5

– Az ügy má­sik ré­szé­re is vi­lá­gos­ság de­rült – foly­tat­ta Yves. – A né­hai Rus­sel-ex­pe­dí­ci­ó­ra gon­do­lok. Ku­ta­tó­út­ján ka­lan­do­rok gyű­rű­je fog­ta kö­rül Rus­selt. De a ku­ta­tó, úgy lát­szik, sej­tett va­la­mit, mert ami­kor az utol­só út­sza­kasz fel­de­rí­té­sé­re ment, hát­ra­hagy­ta a tár­sa­it, ki­vé­ve a meg­bíz­ha­tó, be­csü­le­tes dr. Bré­ta­ilt. Hogy a tá­bor­ban mi tör­tént, azt Il­lom­or­tól tu­dom.

Este ki­vit it­tak, és a neu­rasz­té­ni­ás Kö­lyök má­mo­rá­ban együtt tán­colt a né­ge­rek­kel. Az­u­tán ki­me­rül­ten el­ájult. By­rel is be­rú­gott, és össze­ve­re­ke­dett a benn­szü­löt­tek­kel. Né­há­nyat le­lőtt, de vé­gül agyon­szúr­ták.

Ek­kor a gyen­ge ideg­ze­tű fiút La­por­ter és tár­sai meg­kö­töz­ték. Reg­gel el­hi­tet­ték vele, hogy a ki­vi­má­mor gyil­ko­lá­si dü­hé­ben vég­zett By­rel­lel és két né­ger­rel. Il­lom­or, aki kü­lön­ben egé­szen jól be­szél fran­ci­á­ul, ott ült né­mán, és el­ját­szot­ta a fo­ga­da­lom-ko­mé­di­át. Sze­gény Kö­lyök jó mé­di­um volt, és a gaz­em­be­rek to­vább­ra is fel­hasz­nál­ták a fiút. Ké­sőbb meg­tud­ták, hogy hol van a Rus­sel-féle rajz, el­ha­tá­roz­ták, hogy vé­gez­nek Bré­ta­il­lal. Il­lom­or, aki ál­lan­dó fu­tár volt a szo­ko­ta törzs és a ké­mek kö­zött, ép­pen Oran­ban tar­tóz­ko­dott. A si­rok­kó­tól szen­ve­dő Kö­lyök ko­nyak­já­ba nagy mennyi­sé­gű al­ta­tót ke­ver­tek, pe­dig ta­lán a ret­te­gés ön­szug­gesz­ti­ó­ja is elég lett vol­na ah­hoz, hogy a fiú ön­kí­vü­let­be es­sen, és min­dent el­higgyen ami­kor a szek­rény­ből ki­lé­pett a mez­te­len, dár­dás pig­me­us, le­tett egy re­vol­vert, és azt mond­ta: Ölj! A fiú nem ölt, ha­nem el­aludt. Este a gaz­em­be­rek meg­öl­ték Co­rot ka­pi­tányt, dr. Bré­ta­ilt és az asszonyt. Penc­roft tet­te vagy Lor­sa­koff. Kö­lyök­kel el­hi­tet­ték, hogy ő ölte meg ki­vi­má­mor­ban a há­rom em­bert. Ez­zel rá­vet­ték, hogy azt vall­ja az ügy­ben, amit Penc­roft. Így két tanú mond­ta el a „fél­té­keny­sé­gi” drá­mát. Aut-Taur­irt­ban is szí­ve­sen fel­hasz­nál­ták vol­na a fiút, aki Penc­roft­tal együtt a lé­gi­ó­ba lé­pett. De az­u­tán lát­ták, hogy cső­döt mond vég­kép­pen az ideg­rend­sze­re, és el­tet­ték láb alól.

…Reg­gel volt. A nap sár­ga, per­zse­lő su­ga­rai ép­pen szét­nyíl­tak az ab­lak előtt, és be­öm­löt­tek a szo­bá­ba. Ül­tek, hall­gat­tak és min­den­ki fá­radt aggyal gon­dolt az el­múlt ször­nyű­sé­gek­re.

– Moz­gal­mas pár he­tünk volt – je­gyez­te meg csen­de­sen Ga­lamb, és ti­tok­ban a te­rí­tő alatt meg­fog­ta Mag­de ke­zét.