2

Csak éj­fél­kor in­dul­tak to­vább. Most már igen kö­zel le­het­tek Aut-Taur­irt­hoz.

A me­net­osz­lop­ban fel­bom­lott a szo­kott rend. Le­he­tet­len­ség volt ilyen út­sza­ka­szon fe­gyel­mez­ni az em­be­re­ket. Gar­done ka­pi­tány mint va­la­mi el­ol­vadt vi­asz­báb ült a lo­ván, csak a pá­lin­ka tar­tot­ta ben­ne a lel­ket. Nem volt ké­pes el­lát­ni a tisz­tét. Fin­ley had­nagy in­téz­ke­dett he­lyet­te.

A por­ban, me­leg­ben he­tek óta me­ne­te­lő szá­zad em­ber­te­len fel­ada­tot vég­zett, és min­den egyes ka­to­na utol­só ere­jét is el­hasz­nál­ta.

Éj­sza­ka a le­gény­ség sza­na­szét he­vert egy tá­bor­ban, amely­nek sem­mi­fé­le for­má­ci­ó­ja sem volt, nem vet­ték kö­rül fal­lal, és aki akar­ta, az le­ver­te a bar­dát, aki nem akar­ta, az csak úgy oda­hul­lott a föld­re, és nyom­ban ájult álom­ba me­rült.

Ez­alatt elöl egy ace­ti­lén­lám­pa fé­nyé­nél Lat­ou­ret őr­mes­ter szét­te­re­get­te a tér­ké­pet. A tisz­tek kö­rül­ül­ték. Fin­ley néz­te az irányt, a vö­rös­sel je­lölt meg­tett utat.

– Le­het, hogy itt, Aga­dir után, mi­kor meg­ke­rül­tük a ham­ma­dát, el­tér­tünk né­hány fok­kal a he­lyes dél­ke­le­ti irány­tól.

– Nem va­ló­szí­nű, mon ad­ju­dant – mond­ta Lat­ou­ret –, mert ak­kor Bil­maóba kel­lett vol­na ér­nünk.

Nem messze tő­lük a vö­rös sza­ni­téc egy lám­pát tar­tott, és az ez­red­or­vos kof­fein­in­jek­ci­ó­val éleszt­get­te Gar­done ka­pi­tányt.

– Ki­tar­tunk to­vább, dél­ke­le­ti irány­ban – zár­ta le a meg­be­szé­lést Fin­ley. – Fél­órán­ként ad­ja­nak jelt kék röp­pen­tyű­vel, ta­lán meg­lát­nak ben­nün­ket va­la­mer­ről.

Ezen a ten­ger­nyi nép­te­len föld­da­ra­bon va­la­hol van egy apró hely­őr­ség, mint a gom­bos­tű a szal­ma­ka­zal­ban; ha nem buk­kan­nak rá ha­ma­ro­san, ak­kor vé­gük.

Haj­na­lo­dott. A szét­te­rü­lő nap fé­nyé­nél a lá­tó­ha­tár leg­tá­vo­lab­bi szé­lé­ig az őr­jí­tő­en egy­for­ma, izzó, sár­ga domb­hul­lá­mok vég­te­len­je fog­ta kö­rül őket.

– De hát… Med­dig me­gyünk még? – li­heg­te Gar­done, jó­for­mán alig tart­va ma­gát a nye­reg­ben. Fin­ley a fo­gát szív­ta.

– Azt hi­szem, el­té­ved­tünk…

Ezt meg­ér­tet­te a ka­pi­tány. A ré­mü­let­től szin­te le­szé­dült a ló­ról. El­té­ved­tek a Sza­ha­rá­ban?

– Eh bien!… Ser­gent!… – ki­ál­tot­ta egy re­kedt hang dur­ván Lat­ou­ret-re. – Mi­nek men­jünk, mond­ják, hogy rom­pez… Rom­pez! A min­den­sé­git neki! leg­alább dö­göl­jünk meg bé­kes­ség­ben, hagy­ják le­fe­küd­ni az em­bert vagy le­ül­ni…

– Majd rád só­zok még egy go­lyó­szó­rót! Os­to­ba bleu! Es­té­re meg­ér­ke­zünk…

– Jól tud­ja, hogy el­té­ved­tünk! Mond­ják meg be­csü­le­te­sen! Maga se hi­szi, amit mond.

Az őr­mes­ter szit­ko­zód­va to­vább­ment. A déli hő­ség­ben nagy pi­he­nőt tar­tot­tak. Este már nem akar­tak to­vább­men­ni. Fin­ley és Bru­ce had­nagy az al­tisz­tek­kel és a tö­re­dék en­ge­del­mes­ke­dő csa­pat­tal fél­ka­réj­já fej­lőd­tek, gép­fegy­ve­re­ket sze­gez­tek a szá­zad­ra. Fin­ley kö­zé­jük haj­tot­ta a pán­cél­ko­csit, ő maga pisz­tollyal a ke­zé­ben járt kö­zöt­tük, or­dí­tott sor­ban mind­egyik­kel…

Po­ko­li volt. A tisz­tek ma­guk is érez­ték, hogy ez nem lá­za­dás, ez az ide­gek csőd­je.

A zül­lött ka­ra­ván még egy­szer meg­in­dult. Több­ször nem fog. Ez bi­zo­nyos volt. Sem gép­fegy­ver­rel, sem ágyú­val ezt a csa­pa­tot láb­ra ál­lí­ta­ni már nem le­het, ha még egy­szer meg­áll.

A csüg­ge­dés min­dig újra és újra láb­ra ka­pott, pe­dig még csak al­kony volt, és a tá­vo­li ég al­já­ig nem lát­szott más, csak a Sza­ha­ra.

Ek­kor va­la­hol a so­rok kö­zött hal­kan zi­zeg­ni kez­dett va­la­mi…

Egy száj­har­mo­ni­ka!

Egy­re vi­dá­mab­ban, egy­re já­té­ko­sab­ban szü­rem­let­tek elő a han­gok, és a hü­lye Kré­ta, aki az el­me­be­te­gek köz­is­mert szí­vós­sá­gá­val jó­for­mán szót­la­nul, de vi­gyo­rog­va jött Or­an­tól, vá­rat­la­nul na­gyot rik­kan­tott.

Et­től el­ne­vet­ték ma­gu­kat né­há­nyan. Az agya­lá­gyult, fel­pisz­kál­va a tet­szés­től, ar­ti­ku­lát­la­nul éne­kel­ni kez­di a har­mo­ni­ka hang­já­ra:

„Le sac, ma foi, to­u­jours au dos…”

Bo­lond ka­to­na­nó­ta ar­ról, hogy: „Sza­vam­ra, a zsák min­dig a há­ton, csak men­ni, men­ni, és so­ha­sem ölel­ni.”

Elő­ször csak rö­hög­tek, de az­u­tán a te­her­au­tó kor­má­nya mel­lett az egyik so­főr rá­kezd éne­kel­ni: Ki tud­na egy száj­har­mo­ni­ká­nak el­len­áll­ni? Mire a rőt és ibo­lya­szín­re puf­fadt na­pot el­nye­lik a tá­vo­li domb­hul­lá­mok, az egész szá­zad éne­kel bo­lon­dul, és a ha­lál­ba me­nők utol­só, há­nya­ve­ti ener­gi­á­já­val:

„Le sac, ma foi, to­u­jours au dos…”

Egy száj­har­mo­ni­ka mó­ze­si pál­cá­já­ra me­ló­dia buggyant a ki­me­rült lel­kek der­medt szik­lá­já­ból.

Ké­sőbb Ga­lamb egy kö­röm­pisz­ká­ló­val hang­sze­rel­te a ze­ne­kart, mert a Sza­ha­ra kis­sé árt en­nek a ké­nyes inst­ru­men­tum­nak.

Fin­ley tud­ta, hogy mit je­len­tett ez a har­mo­ni­ká­zás. Ta­lán az éle­tü­ket. Oda­ment Ga­lamb­hoz, és meg­ve­re­get­te a há­tát.

– Jó volt a har­mo­ni­ká­zás!

– Pe­dig nem is va­gyok iga­zán for­má­ban. Sze­ri­őzt job­ban ját­szom. – És már­is rá­zen­dí­tett a lé­gió sze­rel­mi da­lá­ra:

„L’amour m’a ren­du fou…”

…És men­tek…

Éj­fél felé egy­szer csak, fe­le­le­tül a ki tud­ja há­nya­dik ra­ké­tá­ra, hosszú kék fény­kí­gyó kú­szott fel tá­vol a sö­tét menny­bolt kö­ze­pé­ig… Az­u­tán még egy…

Har­so­gó öröm­üvöl­tés­be tört ki a szá­zad. Az em­be­rek uj­jong­va ölel­get­ték egy­mást, sap­ká­i­kat a le­ve­gő­be do­bál­ták. Egy­más után lőt­tek a vi­lá­gí­tó pisz­tollyal, és mind­egyik­re ér­ke­zett a tá­vol­ból egy kék fény­kí­gyó fe­le­le­tül…

Aut-Taur­irt adja a jel­zést!