Kilencedik fejezet

1

So­ra­ko­zó!

Nagy ré­szük holt­ré­sze­gen tért haza, és né­hány órát sem aludt, most még­is pil­la­na­tok alatt öl­töz­nek, a sá­ros, pisz­kos ci­pő­ket gyor­san át­tö­rö­lik, és mire a na­pos káp­lár be­rúg­ja az aj­tót, hogy szo­ká­sos reg­ge­li vé­le­mé­nyét kö­zöl­je az egész lus­ta sze­mét ban­dá­val, ad­dig már nagy ré­szük a de­rék­szí­jat csa­tol­ja.

A trom­bi­ta el­hal, a szá­zad az ud­va­ron áll, és a ka­pi­tány né­hány bú­csú­mon­dat után „In­du­lás!”-t ve­zé­nyel. Az­u­tán „Jobb­ra át”, majd el­in­dul lo­ván a tiszt, ma­gas­ba vil­lan a kard­ja, a ze­ne­kar rá­zen­dít egy in­du­ló­ra, és a pe­lo­ton har­sány dal­lal ki­ka­nya­ro­dik az ut­cá­ra…

Köz­ben már ré­gen meg­jött a pa­rancs, amely­nek alap­ján „Lat­ou­ret őr­mes­ter le­vált­ja a me­net­be be­osz­tott Lar­nac al­tisz­tet, és út­köz­ben mint ál­lan­dó jár­őr­pa­rancs­nok tel­je­sít szol­gá­la­tot.”

Lat­ou­ret őr­mes­ter sze­ret­te az Oran kör­nyé­kén dú­san ter­mő, vö­rös pi­nard bort, meg­sze­ret­te a Ford St. Thérč­se-t és a ve­te­rán har­cos nyu­gal­mát, de most még­is bol­do­gan ment a tá­vo­li hely­őr­ség fész­kes pok­lá­ba, mert keze alatt lesz Ga­lamb… Pá­lya­fu­tá­sá­nak szé­gyen­folt­ja, al­tisz­ti te­kin­té­lyé­nek le­tö­rő­je, ez a vi­gyor­gó su­hanc, ez a gya­lá­za­tos szín­le­lő, akit ő meg fog ta­ní­ta­ni… Nom du nom.

Pil­la­nat­nyi­lag azon­ban a vi­gyor­gó su­hanc a vö­rös ke­reszt­tel dí­szí­tett pony­vás sze­kér ár­nyé­kos bel­se­jé­ben aludt, makk­egész­sé­ge­sen, de min­den elő­nyé­vel a be­teg­ál­lo­mány­ba he­lye­zett ka­to­ná­nak. Szív­ből saj­nál­ta ezt a sze­gény Lat­ou­ret-t. Öreg, meg­cson­to­so­dott ka­to­na, de nem rossz fiú.

Így me­ne­tel a szá­zad. Este lesz, az­u­tán is­mét reg­gel. Csak men­nek…

Ga­lamb ki­né­zett há­tul a pony­va ha­sa­dé­kán. Mö­göt­te, de jó­val messzebb, az utó­véd me­ne­telt, gép­fegy­ve­res ösz­vé­rek­kel. Kis­sé tá­vo­labb benn­szü­lött cso­por­tok buk­kan­tak fel és megint el­tűn­tek a ho­mok­dű­nék mö­gött.

A le­gi­o­ná­ri­us nem sze­re­ti eze­ket a por­tyá­zó­kat, akik a re­gu­lá­ris csa­pa­tok­kal együtt jár­ják a si­va­ta­got, és meg­te­lep­sze­nek a hely­őr­sé­gek kö­ze­lé­ben. Ren­det­len hor­da, a harc csak a zsák­mány mi­att ér­dek­li őket.

A ko­csi elő­ré­szén át lát­szott a si­va­tag­ban me­ne­te­lő szá­zad hosszú em­ber­kí­gyó­ja. Vég­te­len sár­ga hal­mok kö­zött, iszo­nyú me­leg­ben, se­hol egy folt­nyi ár­nyék, csak a va­kí­tó Sza­ha­ra krém­szí­nű por­fe­lü­le­te és lágy vo­na­lú hul­lám… hul­lám… amed­dig a szem el­lát, min­de­nütt sár­ga hul­lám…

Az or­vos az egy­más mel­lé hal­mo­zott ki­nin­zsá­ko­kon egy pok­ró­cot te­rí­tett vé­gig, és aludt… Most ta­lán meg le­het­ne néz­ni a tár­cát…

Nem… Amíg nem tud­ja, mi van ben­ne, ad­dig na­gyon kell vi­gyáz­ni. Tes­sék… Egy ka­to­nát hoz­nak, rán­ga­tó­zik… hab­zik a szá­ja, vé­res fosz­lá­nyok re­zeg­nek min­den hör­gés után… Le­fek­te­tik. Az or­vos ál­mo­san ug­rik fel. Hi­deg töm­lőt a fe­jé­re… De úgy­is vége!!… Va­ló­szí­nű­leg tü­dő­em­bó­lia… Egy ér meg­pat­tant… Ar­cát, ke­zét szür­ke por lepi.

– Fini… – mo­tyog­ja a köp­cös or­vos, és sör­tés, rö­vid nya­kát tö­rö­li egy ken­dő­vel…

Dél­után négy­re el­érik az első oá­zist. Hosszú fütty. Az ez­red­or­vos san­da sze­mek­kel nézi a ko­csi­ban a makk­egész­sé­ges ka­to­nát.

– Ké­rem, fő­or­vos úr – je­lent­ke­zett Ga­lamb vá­rat­la­nul –, sze­ret­nék be­áll­ni a sor­ba, de pa­rancs­ban van, hogy így utaz­zam. Nem ad­hat­nám át a he­lye­met egy gyen­gébb­nek? A váll­se­bem már iga­zán nem aka­dá­lyoz.

– Majd in­téz­ke­dem – fe­lelt nyá­ja­san a fő­or­vos. – De­rék el­ha­tá­ro­zás… Azt hi­szem, a had­nagy úr vál­lal­ja majd a fe­le­lős­sé­get azért, hogy fel­cse­rél­je a he­lyét egy in­va­li­dus­sal…

A had­nagy na­pi­pa­rancs­ba vet­te, hogy a tel­je­sen fel­gyó­gyult 40-es köz­le­gény he­lyét a kór­ház­sze­ké­ren egy gyen­gél­ke­dő ve­gye át, és a 40-es köz­le­gényt szol­gá­lat­té­tel­re, me­ne­te­lő sza­ka­szá­hoz ve­zé­nyel­ték…