3

Ga­lamb az utol­só nagy ha­di­ta­ná­csot tar­tot­ta Hla­váccsal és Trop­pa­u­er­rel. Ter­mé­sze­te­sen bor mel­lett, mint­ha ár­tat­la­nul mu­la­toz­ná­nak.

– Ti­zen­hat em­ber­re szá­mít­ha­tunk – mond­ta Ga­lamb. – Ben­nün­ket is fel­szó­lí­tot­tak, hogy tart­sunk ve­lük. Ki­té­rő vá­laszt ad­tunk. Most mi a te­en­dő?

– Hát… – fe­lel­te bi­zony­ta­la­nul a ci­pész – el­ső­sor­ban ta­lán… tud­ni kéne… hogy mit akar­nak… És hát hogy mit te­het ti­zen­hat em­ber… ennyi el­len… Én nem tu­dom… Őszin­tén szól­va… – Ő azt sem tud­ta, hogy mi­ért kell a lá­za­dó­kat le­ver­ni. De hát ki mer itt vi­tat­koz­ni két őrült­tel?

– Ma dél­után – mond­ta Trop­pa­u­er – a cor­vée már ra­bok­kal tér vissza. Jelt ad­nak ne­kik in­nen az erőd­ből.

Penc­roft jött be, és me­rőn néz­te őket.

– Mit sut­tog­nak? – mond­ta ki­hí­vó­an. – Ide hall­gas­son, Har­rin­court! Leg­oko­sabb, ha be­lát­ja, hogy kár volt idá­ig fá­rad­ni. Maga meg­ért en­gem! Nem fon­tos, hogy más is ért­se. Kár az ilyen okos em­be­rért. Mert most már el­ké­sett a sug­do­sás­sal. Érti?

– Van egy ér­zé­sem, Penc­roft – fe­lel­te vi­dá­man Ga­lamb. – Mi még rö­vi­de­sen össze­ve­rek­szünk egy­más­sal. Maga na­gyon erős, és ki­tű­nő­en bok­szol. Min­dig örü­lök, ha ilyen em­ber­nek ki­ver­he­tem a fo­ga­it…

Penc­roft gú­nyos mo­sollyal vé­gig­néz­te, az­u­tán ki­ment.

– Majd szólj, ha po­fo­zod – mond­ta Trop­pa­u­er Ga­lamb­nak. – Én is sze­ret­nék né­há­nyat ütni rá.

– Még egy uta­sí­tást – szólt Ga­lamb Hla­vács­hoz. – Mi tör­tén­jék, ha kez­dő­dik itt a hecc?

– Ké­rem… én nem sze­ret­nék… ta­ná­csot… adni – fe­lel­te nagy kín­ban. Mit akar­nak tőle? Nem akar uj­jat húz­ni ennyi lá­za­dó­val. – A leg­he­lye­sebb len­ne ta­lán… – nyög­te ki vé­gül – a ru­mot és al­ko­holt fel­hoz­ni… a pin­cé­ből… Mert. Ugyan­is a rak­tár­ban sok jó ital van…

Ga­lamb fel­ug­rott:

– Zse­ni­á­lis! Re­mek!…

A tá­vo­labb ülő ka­to­nák fel­fi­gyel­tek, ezért kis­sé hal­kab­ban foly­tat­ta:

– Kö­szön­jük. Nagy­sze­rű öt­let volt. Igen… a rum!

Csak tud­nám, mi­nek örül… – töp­ren­gett Hla­vács. Ha lá­za­dás van, és úgy­is főbe lő­nek min­den­kit, leg­alább be­rúg­nak előbb, ez lo­gi­kus. De mi­ért zse­ni­á­lis?

– Ér­ted? – mond­ta Ga­lamb Trop­pa­u­er­nek, ami­kor ki­ér­tek az ud­var­ba. – El­ső­ran­gú öt­let. Ha itt el­kez­dő­dik a hecc, fel­tör­jük a rak­tárt. Igyák le ma­gu­kat, akik az erőd­ben van­nak, mi vi­szont nem iszunk ru­mot…

– Eset­leg egy pár kor­tyot meg­koc­káz­tat­ha­tunk – ve­tet­te köz­be a po­é­ta. – Mert ha már…

– Nem! Mi jó­za­nok ma­ra­dunk – fe­lel­te eré­lye­sen Ga­lamb. El­vált Trop­pa­u­er­től. Négy nap­ja nem lát­ta a le­ányt.

Dél­ben kis cé­du­lát ta­lált a tá­nyér­ja mel­lett: „Öt­kor vá­rom” – csak ennyi állt a pa­pí­ron.

Ép­pen öt óra volt. Si­e­tett a kan­tin mögé. Ami­kor a szo­bá­hoz ért, az ajtó csen­de­sen ki­nyílt, Mag­de vár­ta.

Ga­lamb bol­do­gan vi­gyor­gott. Az arab su­hanc he­lyett a fe­hér bri­cse­szes kí­sér­tet fo­gad­ta. A szép, szo­mo­rú arcú nő, aki éne­kelt a si­va­tag­ban.

– Csak rö­vid ide­ig le­he­tünk együtt… – mon­dot­ta Mag­de Rus­sel. – Ezt sem sza­bad­na meg­koc­káz­tat­ni.

Ga­lamb el­ső­sor­ban meg­csó­kol­ta a ke­zét.

– Nyu­godt le­het. Bíz­zon ben­nem.

– Vi­gyáz­zon, mert itt lá­za­dás ké­szül…

– Tu­dok róla – fe­lel­te vi­gyo­rog­va. – Most már el­áru­lom ma­gá­nak, hogy Hla­vács nem ci­pész, ha­nem fran­cia őr­nagy. Az ő se­gít­sé­gé­vel le­ver­jük a lá­za­dást.

Mag­de fé­lig sír­va, fé­lig ne­vet­ve fog­ta meg a fiú ke­zét:

– Az is­te­nért, ne te­gyen sem­mit, maga olyan gye­re­kes, könnyel­mű, meg­gon­do­lat­lan…

– Té­ved – fe­lel­te ön­telt vi­gyor­ral. – Azok az idők már el­múl­tak. Most jobb len­ne, ha ma­gá­ról be­szél­ne va­la­mit…

– …Azt már tud­ja, hogy Rus­sel le­á­nya va­gyok. Az apám ide­ges, zsar­nok em­ber volt sze­gény. Jó­szí­vű, zse­ni­á­lis, de szer­te­len, hir­te­len ha­ra­gú… Mi­at­ta el­ke­rül­tem ti­zen­hat éves ko­rom­ban ott­hon­ról. Nem fér­tünk össze. Én is szí­nész­nő let­tem, mint az anyám… Az­u­tán jött ez a tra­gé­dia… Az apám el­tűnt… Ma már tu­dom, hogy meg­öl­ték. Az anyá­mat úgy sze­re­pel­tet­ték az ügy­ben, mint­ha meg­csal­ta vol­na a má­so­dik fér­jét, Bré­ta­il dok­tort. Anyám ré­gen sze­ret­te Bré­ta­ilt, és szen­ve­dett az apám mel­lett, de min­dig be­csü­le­tes, tisz­ta nő volt. Ezért el­ha­tá­roz­tam, hogy ki­de­rí­tem az igaz­sá­got. El­ső­sor­ban sze­gény anyám ár­tat­la­nul meg­hur­colt be­csü­le­té­ért vál­lal­tam ezt a ke­ser­ves har­cot. De az apám nagy fel­fe­de­zé­se, az át­já­ró, ame­lyért annyit küz­dött, el­vá­laszt­ha­tat­la­nul hoz­zá­tar­to­zott sze­gény anyám tra­gé­di­á­já­hoz. És eb­ben a küz­de­lem­ben sen­ki sem volt mel­let­tem, csak egy régi szol­ga, egy fél­vér, aki el­jött an­nak ide­jén ve­lem együtt az apám há­zá­ból. Mah­mud volt az, akit maga egy­szer mint inast, egy­szer mint benn­szü­lött jóst lá­tott, aki a vi­pe­rá­val mu­to­gat­ta ma­gát Murzuk­ban. Ma­gam is jó mun­kát vé­gez­tem, szí­nész­nő vol­tam, ér­tek a masz­kí­ro­zás­hoz. Meg­fi­gyel­tem az apám ex­pe­dí­ci­ó­já­ról vissza­tért em­be­re­ket. Tud­tam, hogy a bű­nös ezek kö­zött van. Hogy el­ve­gyül­hes­sek a kül­vá­ros­ban, ahol eu­ró­pai nő nem for­dul­hat meg fel­tű­nés nél­kül, bur­nuszt vet­tem fel, bar­ná­ra fes­tet­tem a bő­rö­met, és ami le­he­tet­len­né tet­te, hogy fel­is­mer­je­nek: fér­fi­masz­kot tet­tem fel… Ha em­lék­szik még az öreg ká­vé­fő­ző­re Oran­ban, az Ave­nue Mag­en­tán…

Ga­lamb kis hí­ján ha­nyatt esett.

– Mi?… Maga?… Csúf, vén fér­fi volt?… Sza­kál­lat ra­gasz­tott?… Hopp­lá! Meg­van! Hát ezért nem lát­tam be­men­ni a ház­ba, ahon­nan ki­jött! Bur­nusz­ban ült ott… Sza­kál­lal! És amíg én a láb­szár­vé­dő­met varr­tam… ad­dig át­öl­tö­zött nő­nek, és úgy jött ki… Én meg kö­vet­tem, és nem ér­tet­tem… Maga volt az orani ká­vé­fő­ző!

– És én vol­tam Abu el Ke­bir is, a tra­cho­más, véz­na ne­bu­ló, hosszú, ősz sza­kál­lal, ri­ká­cso­ló hang­gal…

Ga­lamb­nak újra le­esett az álla.

Az­u­tán ma­gá­hoz rán­tot­ta a lányt és meg­csó­kol­ta.

– Ne ha­ra­gud­jon – da­dog­ta a ka­to­na –, maga az éle­te­met men­tet­te meg! Egy csók­kal le sem ró­ha­tom a há­lá­mat…

– Most… ne rója to­vább a há­lá­ját. Mah­mud min­den­ho­vá el­kí­sért mint kí­gyó­bű­vö­lő is. Ami­kor rá­jött, hogy a vi­pe­rá­ját el­lop­ták, és a maga inge is el­tűnt, fi­gyel­mez­tet­te, hogy vi­gyáz­zon, pe­dig ő azt hit­te, hogy maga ha­za­áru­ló, de én… én már ak­kor… ak­kor… Szó­val, már gya­na­kod­tam, hogy eset­leg té­ve­dés. Ezért még le­ön­töt­tem… ma­gát kmir­há­val is… – hát­ra­ug­rott. – Nem, most ne ró­jon há­lát… Szó­val, ezért volt…

– És a ka­ró­ra?…

– Ez a ka­ró­ra… rej­ti a ter­vet, hogy hol az át­já­ró, de sen­ki sem tud­ja meg­fej­te­ni az óra tit­kát.

Hall­gat­tak. Ga­lamb meg­fog­ta a ke­zét. Mag­de nem húz­ta el.

– Nem len­ne jó, ha meg­néz­nénk még egy­szer az órát? – mond­ta a ka­to­na. – Ta­lán ki­sü­tünk va­la­mit… Vár­jon! Most jut eszem­be… A sze­gény Kö­lyök fir­kált né­hány sort.

A pa­pír­lap, ami­re a be­teg írt, még ott volt a zub­bo­nyá­ban. El­fe­led­ke­zett róla. A nő ki­kap­ta a ke­zé­ből, és iz­ga­tot­tan ol­vas­ta:

„Fi­gyel­nek ben­nün­ket. Ha meg akar­ja tud­ni, hány óra van, iga­zít­sa be a na­pon a mu­ta­tó­kat, és néz­ze fi­gyel­me­sen a má­sod­perc­mu­ta­tót. Éj­fél­kor pon­tos órá­ja lesz…”

– Az is­ten sze­rel­mé­re, hogy le­het ilyen fe­lü­le­tes… – sut­tog­ta re­me­gő han­gon a le­ány. – Hi­szen ez na­gyon fon­tos… Már ré­gen tud­ni kel­lett vol­na…

Oda­vit­te az órát az ab­lak­hoz, és fel­kat­tin­tot­ta a fe­de­lét. A nap rá­vi­lá­gí­tott a re­pe­de­zett szám­lap­ra. A nő for­gat­ta a fel­hú­zót… Ta­lán ki­nyí­lik va­la­mi tit­kos ha­sa­dék… Per­ce­kig pró­bál­ta hi­á­ba…

– Egy öt­let! – ki­ál­tot­ta Ga­lamb. – Azt mond­ja az uta­sí­tás: „Éj­fél­kor pon­tos órá­ja lesz…” Ál­lít­sa mind­két mu­ta­tót a ti­zen­ket­tes­re. Az éj­fél.

– Le­het…

Se­be­sen for­gat­ta a mu­ta­tó­kat. Mi­kor egy­más fölé ér­tek a ti­zen­ket­tes­re, várt. Sem­mi…

A nő só­hajt­va vissza­ad­ta.

– Ve­gye fel… És ké­rem – mond­ta, mi­alatt Ga­lamb meg­erő­sí­tet­te csuk­ló­ján a kar­órát –, na­gyon ké­rem… vi­gyáz­zon ma­gá­ra, mert…

– Hal­ló! Hát ez mi! – Penc­roft lé­pett be. – No nézd csak! Iga­zán ér­de­kes.

Ga­lamb rossz­ked­vű­en for­dult a le­ány­hoz.

– Bo­csás­son meg, Mag­de, de saj­nos most kény­te­len le­szek ezt az urat fél­holt­ra ver­ni… pe­dig nem il­lik így vi­sel­ked­ni egy hölgy je­len­lé­té­ben – és mert köz­ben Penc­roft a kö­ze­lé­be ért, úgy vág­ta po­fon, hogy be­le­esett fej­jel a szek­rény­be, át­tör­te az ócs­ka bú­tor aj­ta­ját, és min­den­fé­le hol­mik­kal együtt a föld­re esett.

Azon­nal fel­ug­rott, és Ga­lamb­ra ve­tet­te ma­gát. Négy-öt bokszü­tés ült mind­két rész­ről, és Ga­lamb lát­ta, hogy em­be­ré­re ta­lált. Mint­ha pö­röllyel súj­tot­ták vol­na fej­be, olyan sú­lyos volt Penc­roft ökle.

Mag­de ijed­ten hú­zó­dott a szo­ba sar­ká­ba, és ök­lét a szá­já­ba gyö­mö­szöl­te, hogy ne si­kolt­son.

Va­dul csap­kod­tak. Egy ütés ál­lon ta­lál­ta Ga­lam­bot. Hát­ra­tán­to­ro­dott, az­u­tán fej­jel Penc­roft gyom­rá­nak sza­ladt, majd rá­ve­tet­te ma­gát, és két kéz­zel ver­te az ar­cát. Mind­ket­ten vér­be bo­rul­tan tép­ték, csap­kod­ták egy­mást. Most elő­ke­rül egy ro­ham­kés… Mag­de hal­kan fel­si­kolt… Ga­lamb hát­ra­ug­rik, de hi­á­ba. Penc­roft döf. Meg­ra­gad­ta a csuk­ló­ját. Du­la­kod­nak… Ha az ame­ri­kai ki­sza­ba­dít­ja a ké­zét a ro­ham­kés­sel, ak­kor vége… Ga­lamb bal ök­lé­vel alul­ról fel­csap a gengsz­ter ál­lá­ra… Ez hát­ra­szé­dül. Ugyan­az az ököl még egy­szer le­csap, és egy rú­gás… Penc­roft már tá­mo­lyog, és a csuk­ló­ját még min­dig nem bír­ja ki­sza­ba­dí­ta­ni. Ga­lamb bal ökle most már, mint va­la­mi gép, nyu­god­tan, pon­to­san le­csap még egy­szer… még egy­szer, or­rán, szá­ján vagy ál­lán ta­lál­ja el­len­fe­lét, és Penc­roft le­ha­nyat­lik… Egy rú­gás… Nem moz­dul… Ga­lamb li­heg­ve néz a le­ány­ra:

– Azt hi­szem – mond­ta –, át­me­ne­ti­leg le­zár­tuk ezt a né­zet­el­té­rést. Most el­ső­sor­ban kö­tözzük meg az em­be­rün­ket, és te­gyük fél­re a kri­ti­kus idő­re… Az nem árt­hat.

Mi­alatt be­szélt, már­is le­tép­te egy cso­mag­ról a kö­te­let, és össze­kö­töz­te Penc­roft ke­zét, lá­bát, jó szo­ro­san, be­töm­te a szá­ját, és az ágy alá gu­rí­tot­ta.

– El van in­téz­ve. Me­he­tünk. Majd ide­kül­döm Trop­pa­u­ert, mert elő­je­gyez­te ma­gát né­hány rú­gás­ra… – Csak most vet­te ész­re, hogy a nő rosszul­lét­tel küzd. Gyen­gé­den át­ölel­te a vál­lát. – Csak nem ide­ge­sí­ti ez a her­ce­hur­ca!

– Ne higgye, hogy gyen­ge va­gyok. De annyi min­den tör­tént, és ez az ég­haj­lat… Még ne­kem is ször­nyű… Pe­dig itt nőt­tem fel Af­ri­ká­ban…

– Még ak­kor is sok egy nő­nek. Hát ké­rem, most szé­pen szót fo­gad ne­kem, és a lá­za­dás ide­jé­re le­fek­szik pi­hen­ni…

– Meg­bo­lon­dult? – mond­ta cso­dál­koz­va, mert Ga­lamb úgy be­szélt a lá­za­dás­ról, mint va­la­mi je­len­ték­te­len in­ci­dens­ről. – Hi­szen le­het, hogy min­den­kit le­mé­szá­rol­nak, és…

– Ugyan, ké­rem… – le­gyin­tett mo­so­lyog­va, mi­köz­ben gyor­san rend­be hoz­ta ma­gát kis­sé –, az egész ügyet ha­mar el­in­tézzük… Nem ér­tem, hogy le­het min­dent így fel­fúj­ni. Majd el­üt­jük va­la­mi tré­fá­val a lá­za­dást… ezek ked­ves fiúk, csak te­le­be­szél­te a fe­jü­ket né­hány csir­ke­fo­gó. Azo­kat fel­po­fozzuk és kész… Az is le­het, hogy el­ma­rad a lá­za­dás… És ké­rem, ha nem ta­lál­koz­nánk töb­bé…

– Mond­ja… Mi­ért akar maga min­den­áron meg­hal­ni? Ha to­la­ko­dás­nak tart­ja a kér­dé­se­met, ne fe­lel­jen.

Ga­lamb el­ko­mo­lyo­dott. Hogy meg­fe­led­ke­zett er­ről… Pe­dig sür­gős len­ne a tíz­ezer dol­lár ott­hon… De most már úgy­is mind­egy.

– Ma­de­mo­i­sel­le Rus­sel… Saj­nos, ez olyan pil­la­nat, ami­kor kény­te­len va­gyok gon­dol­koz­ni. Ed­dig vi­dám vol­tam. Csak az éle­tem­ről volt szó. Most ko­moly a hely­zet. A ka­to­nai be­csü­le­te­mért kell helyt­áll­ni. Ez baj. Ha­lá­lom ese­tén egy biz­to­sí­tó gon­dos­ko­dott vol­na az anyám­ról és a hú­gom­ról. Egyet köz­lök most ma­gá­val: Ha elő­for­dult oly­kor, hogy sze­ret­tem vol­na élet­ben ma­rad­ni, és kis­sé ide­gen­ked­tem a ha­lál gon­do­la­tá­tól, az olyan­kor volt, ha a maga meg­bol­do­gult, de bá­jos sze­mé­lye kí­sér­tett a si­va­tag­ban. Ugyan­is az a gya­núm, hogy csú­nyán be­le­sze­ret­tem ma­gá­ba…

Hall­gat­tak. Ka­zán­sze­rű for­ró­ság iz­zott kö­rü­löt­tük, és egy arab por­tyá­zó a kö­ze­li tá­bor­ban to­rok­han­gon éne­kelt va­la­mi ar­ti­ku­lá­lat­lan me­ló­di­át. A ha­tal­mas, don­gó le­gyek tö­me­ge vas­ta­gon zson­gott min­den­fe­lé. Un­dok, ha­lá­los Af­ri­ka volt ez, si­vár, élet­te­len, saj­gó me­leg… És még­is, ahogy össze­néz­tek egy perc­re, mo­soly vo­nult át az ar­cu­kon, és Ga­lamb ma­gá­hoz ölel­te Mag­de-et…

– Ha rá­jön­ne az óra nyit­já­ra – súg­ta a lány sze­lí­den hoz­zá­búj­va –, ak­kor na­gyon… gaz­dag len­ne… Egy­mil­lió fran­kot is könnyen kap­hat… Nincs meg­ha­tá­roz­ha­tó ér­té­ke… A Rus­sel-féle tér­kép annyit ér, amennyit a meg­ta­lá­ló­ja kí­ván érte. Ha tud­ná a tit­kát…

– Az óra a maga örök­sé­ge… ha tud­nám is a tit­kát… Csak nem kép­ze­li, hogy el­fo­gad­nám a maga pén­zét?… Leg­fel­jebb – mo­tyog­ta za­var­tan –, ha meg­osz­ta­nánk… De azt is csak úgy, hogy az egész… ket­tőn­ké len­ne… Szó­val, ha a pénz a csa­lád­ban ma­rad­na…

Mag­de oda­haj­tot­ta a fe­jét Ga­lamb vál­lá­ra, és ez meg­si­mo­gat­ta. Így áll­tak. Mind­ket­ten arra gon­dol­tak, hogy olyas­mi­ről be­szél­nek, ami nincs: az óra tit­ka meg­old­ha­tat­lan. Az ágy alatt reccsent va­la­mi, Penc­roft ma­gá­hoz tért, de moc­can­ni sem tu­dott… A kony­ha kert­jé­ből fel­hal­lat­szott, amint egy dé­zsa vi­zet önt ki va­la­ki. Áll­tak egy­más­sal szem­ben.

A for­ró dél­utá­ni csönd­ben most messze­hang­zó­an egy lö­vés dör­rent.

– Kez­dő­dik! Öl­töz­zön arab su­hanc­nak, ak­kor biz­ton­ság­ban van… Ne­kem ro­han­ni kell.

– De…

Gyor­san ma­gá­hoz ölel­te a le­ányt, meg­csó­kol­ta és el­ro­hant.