2

Az őr­já­rat pe­dig foly­tat­ta az út­ját az ős­er­dő­ben egy ele­fánt­csa­pá­son, a pig­me­u­sok tá­bo­ra felé. A tör­pe fő­nök sze­mé­lye­sen si­e­tett elé­jük, azt hit­te, a lá­za­dók jön­nek. Ke­ser­ve­sen csa­ló­dott, mi­kor a ka­to­nák élén a tisz­te­ket meg­lát­ta.

– Uram… örü­lök, hogy lát­lak… – re­beg­te.

– Pe­dig szo­mo­rú nap ez ne­ked, fő­nök – fe­lel­te Fin­ley. – Mert fel­akasz­tat­lak, és a tá­bo­ro­dat el­pusz­tít­juk…

– Nem te­he­ted, rumi úr… Én régi ba­rát­ja va­gyok a fe­hér ka­to­nák­nak.

– Min­den­fe­lől töl­tött pus­kák les­nek rád és né­ped­re, fő­nök. – A nép mind­össze ti­zen­két benn­szü­lött volt, négy cö­löp­kuny­hó­ban. – Most be­men­tek az egyik kuny­hó­ba, és ott ma­rad­tok, amíg íté­le­tet tar­ta­nak fe­let­te­tek. Nyolc em­be­rem vi­gyáz rá­tok.

A benn­szü­löt­tek szó nél­kül en­ge­del­mes­ked­tek. Nyolc ka­to­na hát­ra­ma­radt, és vi­gyá­zott rá­juk. A pig­me­u­sok edé­nye­it, fegy­ve­re­it egy ha­lom­ba rak­ták és el­éget­ték. El­éget­ték a töb­bi kuny­hót is, és ki­vág­ták a tisz­tá­son a törzs va­gyo­nát ké­pe­ző tíz kó­kusz­pál­mát.

A fő­nö­köt pe­dig vas­ra ver­ve ma­guk­kal vit­ték.

– Hogy hív­nak? – kér­dez­te út­köz­ben Fin­ley a resz­ke­tő tör­pe pig­me­ust.

– Il­lom­or­nak, uram… – fe­lel­te a fő­nök.