Huszonhetedik fejezet

1

De­la­hay szo­bá­já­ban vol­tak együtt. Az őr­nagy kis­sé job­ban érez­te ma­gát. Az ágy­ban kö­nyö­költ és szi­va­ro­zott. Dél­után ro­ha­ma volt, így csak most ér­te­sült az ese­mé­nyek­ről. Kré­ta, il­let­ve Yves őr­nagy, Fin­ley és Hil­li­ers had­nagy ül­tek kö­rü­löt­te.

– A be­csü­le­tet te­hát meg­men­tet­tük – mond­ta az őr­nagy. – De az erőd mind­ad­dig nincs biz­ton­ság­ban, amíg a szo­ko­ták­tól tar­ta­ni kell.

– Ha tud­nánk, hon­nan jön­nek, gye­rek­já­ték len­ne vissza­szo­rí­ta­ni vagy be­ke­rí­te­ni őket – je­gyez­te meg Fin­ley.

– De nem tud­juk – mond­ta Yves. – És ke­vés re­mény van rá… Pe­dig az óra, ami an­nál a fi­ú­nál van… az óra a nyit­ja min­den­nek.

Nem is vet­te ész­re, hogy mi­lyen cso­dál­ko­zás­sal né­zik. Kré­ta ugyan­is meg­döb­ben­tő vál­to­zá­son ment át. So­vány­sá­ga most ener­gi­kus­nak ha­tott. An­go­lo­san szi­kár, nap­bar­ní­tott em­ber volt, és a sze­mei oko­san, tisz­tán csil­log­tak.

– Mi­kor lep­lez­ted le ma­gad Fin­ley­nek? – kér­dez­te De­la­hay.

– Ami­kor azt a ked­ves fiút, akit össze­té­vesz­tet­tek ve­lem, en cra­pa­u­di­ne-re ítél­ték. Meg kel­lett men­te­nem. Ak­kor szól­tam Fin­ley­nek, hogy je­lent­se ne­ked az ügyet, Gar­done meg­ke­rü­lé­sé­vel. Előbb kény­te­len vol­tam iga­zol­ni ma­gam. Az­u­tán Fin­ley sze­rez­te meg a vi­a­szos­vá­szon zsá­kot a pénz­szek­rény­ből, amit egy má­sik ba­rá­tom vissza­csem­pé­szett a fi­ú­hoz: Gri­son tár­cá­ja volt ben­ne, az én szol­gá­la­ti szá­mom és né­hány írás. Ver­sek. Az írá­so­kat akar­tam ol­vas­ni, mert még az én Trop­pa­u­er ba­rá­tom­ról is ki­de­rül­het, hogy ko­mé­di­á­zik, és köz­ben hír­szer­ző. Hála is­ten­nek, a ver­sek ez irány­ban meg­nyug­tat­tak.

Lat­ou­ret lé­pett be Ga­lamb­bal.

– Jöj­jön ide, ba­rá­tom… – mond­ta az őr­nagy. – Maga nagy szol­gá­la­tot tett ma a ha­zá­já­nak, és kü­lön­le­ges ju­ta­lom­ban lesz ré­sze…

– Őr­nagy úr! Szó­ra sem ér­de­mes, ju­ta­lom­ra még ke­vés­bé. A ha­zá­já­ért min­den em­ber­nek meg kell ten­ni a ma­gá­ét. Kü­lön­ben is az egész si­ker Yves őr­nagy ér­de­me… Szent is­ten!

– Mi­cso­da?… Mi van?… – ér­dek­lőd­tek ámul­tan a tisz­tek…

– Őr­nagy úr! Tisz­te­let­tel ké­rem, hogy bo­csás­son el né­hány perc­re. Egy tisz­tet még kora dél­után be­zár­tam va­la­ho­vá, és le­het­sé­ges, hogy az il­le­tő sze­ret­ne enni vagy inni…

Az őr­nagy cso­dál­koz­va in­tett, hogy el­me­het. Kré­ta újra elő­jött.

– Ez a fiú azt hi­szi, hogy egy Hla­vács nevű ci­pész azo­nos ve­lem, és bor­zasz­tó­an kí­noz­ta a sze­ren­csét­lent…

Ez így is volt. Hla­vács éhe­sen és szom­ja­san ült a szo­bá­ban. Ami­kor Ga­lamb ki­nyi­tot­ta az aj­tót, a ci­pész újabb bo­nyo­dal­mak­tól tart­va, ré­mül­ten el­ro­hant a kan­tin­ba.

Oda­lent az őr­sé­get vál­tot­ták. Fel­hal­lat­szott a váll­ról le­per­dü­lő pus­kák kop­pa­ná­sa és Bat­tis­ta kom­man­dó­ja.

Éj­fél volt…