2

Te­hát Penc­roft azo­nos La­por­ter­rel? Gon­dol­hat­ta vol­na… Ó, de buta volt… hi­szen mi­kor ő a „Si l’on sa­vai”-t ját­szot­ta Murzuk­ban… Kö­lyök azt ki­ál­tot­ta: „gyil­kos”, és Penc­roft tor­ká­nak ug­rott…

Még azt lát­ta, hogy Spo­li­ans­kyt el­kö­tik mel­lő­le, és vi­zet ön­te­nek rá…

Meg­halt?

Őt újra le­ta­kar­ják… Érzi, hogy a szá­ja hab­zik… Mennyi idő tel­he­tett el? Sö­tét lesz min­den… Zúg­va ka­la­pál az agyá­ban a vér, és… el­vesz­ti az esz­mé­le­tét… Vége… Hála Is­ten­nek, most már vége… – ez volt a bú­csú­zó utol­só ref­lex­gon­do­la­ta.

Arra tért ma­gá­hoz, hogy a kór­há­zi ágyon fek­szik, és az or­vos el­gon­dol­koz­va ha­jol fö­lé­je. A ka­pi­tány is. A vö­rös sza­ni­téc ma­gas­ra tart­ja a lám­pát. Lat­ou­ret őr­mes­ter a hát­tér­be. Mi ez? Ki­bír­ta a hu­szon­négy órát?

Bran­dyt ön­te­nek a szá­já­ba. Et­től jól át­me­leg­szik, és a vére ke­rin­gés­be jön. A min­den­sé­git en­nek az el­pusz­tít­ha­tat­lan szer­ve­ze­té­nek!

Az ez­red­or­vos a szí­vét hall­gat­ja.

– Vas­ból van ez az em­ber. A szív­ve­rés már­is üte­mes…

– Őr­mes­ter… – szólt a ka­pi­tány – ha job­ban van a be­teg, kí­sér­je a szá­zad­iro­dá­ba… Job­bu­lást, ba­rá­tom…

Mi?… Mi az, hogy ba­rá­tom? És job­bu­lást? Mi­óta van ez az em­ber ilyen jóba vele?… Mi tör­tént? Hát ezek össze­es­küd­tek a biz­to­sí­tó­val, hogy ő ne tud­jon meg­hal­ni? Mi­fé­le izé ez megint?…

De még nem volt annyi ere­je, hogy be­szél­jen.

Elő­ző­leg ez tör­tént. Dél­után négy­kor vesz­tet­te el az esz­mé­le­tét. És fél öt­kor érte jött az őr­ség a ka­pi­tány ve­ze­té­sé­vel. Ve­lük volt az ez­red­or­vos és a sza­ni­téc hord­ággyal. Ha fél­órá­val ké­sőbb jön­nek, már nem él.

Hogy mi tör­tént?

Fin­ley De­la­hay­hoz ment, és a be­te­gen fek­vő őr­nagy­nak je­len­tet­te, hogy egy le­gényt, aki út­köz­ben ki­tű­nő­en meg­áll­ta a he­lyét, en cra­pa­u­di­ne ki­kö­töt­tek hu­szon­négy órá­ra.

– Mit?… – ki­ál­tot­ta az őr­nagy. – Al­tiszt! Mond­ja a ka­pi­tány úr­nak, hogy ké­re­tem!

Gar­done el­ső­sor­ban kis hí­ján kar­dot rán­tott Fin­ley­re. De az őr­nagy tö­ké­le­te­sen fe­dez­te a tisz­tet.

– Én kér­tem Fin­leyt, hogy te­gyen je­len­tést a bün­te­té­sek­ről – mond­ta De­la­hay. – Nem állt mód­já­ban el­tit­kol­ni az ese­tet.

– Nos hát… Sze­rin­tem ez a köz­le­gény kém. Új be­osz­tá­som­nál fi­gyel­mez­tet­tek fent­ről, hogy ügyel­jek itt a gya­nús ele­mek­re, és mi­vel nem tu­dom bi­zo­nyí­ta­ni a köz­le­gény bű­nös­sé­gét, ami azon­ban két­ség­te­len, pusz­tul­nia kell! Em­ber­élet, szol­gá­la­ti sza­bály­zat nem szá­mít, ha fon­tos ka­to­nai ér­de­kek pa­ran­csol­nak!…

– Ha így van, ahogy mon­dod – fe­lel­te az őr­nagy –, már ré­gen át kel­lett vol­na ku­tat­ni a hol­mi­ját. Fin­ley, fu­vass so­ra­ko­zót, és amíg az em­be­rek lent áll­nak, vizs­gáld meg an­nak a le­gény­nek a há­ti­zsák­ját!

– Én is jö­vök – mond­ta a ka­pi­tány.

…A vi­a­szos­vá­szon zsá­kot fel­bont­va, el­ső­sor­ban Trop­pa­u­er ver­sei ke­rül­tek elő. Az­u­tán meg­ta­lál­ták a 88-as tit­kos­szol­gá­la­ti őr­na­gyi iga­zol­vá­nyát. Ve­zér­kar D. osz­tály…

Gar­done ha­lál­sá­padt lett…

Vissza­tett min­dent, de a kis tás­kát és a tar­tal­mát fel­vit­te a szá­zad­iro­dá­ba.

– Kér­lek… te azt hi­szed? – da­dog­ta.

– Azt hi­szem… – fe­lel­te Fin­ley –, hogy a ve­zér­kar D. osz­tá­lyá­hoz őr­na­gyi rang­ban csak egy tiszt van be­oszt­va: Yves. Azt hi­szem, hogy ez az em­ber, akit ki­köt­tet­tél: Yves őr­nagy.

– De… de hát… ki az, aki… meg­köt­tet­te őt en cra­pa­u­di­ne?… Hé, őr­mes­ter… Őr­ség… Or­vos és hord­ágy – köz­ben a zsá­kot át­ad­ta Fin­ley­nek. – Zárd be, kér­lek a pénz­szek­rény­be.

Fin­ley be­zárt min­dent a pénz­szek­rény­be, és át­ad­ta a kul­csot Gar­done-nak, aki azon­nal el­in­dult Ga­lam­bért.

…Har­rin­court makk­egész­sé­ge­sen, és ép­pen ezért szo­mo­rú­an ott állt a ka­pi­tány előtt.

– Köz­le­gény!… Itt né­hány ba­ro­mi em­ber al­ja­san bánt ma­gá­val! Eze­ket meg­fe­nyí­tem. Lat­ou­ret ál­lan­dó cor­vée-szol­gá­lat­ba ke­rült, a két al­tisz­tet cel­lule-be küld­tem. – Va­la­mi­vel hal­kab­ban mond­ta: – Ami­kor ide át­he­lyez­tek, fi­gyel­mez­tet­tek, hogy se­gít­sé­gé­re kell len­nem né­hány bi­zal­mas ki­kül­dött­nek… Azért bíz­tak meg en­gem, mert… van stra­té­gi­ai ér­zé­kem… Min­den kí­ván­sá­gát mond­ja meg, és én tel­je­sí­tem…

Ga­lamb az egé­szet nem ér­tet­te, de ha­bo­zás nél­kül rá­vág­ta:

– Egy ba­rá­to­mat, Trop­pa­u­ert, tra­vaux for­cés-ra ítél­ték…

A ka­pi­tány is­mét el­sá­padt. A min­den­sé­git, az is a tit­kos­szol­gá­lat em­be­re lesz. Itt olyan bot­rány­ba ke­ve­re­dik, mint az Ain Szef­ra-beli ka­pi­tány… hű, de kí­nos!

– Mi­ért nem bí­zott meg ben­nem, őr… köz­le­gény? Az az em­ber bi­zo­nyá­ra ha­lott már… Lat­ou­ret és el­ső­sor­ban Fin­ley ke­gyet­len­sé­ge idéz­te elő… – Fel­vet­te a kagy­lót. – Őr­pa­rancs­nok?… A cor­vée kö­zöl­je a ra­bok­kal, hogy ad­dig nem nyit­juk meg a víz­csa­pot, amíg nem szol­gál­tat­ják ki a tra­vaux-ra ítélt ka­to­nát. Leg­alább­is a sor­sá­ról biz­to­sat kell tud­ni… – Le­tet­te a kagy­lót, és a pán­cél­szek­rény­hez ment. – Itt meg­őriz­tük né­hány hol­mi­ját… Ha tet­szik, át­ve­he­ti… Nem akar­tam, hogy hoz­zá­fér­jen va­la­ki.

Gar­done ámul­tan lé­pett hát­ra. A szek­rény­nek az a re­te­sze, ahol a vi­a­szos­vá­szon zsák fe­küdt, most üres volt.