HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A hajó messze el­tá­vo­lo­dott a szi­get­től. Ez­alatt tör­tént a bar­lang­ban ost­rom­lot­tak ki­ro­ha­ná­sa, akik re­mény­te­len hely­zet­ben tar­tot­ták ma­gu­kat két­ol­dalt a szik­la al­ján. Pisz­kos Fred ez­alatt ré­szint ta­nács­ko­zott em­be­re­i­vel, ré­szint pá­lin­kás­üve­ge mel­lett töp­ren­gett. Azt hit­te, egy­sze­rű­en meg­ijesz­ti a rab­ló­kat, de ez nem si­ke­rült.

Ami­kor vég­re ki­ala­kult ben­ne va­la­mi…

Puff! Gép­hi­ba. A Hount­ler moz­du­lat­lan lesz.

Alat­to­mos hí­nár­tö­me­gek csa­va­rod­tak, te­ker­gődz­tek a ha­jó­csa­var­ra, amíg annyi­ra kö­rül­szőt­ték, hogy egy­szer csak meg­állt. És a tel­jes gőz­zel dol­go­zó gép­ben va­la­mi reccsent, tört, pat­tant…

A Ka­pi­tány ék­te­le­nül ká­rom­ko­dott!

Sok em­ber kín­ha­lá­la kö­vet­ke­zik be, ha a gép­hi­ba nem re­pa­rál­ha­tó meg gyor­san. A mat­róz, aki kö­tél­re erő­sít­ve, kés­sel a ke­zé­ben sű­rűn le­bu­kott a csa­var­hoz, hogy szét­vag­dos­sa az isza­la­got, elég sze­ren­csé­sen nem hív­ta fel ma­gá­ra a min­den­fe­lé hem­zse­gő cá­pák fi­gyel­mét. Szi­szi­fu­szi mun­ka volt. Haj­nal­ban fel­vál­tot­ta egy má­sik mat­róz. A gép­ház­ban folyt a sze­re­lés. Ne­he­zen. Nem le­he­tett ki­pró­bál­ni a mun­ka ered­mé­nyét, amíg a csa­var állt, és a gé­pet sem in­dít­hat­ták. A szi­get fe­lől lö­vé­sek ro­po­gá­sa hal­lat­szik… és múl­nak, múl­nak az órák, mú­lik az idő, míg vé­gül jó egy nap ké­sés­sel is­mét ne­ki­vág a Hount­ler a szi­get észa­ki csücs­ke felé.

Egé­szen ad­dig ha­ladt, amíg meg­pil­lan­tot­ta Sár­kány Hu­ang óri­á­si vi­tor­lá­sát, mely­nek fe­dél­ze­tén sor­ba rak­va állt va­la­mennyi vi­zes­hor­dó. Az el­múlt zi­va­ta­ros na­pok­ban rak­ták fel így a hor­dó­kat, régi ha­jós szo­kás sze­rint, hogy fel­fog­ják az esőt, és így az el­hasz­nált víz­mennyi­sé­get a bő­sé­ges tró­pu­si zi­va­tar ál­lan­dó­an pó­tol­ja. Csak le­eme­lik a hor­dó fe­de­lét, ami­kor zu­hog­ni kezd, és be­ta­kar­ják, ha ki­de­rül.

A Hount­ler szép las­san vissza­tért, és el­in­dult a part­irány men­tén, szin­te unat­koz­va, mint­egy cél­ta­la­nul a ha­tal­mas vi­tor­lás­sal pár­hu­za­mos irány­ban. Sár­kány Hu­ang ezt meg­til­tot­ta, de vég­re mit árt­hat itt az a hajó. A ku­tya sem tö­rő­dött vele. Né­hány me­zít­lá­bas em­ber fegy­ver nél­kül a kis gő­zö­sön, amely­nek egyet­len ágyú­ja sincs… Mit te­het?

De nem tud­ták, hogy ott van Pofa Jenő. A hí­res Pofa Jenő!

Egy re­mek szi­go­nyos!

És ott volt a lég­sű­rí­té­ses szi­gony­ve­tő ké­szü­lék. Kü­lö­nös mó­don há­rom egy­más mel­lett. Így sze­rel­ték fel ha­mar­já­ban. Jó né­hány cso­mó­nyi sod­rony fel­te­ker­ve a szi­gony­hoz, hogy ta­lá­lat ese­tén le­fo­rog­jon a bál­na nyo­mán. Bo­lond em­be­rek, hogy fel­sze­re­lik már ele­ve a pót­gé­pe­ket is. Leg­fel­jebb ezt gon­dol­hat­ta az, aki ér­tett hoz­zá. Azt már ugyan ki fi­gyel­het­te vol­na meg hogy nyu­god­tan, tem­pó­san fel­csa­var­nak a há­rom szi­gony­ra há­rom he­gyes, bál­na­ölő grá­ná­tot? Egy­ál­ta­lán: ki bo­lond fi­gyel­ni ilyen hő­ség­ben?

A Hount­ler las­san­ként egy vo­nal­ba ért a vi­tor­lás­sal. A Ka­pi­tány ott állt a he­lyén, és egy­ked­vű­en be­ki­ál­tott a szó­cső­be:

– Tel­jes gőz! Elő­re!

Ugyan­ek­kor: Baa­ang!

Puk­ka­nás, majd a le­ve­gőn át­zen­gő sod­ro­nyok si­ví­tá­sa!… Az első szi­gony be­ta­lál a hor­dó közé…

Zumm! Zitty!… A grá­nát exp­lo­dál!

Buum… Brrr… Bumm!!

Ha­tal­mas rob­ba­nás re­meg­te­ti meg a szi­ge­tet.

…Ugyan­is, amint a vi­tor­lás­sal át­el­len­be ke­rült a gő­zös, gyors egy­más­után­ban há­rom szi­gony sü­völ­tött a schoo­ner fe­dél­ze­tén el­he­lye­zett ivó­vi­zes hor­dó­tö­meg közé. És a be­kö­vet­ke­ző rob­ba­nás úgy vág­ta szét a víz­ál­lo­mányt, hogy egy nap­ra való ital sem ma­radt a desz­ka­ron­csok kö­zött!

Az­u­tán a fő­ár­boc szép las­san, mint­egy az ese­mény epi­ló­gu­sá­ul vé­gig­dőlt hosszá­ban, ma­gá­val ha­sít­va va­la­mennyi je­len­tő­sebb vi­tor­lát. És a Hount­ler ha­tal­mas ka­nyar­ral sik­lott, hogy gyor­san lő­tá­vo­lon kí­vül ke­rül­jön.

Sár­kány Hu­ang der­med­ten hall­gat­ta a je­len­tést. Az­u­tán kö­zöl­ték, hogy a Hount­ler­ről va­la­ki egy csó­nak­ban a par­tig jött. Pisz­kos Fred ér­ke­zett.

Egye­dül!

– Tár­gyal­ni jöt­tem hoz­zád, Sár­kány Hu­ang – mond­ta nyu­god­tan.

– Most té­ged pa­rá­zson meg­süt­lek!

– Ha tet­szik, akár élve meg­ehet­tek – fe­lel­te egy­ked­vű­en az öreg. – De mit fog­tok rám inni?

– Át­ko­zott!

– Hát ahogy mond­tam, Sár­kány Hu­ang – foly­tat­ta ke­dé­lye­sen és teát töl­tött is­mét. Az eu­ró­pa­i­ra ügyet sem ve­tett. Mi­vel ba­rá­tom vagy, hát fut­ni hagy­lak. Bo­lon­dos szí­vem van, mit csi­nál­jak? De egy órán be­lül le­ten­ni a fegy­vert. Az én ha­jó­sa­im na­gyon gyá­vák, te­hát a Hount­ler­ről csak ak­kor kap­hatsz vi­zet ha vissza­eve­zek, és az em­be­re­ket meg­nyug­ta­tom, hogy ne ide­ges­ked­je­nek. Ak­kor te na­pon­ta el­vi­hetsz egy csó­na­kon fél fej­ada­got min­den rab­ló­nak, és ha meg­jön Mar­que­s­as fe­lől a vízu­tán­pót­lás, be­ra­kod­hatsz ma­gad­nak annyit, amennyi ha­za­fe­lé kell. Köz­ben a Ra­dze­er em­be­rei őriz­nek majd a ban­dád­dal együtt. Okos em­ber vagy, mi­nek vi­tat­koz­nál?… Hát oda hord­já­tok össze a fegy­ve­re­ket, a tisz­tás kö­ze­pé­re, mire vissza­jöt­tem. Most szó­lok azok­nak ott, a szik­lán.

Ez tisz­ta do­log volt. Nem lett vol­na a böl­cses­sé­gé­ről hí­res ke­le­ti faj­ta fia Sár­kány Hu­ang, ha hi­á­ba­va­ló düh­vel és to­por­zé­ko­lás­sal töl­ti az ide­jét. Kü­lö­nö­sen ilyen me­leg­ben, ennyi em­ber­rel, víz nél­kül. Már­is min­den­ki szom­jas volt, mi­után tud­ták, hogy nincs víz.

…Egy órá­nál ha­ma­rabb ott volt egy ha­lom­ban va­la­mennyi fegy­ver, és az ost­rom­lot­tak­ból győ­zők let­tek. Lö­vés­re ké­szen fel­fej­lőd­tek fél­ka­réj­ban, és köz­re­fog­ták a ka­ló­zo­kat.

Egy je­len­ték­te­len sze­ren­csét­len­ség is tör­tént. Va­la­hol, ki­de­rít­he­tet­len he­lyen el­sült egy pus­ka, és vé­let­le­nül az eu­ró­pai ér­tel­mi szer­zőt fej­be ta­lál­ta a go­lyó. Sen­ki sem saj­nál­ta. A ka­ló­zok csak­úgy, mint a ha­jó­tö­röt­tek, neki kö­szön­het­tek min­den bajt.

…Pisz­kos Fred sza­vá­nak állt. Mit te­gyen? Bo­lon­dos szí­ve van… Ami­kor be­fu­tott a Vak­apád, Sár­kány Hu­an­got, régi cim­bo­rá­ját, meg­fe­le­lő víz­mennyi­ség­gel fel­sze­rel­ten fut­ni hagy­ta.

Ka­lóz Pepi és a Réz­gróf ta­lál­ko­zá­sa mind­ket­tő­jük szá­má­ra bá­tor cse­le­ke­de­te­ik leg­szebb ju­tal­ma volt.

De a leg­na­gyobb elég­té­tel és hó­do­lat a Ka­pi­tányt vár­ta.

A Ra­dze­er tel­jes sze­mély­ze­te össze­állt, és el­ha­tá­roz­ta, hogy mi­előtt el­in­dul­ná­nak ha­za­fe­lé, mert (mit tesz Is­ten!) a cir­ká­lót si­ke­rült le­csúsz­tat­ni a zá­tony­ról: fel­ke­re­sik a Ka­pi­tányt, és ün­ne­pé­lye­sen elég­té­telt szol­gál­tat­nak neki, ami­ért an­nak ide­jén raj­ta­kap­ták, amint lo­pott.

Mire azon­ban haj­nal­tájt le­vo­nul­tak a part­ra, a Hount­ler már ré­gen fel­szed­te a hor­go­nya­it, és füst­je sem lát­szott ho­ri­zon­ton.