ÖTÖDIK FEJEZET

Kora reg­gel el­hagy­ták a pin­cét, hogy Fris­có­ba men­je­nek.

– Te mos­ta­ná­ban hová sze­gőd­tél? – kér­dez­te út­köz­ben a Ka­pi­tány, és a je­ge­sen sü­ví­tő, au­gusz­tu­si, leg­iga­zibb fris­cói szél el­le­né­re nem vet­te fel a kis­ka­bát­ját. Fe­ke­te pa­mutsz­vet­te­re, ki­ron­gyo­ló­dott, ma­gas nya­ká­val, vi­har­vert élet­út­ján pán­cé­los anyag­gá ke­mé­nye­dett, és úgy lát­szik, hogy e szi­lárd­sá­ga kel­lő­en óvta a gaz­dá­ját az idő­já­rás vi­szon­tag­sá­gai el­len. Nem szól­va desz­ka­sze­rű, mell­ka­sig érő, köz­is­mer­ten óri­ás nad­rág­já­ról, amely­nek két szá­rát, vég­ző­dé­sük­nél ci­pői mel­lé gyűr­te…

– Hát vol­tam Bri­csesz ka­pi­tánnyal – fe­lel­te Fü­lig Jimmy. – A Ne­ki­vág schoo­neren ki­ván­dor­ló­kat csem­pészünk Já­vá­ra.

– An­nak már egy éve – szólt az öreg rá­gyújt­va.

– No hát – vá­la­szol­ta ide­ge­sen –, gyen­gél­ked­tem is! Ami­kor be­szün­tet­ték a Ne­ki­vág schoo­nert, hát kap­tam egy go­lyót a csí­pőm­be, és át­úsz­tam vele egyik Szun­dá­ról a má­sik­ra. Az em­ber már olyan, az al­ka­ta mi­att, hogy egyet­len lö­vés­től is meg­be­teg­szik, ha spor­tol vele. Most már tud min­dent?!

– Hát ahogy vesszük. Mert fél év­nél több, hogy éj­sza­ka el­bú­csúz­tál Pe­pi­ta Ofé­li­á­tól, és meg­ér­kez­tél Fris­có­ba a Tök Harry te­her­ha­jó­ján.

Az ör­dög­gel cim­bo­rál ez a vén sá­tán! Kü­lön­ben nem tud­hat­na min­dent.

– No­hát?! Át­jöt­tem Fris­có­ba? És?!… Át­tért idő­köz­ben a rend­őr­ta­ná­cso­si pá­lyá­ra, és most val­lat?! Maga tán min­den lé­pé­sét ki­írat­ja az új­ság­ban?! Ne­vet­sé­ges… Va­la­mi­ből élni is kell az em­ber­nek, hát uta­zik…

Pisz­kos Fred nem szólt sem­mit, vál­lat vont, meg­bök­te a sap­ká­ját, zse­be­i­nél fog­va kis­sé hón­al­jig ri­szál­ta a nad­rá­got maga kö­rül, és va­la­ho­vá a le­ve­gő­be bá­mult, szin­te unat­koz­va. Fü­lig Jimmy időn­ként ide­ge­sen ol­dalt né­zett rá. Most iga­zán nem tud­hat sem­mit. Csak vé­let­le­nül kér­dez­he­tett így össze­vissza, mert kö­zöm­bö­sen és mo­gor­ván csám­pá­zik, mint min­dig. Már a Gol­den Gate park iga­zán nagy­vá­ro­si kör­nyé­kén jár­tak, ami­kor hogy, hogy nem, Pisz­kos Fred el­lá­gyu­ló arc­ki­fe­je­zés­sel vá­rat­la­nul így szólt:

– Va­jon mer­re jár­nak a régi cim­bo­rák? Nem hal­lot­tál a Ra­dze­er cir­ká­ló­ról?… Csuk­lot­tál?

– Igen. Erős ez a ci­ga­ret­ta. Hogy mit kér­de­zett?

– Eszem­be ju­tott a jó öreg Ra­dze­er cir­ká­ló, amit egy sö­tét em­lé­ke­ze­tű éj­sza­kán el­lop­tam Po­int de Gal­le ma­gas­sá­gá­ban, a cey­lo­ni ka­ran­tén­ból. – És na­gyot só­haj­tott. – A régi szép idők!

Ez a vi­lág leg­na­gyobb szí­né­sze, de így még­sem ko­mé­di­á­zik. Ez is csak tisz­tá­ra vé­let­len le­het, hogy a Ra­dze­ert em­lí­ti.

– Rég nem lát­tam azt a ha­jót – fe­lel­te hű­vö­sen a fre­gatt­fő­had­nagy.

– Hm… No hi­szen, jó sze­med van ak­kor. Fél év előtt még itt vesz­te­gelt Oak­land­ban. Vagy nem tűnt fel ne­ked?

Fü­lig Jimmy meg­állt. Ir­dat­lan mell­ka­sát te­le­szív­ta le­ve­gő­vel. Ke­vés ma­radt ilyen­kor a kö­ze­lé­ben, aki csak egy ki­csit is is­mer­te.

– Maga most mit ka­var megint?!

– Fur­csa vagy… – fe­lel­te a Ka­pi­tány vál­lat von­va, és a pi­pá­ját tö­mö­get­te. – Te in­kább ke­ve­redsz az em­be­rek­kel, mint én, hát gon­dol­tam, hogy még­sem ke­rül­té­tek ki egy­mást a Fő­or­vos­sal, Hold­vi­lág Char­ley­val, a Tüs­kés Va­nek­kel vagy a töb­bi­vel, ha már ők itt ál­lo­má­soz­tak a vén cir­ká­ló­val, és te is Oak­land­ban for­szí­roz­tad ép­pen a meg­él­he­tést. Mit fú­jod ezért úgy fel ma­gad?

Fü­lig Jimmy ki­szusszan­tot­ta a le­ve­gőt. Ő itt ál­lan­dó­an fél et­től a szív­te­len ró­ká­tól, és min­dig azt hi­szi, hogy ez ki akar lyu­kad­ni va­la­ho­vá. Pe­dig iga­zán, mi van ab­ban, ha ér­dek­lő­dik a ba­rá­tai iránt? Ezek előtt ugyan ki­kö­pött leg­utóbb, és azt mond­ta, hogy tőle a jö­vő­ben fel­for­dul­hat­nak, és mint már annyi­szor, ott­hagy­ta őket, és egye­dül ván­do­rolt to­vább, de hát ak­kor ar­ról volt szó, hogy az olaj­jal meg min­den­fé­lé­vel, szo­ká­sa sze­rint, ma­ni­pu­lált, meg­ha­mi­sí­tot­ta a ha­jó­nap­lót, és be­csap­ta őket. Ezek is mond­ták neki, hogy az ör­dög hoz­za min­dig az út­juk­ba, és a kor­hadt gé­gé­jű Pe­ters apa­gyil­kos vén hi­é­ná­nak ne­vez­te ek­kor a Ka­pi­tányt, de azért ba­rát, az ba­rát. Ak­kor is, ha nem volt mind­egyik ural­ko­dó, mint ő, Fü­lig Jimmy, és így nem is­me­ri a spa­nyol ud­va­ri eti­kett hi­va­ta­li ki­fe­je­zé­se­it.

Az meg per­sze hogy fel­tűnt neki, ha egy­szer ő Fris­có­ban van, itt hor­go­nyoz a Ra­dze­er, és elég buta azt mon­da­ni, hogy nem lát­ta. Le­het Oak­land­ban egy olyan apró sam­pán, amit Fü­lig Jimmy nem lát, ha vé­gig­megy a ki­kö­tőn? Te­hát bu­tán fe­lelt. Ennyi az egész.

– No­hát – szólt eről­te­tett kö­zönnyel –, be­szél­tem Tüs­kés Va­nek­kel meg egy­pár­ral kö­zü­lük. De nem lé­nye­ges. És sen­ki­nek sem kö­töm az or­rá­ra, hogy mit, mer a meg­él­he­tés az…

– Tu­dom, fiam – bó­lo­ga­tott meg­ér­tő­en. – Mint­ha már em­lí­tet­ted vol­na. Nem is akar­tam én mást tud­ni, csak hogy mer­re ment in­nen a pri­vát cir­ká­ló? Fél éve nem hal­lot­tam, hogy va­la­hol ki­kö­tött vol­na a Ra­dze­er, és ag­gó­dom…

– Mi?… Tán ott­ma­radt az evő­kész­le­te vagy egy cso­mag do­hány?

– A ba­rá­ta­i­mért ag­gó­dom.

– Néz­ze, Ka­pi­tány, hagy­jon en­gem bé­kit! Az rend­ben van, hogy maga min­dig ré­szeg, de úgy lát­szik, hogy újab­ban ez meg­lát­szik a be­széd­jén is. Mi­fé­le ba­rát­ja van ma­gá­nak ezen a vi­lá­gon, az­zal a sző­rös szí­vé­vel?

– Jimmy, Jimmy! Ki jut­ta­tott még té­ged öt­ven font­hoz bé­kü­lé­keny jó­szán­dék­ból?

Ez vég­re is igaz. Csak ne kér­dez­ne most it­ten min­den­fé­lét. Mert en­nél az Atya­is­ten sem tud­hat­ja, mer­re gon­dol, mi­kor emer­re kér­dez.

– Ha ép­pen ki­fúr­ja a kí­ván­csi­ság, hát meg­mond­ha­tom, amit a Buz­gó Mó­csing me­sélt el­in­du­lás­kor. Megint va­la­mi biz­to­sí­tó tár­sa­ság fi­zet ne­kik, hogy vi­gyáz­za­nak egy ér­té­kes ha­jó­ra.

– Fur­csa! – mo­tyog­ta rö­vid idő múl­tán is­mét a Ka­pi­tány. – Na, mind­egy… hm… rop­pant fur­csa…

– Mi fur­csa ma­gá­nak már megint?

– Itt van egy Fü­lig Jimmy, a vi­lág egyik leg­el­ső ten­ge­ré­sze! Eh­hez ér­tek va­la­mit, hát el­hi­he­ted. És ma, ami­kor ara­nyat ér itt Fris­có­ban min­den kö­ze­pes mat­róz, ak­kor ők ku­tyá­ba se vesz­nek, és el­in­dul­nak nél­kü­led a Ra­dze­er­rel. A fene érti. Vagy már híre ment, hogy nem vagy a régi? Ez le­het… Ne­kem is em­lí­tet­te va­la­ki a múlt­kor­já­ban.

– Ez egy nagy ha­zug­ság! – Hir­te­len ész­be ka­pott. Megint a hi­ú­sá­gát pisz­kál­ja ez a vén ten­ge­ri dög. – No­hát hít­tak, és nem men­tem, mert a Da­gadt Pe­tersszel ha­rag­ban va­gyunk. Most tud­ja?!

A Ka­pi­tány vál­lat vont, és ki­kö­pött a pi­pá­ja mel­lett egy srég ser­cin­tés­sel:

– Mi­től vagy ide­ges? Ha nem men­tél, hát nem men­tél…

És meg­va­kar­ta tar­kó­ját II. szá­mú, be­ideg­ző­dött, fleg­ma­ti­kus moz­du­la­tá­val, ami­től a sap­ka elő­re­ha­nyat­lott a hom­lo­ka fe­lett. Csend­ben ban­du­kol­tak. Tá­vol­ról már fel­tűnt az an­gol konzu­lá­tus. Ek­kor vá­rat­la­nul, na­gyot rik­kan­tott va­la­ki mel­let­tük.

– Itt az én drá­ga öreg ba­rá­tom!… By Good! Ké­rem a hu­szon­két fon­tot!

Wag­ner úr volt! Egy kö­vet­sé­gi tiszt­vi­se­lő­vel!

Fü­lig Jimmy el­ká­rom­kod­ta ma­gát. Ez a nyo­mo­rult Wag­ner meg­előz­te őket. És most, ha akar­ják, ha nem, övé a pénz. A kék sza­kál­lú vén szél­há­mos jobb ke­zé­vel a fal­nak tá­masz­ko­dott, de ré­szeg­sé­ge he­vé­ben bal­já­val meg kel­lett ka­pasz­kod­nia a kö­vet­sé­gi tiszt­vi­se­lő ka­lap­já­ban úgy, hogy le­sza­kí­tot­ta a fél ka­ri­mát. Egy üveg­nyi elő­le­get nyil­ván már ka­pott a pénz­re.

– Ön a „Ka­pi­tány” né­ven köz­is­mert egyén? – kér­dez­te a kö­vet­sé­gi tiszt­vi­se­lő.

– Tes­sék? – kér­dez­te cso­dál­koz­va a Ka­pi­tány. – Nem ér­tem. Kö­zön­sé­ges mat­róz va­gyok.

– De drá­ga ba­rá­tom! – si­kong­ta Wag­ner úr, és két­ség­be­eset­ten össze­csap­ta a ke­ze­it, majd meg akar­ta ölel­ni va­la­me­lyik Pisz­kos Fre­det a hat kö­zül, de tel­jes hosszá­ban vé­gig­esett a jár­dán, ami alig za­var­ta, és így sta­bi­labb hely­zet­ben, nyu­god­tan foly­tat­ta pa­na­szos elő­adá­sát: – Hogy mond­hat ilyet?… Es­kü­szöm, hogy ő az, ver­jék vas­ra!

– Ki ez a ré­szeg ál­lat? – kér­dez­te a Ka­pi­tány nyu­god­tan és a fre­gatt­fő­had­nagy ré­szint el­ámult a szem­te­len­ség­től, ré­szint el­is­me­rés­sel hó­dolt, mert már­is át­lát­ta Pisz­kos Fred zse­ni­á­lis ter­vét.

– Az­zal je­lent­ke­zett ná­lam, hogy együtt la­kik ön­nel egy pin­cé­ben.

– Sose lát­tam ezt az ala­kot. Tes­sék, itt az iga­zol­vá­nyom. Egy hét­tel ez­előtt ér­kez­tem Aden­ből, a Gö­te­bor­gon; Jeff Ol­sen mat­róz va­gyok.

Mi ez?!

A Ka­pi­tány szép nyu­god­tan elő­ve­szi bel­ső zse­bé­ből Fü­lig Jimmy szin­te va­ló­di ok­ira­tát, és át­nyújt­ja az ér­dek­lő­dő­nek… Két perc múl­va si­et­ve tá­voz­tak, és igye­kez­tek el­ke­rül­ni a kör­nyék­ről, mert Wag­ner úr, a kö­vet­sé­gi tiszt­vi­se­lő ka­lap­já­nak fél ka­ri­má­ját a szí­vén szo­ron­gat­va, sír­va ül­döz­te őket, amíg va­la­hol oly sze­ren­csé­sen esett a föld­re, hogy el­aludt.