HARMADIK FEJEZET

Mi­ért ijedt meg Wag­ner úr Fü­lig Jimmy­től? Mert az al­vi­lág be­ava­tott­jai, akik közé a po­fonsz­tár is tar­to­zott, jól tud­ják, hogy Pisz­kos Fred, ami­kor ép­pen Fris­có­ban tar­tóz­ko­dik, Wag­ner úr­nál húz­za meg ma­gát.

És mi baja volt a po­fo­nok ko­ro­ná­zat­lan fe­je­del­mé­nek a Ka­pi­tánnyal?

Ez az éles el­len­tét szin­tén köz­be­széd tár­gya volt a ki­kö­tő­ben. Né­hány ne­ve­ze­tes al­vi­lá­gi vál­lal­ko­zás köz­ben úgy adó­dott, hogy Fü­lig Jimmy már szé­pen ki­ka­par­ta a tűz­ből a gesz­te­nyét, ami­kor egy­szer csak meg­je­lent a Ka­pi­tány, és anél­kül hogy kör­me­it a pa­rázs­hoz ér­tet­né, ma­gá­hoz ka­pa­rin­tot­ta Fü­lig Jimmy fá­rad­sá­gá­nak ké­tes de jól meg­ér­de­melt gyü­möl­cse­it. Ál­ta­lá­ban úgy, hogy Fü­lig Jimmy vé­gül még va­la­mi sla­masz­ti­ká­ba is ke­ve­re­dett. Azt is be­szél­ték, hogy egy ho­má­lyos, rég­től da­tá­ló­dó lo­va­gi­as ügy van kö­zöt­tük. Fü­lig Jimmy ál­lí­tó­lag egy lá­dá­ban fog­va tar­tot­ta hu­szon­négy órá­ig a Ka­pi­tányt, más al­ka­lom­mal, a ka­pi­tány, éle­té­nek egy fon­tos sze­rep­lé­se he­lyett, a ka­ran­tén­ba jut­tat­ta Fü­lig Jimmyt. Így mér­ge­se­dett az ügy las­san­ként odá­ig, hogy most már Fü­lig Jimmy, ahol csak meg­for­dult, a Ka­pi­tány után ér­dek­lő­dött, mert sze­rin­te sür­gős le­szúr­ni­va­ló­juk van egy­más­sal. Oak­land­ban te­hát elő­ször is Wag­ner urat ke­res­te, hogy a Kék­sza­kál­lú nyo­mán meg­ta­lál­ja el­len­fe­lét.

Fü­lig Jimmy ugyan­is már két nap­ja tud­ta egy csem­pész is­me­rő­sé­től, hogy Pisz­kos Fred Fris­có­ban van. Vi­szont azt is tud­nia kel­lett, hogy aki a Ka­pi­tány nyo­má­ra ve­ze­ti az an­gol kö­vet­sé­get, az száz fon­tot kap.

Ön­ként ve­tőd­het fel a kér­dés az ol­va­só­ban, hogy mi­ért nem je­lent­ke­zett Fü­lig Jimmy ezen száz font ju­ta­lo­mért az an­gol kö­vet­sé­gen, hi­szen tud­ta biz­to­san a nyom­ra ve­ze­tő utat, Wag­ner úr la­ká­sát. Nem is­mer­te ugyan a Kék­sza­kál­lú ál­lan­dó tar­tóz­ko­dá­si he­lyé­nek kö­ze­leb­bi cí­mét, de nyom­ra­ve­ze­tő a fon­tos cím tud­ta nél­kül is le­he­tett vol­na. Be­kö­pés­nek nem szá­mí­ta­na, mert a Ka­pi­tányt épp hogy „üz­le­ti­leg” kö­rö­zik sza­bad el­tá­vo­zá­sá­nak biz­to­sí­tá­sá­val. De vé­gül úgy­sem lett vol­na nyom­ra­ve­ze­tő, mert ez­zel a nyom­mal a kö­vet­ség nem ért vol­na sem­mit. Ugyan­is Wag­ner úr fris­cói la­ká­sát össze­sen ha négy em­ber is­me­ri ezen a vi­lá­gon, és Fü­lig Jimmy, ezt ta­lán mon­da­nom sem kell, nem tar­to­zott a négy em­ber közé.

Az­u­tán az al­vi­lág ki­vált­sá­gos tag­jai sem­mi­fé­le ju­ta­lo­mért nem sze­ret­nek hi­va­ta­los he­lyen meg­je­len­ni. Ta­pasz­talt egyé­nek ba­bo­ná­ja, hogy a hi­va­ta­lok­ban való csász­ká­lás rit­kán ve­zet jóra.

Fü­lig Jimmy több­fé­le szo­mo­rú ta­pasz­ta­lat­tal is bírt a rév- és más ka­pi­tány­sá­go­kon. A pénz nagy do­log, és nem okos, ha va­la­ki túl­sá­go­san fir­tat­ja az ere­de­tét, de en­nek is van ha­tá­ra. A fre­gatt­fő­had­nagy, mint hír­hedt csem­pész, nem­igen félt a ha­tá­rok át­lé­pé­sé­től, de hi­va­ta­li he­lyi­sé­gek kü­szö­be még­is ama ha­tár volt szá­má­ra, me­lyet ön­szán­tá­ból rit­kán lé­pett át. Ezért nem je­lent­ke­zett régi ér­te­sü­lé­sé­vel mint nyom­ra­ve­ze­tő az an­gol kö­vet­sé­gen, és ezért ki­ál­tot­ta Wag­ner úr, hogy „fus­sunk!”, mi­előtt has­ra esett. És ugyan­csak ezért nem cso­dál­ko­zott, ami­kor egy csa­var­szo­rí­tó­ra em­lé­kez­te­tő mar­ko­lás ta­padt a nya­ká­ra, és úgy talp­ra se­gí­tet­te, hogy moc­can­ni sem bírt.

– No nézd csak! – he­beg­te torzult, de ud­va­ri­as arc­ki­fe­je­zés­sel. – Az én ked­ves sztro­va­csek ba­rá­tom!… Kö­szö­nöm, hogy fel­se­gí­tet­tél, és most po­rolj le. – Mi­vel nem ka­pott vá­laszt, és a csa­var­szo­rí­tó sem la­zult, még nyá­ja­sabb mo­sollyal ri­kol­tot­ta: – Nincs ná­lad egy szi­var vé­let­le­nül? Ki tud­ja, mi­óta nem do­há­nyoz­tam!…

Fü­lig Jimmy kü­lön­le­ge­sen fes­tői, ál­ta­lá­no­san is­mert fre­gatt­fő­had­na­gyi egyen­ru­há­já­ban volt (A ran­got és az egyen­ru­hát ő maga kre­ál­ta.)

Az egyen­ru­ha így fes­tett: el­ső­sor­ban két pom­pás és fé­nyes bőr láb­szár­vé­dő, fe­jén az Ál­la­mok ön­kén­tes men­tő­i­nek el­len­zős, fe­hér sap­ká­ja, és egy arany­gom­bos fla­n­el­ka­bát! (Aki nem tud­ta, hogy az öl­tö­zék fre­gatt­fő­had­na­gyi uni­for­mis, az meg­es­kü­dött vol­na, hogy há­zi­ka­bá­tot lát.) No és a fő­úri, el­ső­ran­gú­an de­ko­ra­tív, nye­les mo­nok­li. Ilyen né­ven vi­sel­te ama ke­rék­pá­rát­té­tel­ről füg­gő, or­vo­si na­gyí­tót, amit kü­lö­nö­sen a szi­vár­vány­hár­tya meg­vizs­gá­lá­sá­ra hasz­nál­nak. Fü­lig Jimmy a mű­szert va­la­me­lyik sze­mé­hez emel­te időn­ként, ami­kor úgy vél­te, hogy rep­re­zen­tál­nia kell.

– Pisz­kos zseb­met­sző! – ki­ál­tot­ta fog­lyá­nak kö­szö­nés he­lyett. – En­gem ne pró­bálj be­csap­ni, mert szi­lán­kok­ra po­foz­lak.

– Te min­dig ezek­kel a szi­lán­kok­kal jössz – ide­ges­ke­dett Wag­ner úr. – Mi­ért kér­de­zed ötöd­ször, hogy hol az a Pisz­kos Fred? Hát én őr­ző­je va­gyok an­nak a sztro­va­csek­nek?!

– Ugye tu­dod, mi­ről van szó?! Mert nem is kér­dez­te­lek meg! Ne félj, nem ölöm meg azt a disz­nót! Én csak meg­fi­ze­tek neki a ka­ran­té­nért, aki min­de­ne van!

– Hát jó! Várj itt, mind­járt kül­döm! – és már­is in­dult vol­na, ha ki­len­gé­sé­ből nem rán­gat­ja vissza a vas­ma­rok. – Na!… Te min­dig rán­gatsz!

– Most ide fi­gyelj! Én ki­töl­töm raj­tad az el­szá­mo­lást, ha nem ve­zetsz azon­nal a rej­tek­he­lyed­re! Tu­dom, hogy a fris­cói vas­úti híd felé van.

– Kö­szö­nöm, sztro­va­csek! On­nan már ha­za­ta­lá­lok!… Egy órá­ja tö­röm a fe­je­met… Te, ne rán­gass!

Gur­gu­lá­zás­ba ful­ladt a hang­ja, mert Fü­lig Jimmy ke­gyet­le­nül meg­ráz­ta. Köz­ben az ifjú rab­ló ma­gá­hoz tért, de nem moz­dult, mert azt hit­te, hogy Fü­lig Jimmy­nél egy ha­tal­mas vas­do­rong van, ami­vel az ar­cá­ba ütött. (A fi­a­tal­em­ber más­nap el­ha­jó­zott In­dokí­ná­ba, új éle­tet kez­dett, és a tisz­tes­ség út­já­ra tért. Sok az egy em­ber­nek, Wag­ner úr­ral és Fü­lig Jimmy­vel ta­lál­koz­ni egy­azon éj­sza­kán.)

A fre­gatt­fő­had­nagy fog­csi­kor­gat­va tű­nő­dött, hogy mit kezd­jen Wag­ner úr­ral. Ez köz­ben el­aludt, a szo­ron­ga­tó ma­rok tá­ma­szá­ra füg­gesz­ke­dő test­súllyal. Ami­kor újra meg­ráz­ták, na­gyot hor­kant és fel­ri­adt:

– Szent Is­ten! Hány óra van?! – ki­ál­tot­ta, mint­ha va­la­ha is dol­ga lett vol­na az élet­ben, mint­ha va­la­ha is el­kés­he­tett vol­na va­la­hon­nan.

– Ide fi­gyelj! Én té­ged száz font­hoz jut­tat­lak, ha el­ve­zetsz a Ka­pi­tány­hoz.

– Kö­nyör­göm, higgyé­tek el… Nincs annyi pénz, fiam, amit it­ten mondsz… Az csak tíz font! De kü­lön­ben sincs ná­lam my old great man of the Pisz­kos! Higgyél ne­kem, te sztro­va­csek! Hát szok­tam én ha­zud­ni?

– Csak­is!

– Biz­tos, hogy úgy van, ahogy mon­dod… De most mi­ért ha­zud­nék, ha olyan ked­ve­sen fo­god a nya­ka­mat… Egy ba­rát? Aki­vel már fegy­ház­ban is vol­tunk együtt! Két benn­la­kó!

Fü­lig Jimmy gon­dolt egyet. Hü­lye­ség volt rá­ijesz­te­ni az agya­fúrt vén mar­ta­lóc­ra. Et­től ugyan nem csal ki sem­mit. De majd kö­ve­ti ti­tok­ban, kö­ve­ti messzi­ről. El­en­ged­te hát a nya­kát, és na­gyot ló­dí­tott raj­ta.

– Ha most nincs itt, majd el­ka­pom más­kor! De ak­kor nem lesz par­don!

Wag­ner úr gá­lán­san meg­ha­jolt kis­sé, meg­iga­zí­tot­ta vi­rág­ját, és im­bo­lyog­va el­in­dult a sö­tét­ben. Egy­szer­re csak öröm­mel fel­ki­ál­tott, mert rá­lé­pett a ka­lap­já­ra.

– No, ez nagy ké­sés­sel esett vissza! – éne­kel­te ma­gá­ban, és fel­tet­te öreg hol­mi­ját. Az­u­tán dú­dol­va, tíz lé­pés után át­lag­ban há­rom-négy mé­tert csúsz­va, dom­bo­kon át, si­ká­to­ro­kon ke­resz­tül, bo­lyon­gott ha­za­fe­lé, és úgy lát­szott, sej­tel­me sincs, hogy Fü­lig Jimmy kö­ve­ti, mint az ár­nyék.

Így érte el a ki­kö­tő túl­só ol­da­lán, a szá­raz dok­kon túl, az Oak­land­ból San Fran­cis­có­ba ve­ze­tő utat. In­nen üres tel­ke­ken át, buk­dá­csol­va a töl­té­sig ju­tott. A vas­út­vo­nal men­tén óva­to­san le­tért, az éj­sza­kai sö­tét­ség­ben, biz­ton­sá­go­sabb me­ző­re.

No most!

A bo­tor­ká­ló alak ké­sőbb, a me­zőn ke­resz­tül is­mét a töl­tés­hez szé­del­gett egy for­du­ló­nál. A ki­té­rő vá­gá­nyok kö­rül járt. Egy vas­úti kút és né­hány bódé lát­szott mind­össze, to­váb­bá sok üres te­her­ko­csi vesz­te­gelt a kör­nyé­ken.

Mi az ör­dög!

Az öreg fel­kú­szott a töl­tés­re. Egy tá­vo­lab­bi, vak­vá­gány­ra tolt va­gon aj­ta­já­ról fel­emel­te a re­teszt, fél­re­húz­ta a to­ló­aj­tót és be­sur­rant…

Meg­van!

Fü­lig Jimmy fu­tott! Ami­kor Wag­ner úr nyo­má­ba ért a te­her­ko­csi­hoz, óva­to­san kö­ze­le­dett… Jó lesz vi­gyáz­ni… Elő­vet­te a zseb­lám­pá­ját, és kö­rül­né­zett…

Te­hát eb­ben a rozs­dás, ki­se­lej­te­zett va­gon­ban lak­nak, ket­ten a Ka­pi­tánnyal. No, csak gye­rünk! Most le­szá­mol… Gyor­san fél­re­húz­ta az aj­tót, és be­ug­rott… A ké­zi­lám­pá­ja már­is kö­rül­vil­lant, mert Pisz­kos Fred­nek gyor­san jár a kése…

Mi ez?!

A va­gon bel­se­je üres!

Oda­ug­rott a szem­köz­ti to­ló­aj­tó­hoz… A fene! Ez a Wag­ner egy­sze­rű­en ki­ug­rott a ko­csi túl­só ol­da­lán, és kí­vül­ről el­re­te­szel­ték!

Hopp! Vil­lám­gyor­san meg­for­dult…

Késő! Éles csi­kor­gás hal­lat­szik mö­göt­te, amer­ről jött…

És be­csa­pó­dott a va­gon­aj­tó! Jól hal­lat­szott, amint rá­hul­lik a re­tesz.

Fo­goly!

– Hal­ló, sztro­va­csek ba­rá­tom!… Min­den va­gon­nak két aj­ta­ja van – ri­ká­csol­ta kí­vül­ről Wag­ner úr. – Majd so­kat kell dö­röm­böl­ni, ha el­unod ma­gad, mert en­nek a fül­ké­nek mos­ta­ná­ban ké­sé­se van. Öt éve nem in­dult…

És tá­vo­lo­dó, lel­kes da­lo­lás hal­lat­szott egy Aida nevű kar­da­los­nő­ről, aki elő­ször be­csap­ta a zöld al­sót, az­u­tán ki­ját­szot­ta a vö­rös fel­sőt…