NEGYEDIK FEJEZET

Fü­lig Jimmy a leg­na­gyobb baj­ban volt.

Itt szé­pen éhen hal­hat, ha nem dö­röm­böl. Vi­szont Fris­có­ban ma az a hely­zet, hogy neki nem aján­la­tos ilyen dö­röm­bö­lés­fé­le fel­tű­nős­kö­dés­sel ma­gá­ra te­rel­ni a fi­gyel­met. Saj­nos, egy két­ár­bó­cos schoo­neren tá­voz­tak in­nen leg­utóbb a Hold­vi­lág Char­ley­val, és el­fe­lej­tet­ték vissza­hoz­ni a tu­laj­do­nos­nak, aki bi­zo­nyá­ra a rend­őr­sé­gen is ke­res­tet­te.

Mit ér a sróf­hú­zó a bel­ső zse­bé­ben, a ki­vá­ló, ki­csi, de pom­pás acél­fú­ró fel­ső zse­bé­ben, a ha­ra­pó­fo­gó meg a re­sze­lő a hát­só­zse­bé­ben? Hi­deg­vá­gás­sal itt nem tud ki­tö­rést el­kö­vet­ni, tud­ta jól. Régi is­me­rő­je volt a va­go­nok­nak.

Az ajtó ha­sa­dé­ka men­tén tán el­re­szel­het­né a ke­reszt­va­sat, de ez na­gyobb zaj­jal jár­na, mint­ha dö­röm­böl. Így ül­dö­gél vagy egy órá­ig dü­hö­sen, té­pe­lőd­ve, ta­nács­ta­la­nul. A re­tesz kö­rül lát­ta, hogy de­reng már…

Most egy­for­ma lép­tek csossza­ná­sa hal­lat­szott a va­gon kö­rül.

Hall­ga­tó­dzott. Tán va­la­mi ma­gá­nos sze­mély jön erre, és elég ta­pasz­ta­lat­lan lesz eset­leg, hogy egy­ma­ga aj­tót nyis­son?

Meg­kí­sér­li az ügyet! Vég­re is nem fog itt éhen hal­ni! Ko­po­gott…

– Sza­bad! – mond­ta kint az il­le­tő.

Fene a tré­fás ked­vit!

– Nyis­sa ki! – ki­ál­tott Fü­lig Jimmy –, le­kés­tem a fris­cói vo­na­tot, itt alud­tam, és rám csuk­ták az aj­tót, dokk­mun­kás va­gyok!

Az il­le­tő erre min­den to­váb­bi nél­kül ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

Fü­lig Jimmy ugyan­csak min­den to­váb­bi nél­kül hát­ra­lé­pett, és tá­tott száj­jal le­hup­pant egy üres lá­dá­ra. Nagy ég!…

A nyi­tott aj­tó­ban egy hosszú, he­gyes kecs­ke­sza­kál­las egyén állt, és va­ló­szí­nűt­le­nül ha­tal­mas, kar­valy­sze­rű kör­me­i­vel még he­gye­sebb for­má­jú­ra so­dor­ta ezt az amúgy is te­kin­té­lyes sza­kállt. Itt nem le­he­tett két­ség!

A Ka­pi­tány állt ott! Pisz­kos Fred volt a meg­men­tő!

És Fü­lig Jimmy meg­pe­csé­telt­nek lát­ta a sor­sát. Ha ez az em­ber meg­men­tet­te, úgy el­ve­szett em­ber! Nem vi­tás…

– Hal­lom, hogy ke­res­tél, fiam… Biz­tos va­la­mi dol­god van ve­lem – mond­ta nyá­ja­san.

A min­de­nit!… Mi­lyen egy­sze­rű volt ku­tat­ni utá­na, hogy be­le­vág­ja a kést. És mi az, hogy most még­is ilyen bi­zony­ta­la­nul ül a cser­zett bőrű, ezer rán­cú öreg­gel szem­ben. Mi­fé­le va­rázs­ere­jük van még in­kább má­gi­kus te­kin­té­lyük van az apró, ra­vasz csil­lo­gá­sú sze­mek­nek, hogy ez az el­ső­ran­gú bics­kás, her­ku­le­sere­jű, ve­szett ve­re­ke­dő most ilyen bi­zony­ta­lan? Egy ki­csit mo­so­lyog­ni kezd, majd da­dog, vé­gül le­pöc­köl va­la­mit za­va­rá­ban két uj­jal pe­dán­san a ka­bát­já­ról. De az­u­tán még­is­csak össze­sze­di ma­gát, ha már min­den kocs­má­ban égre-föld­re es­kü­dött, hogy ne lás­sa Pe­pi­ta Ofé­li­át, (ál­lí­tó­lag) hű ará­ját, ha nem in­té­zi el a Ka­pi­tányt.

– It­ten ar­ról van szó – lo­val­ta ön­ma­gát go­rom­ba hang­já­val –, hogy ma­gá­val dol­gom van!

– Úgy?!… Mi­ről len­ne szó? – kér­dez­te, és hir­te­len elé­je lé­pett.

Va­la­mi kis kar­co­lás, mint­ha tüs­ke érné az in­gén ke­resz­tül, meg­csik­lan­doz­ta a fre­gatt­fő­had­na­gyot a gyom­ra tá­ján.

– Vi­gyázz, Jimmy!… – in­tet­te szin­te sze­líd sú­gás­sal a Ka­pi­tány. – Sö­tét van, és még be­le­gya­lo­golsz a ké­sem­be.

… Hogy szed­te elő a kést, mi­kor nyi­tot­ta ki és mi­képp fe­szí­tet­te a ha­sá­nak olyan szak­ér­te­lem­mel, hogy érin­tet­te is, és még­sem sza­ladt bele? Ez régi és meg­fejt­he­tet­len bű­vész­mu­tat­vá­nya volt. Egy biz­tos: le­het va­la­ki száz­szor Fü­lig Jimmy, ha egy­szer Pisz­kos Fred kés­he­gye a gyom­rát érin­ti, ak­kor jobb, ha fel­ve­szi az utol­só ke­ne­tet, mi­előtt a kis­uj­ját is meg­moz­dít­ja.

– Mit bics­ká­zik?… Bán­tot­ta ma­gát va­la­ki? – kér­dez­te sok­kal go­rom­báb­ban, de egyet­len moc­ca­nás nél­kül Fü­lig Jimmy.

– Csak mer hal­lot­tam, hogy ke­res­tél va­la­mi mi­att, és ér­de­kel­ne az ügy mi­ben­lé­te.

– Mi?… No és, ha ke­res­tem? Üzent ma­gá­nak Ha­wai­i­ból a Víg Ki­loccsan­tó tu­laj­do­no­sa, hogy ott­hagy­ta a do­hány­zacs­kó­ját ta­valy…

– Tu­dok róla. Hát ked­ves, hogy ezért már egy éve ke­re­söl en­gem, hol a szin­ga­pú­ri Ka­ta­kom­ba Ka­szi­nó­ba, ahogy mond­ták, hol meg a rot­ter­da­mi Sajt­fe­jű Mán­gor­ló­ba, mert er­ről is ér­te­sül­tem… Ér­de­mes egy do­hány­zacs­kó mi­att?

Fü­lig Jimmy szin­te szét­rob­bant dü­hé­ben, de mit csi­nál­hat, ahogy itt áll az öreg kés­he­gyé­re tűz­ve, és tud­ja a kés­ről, mi­lyen biz­to­san fek­szik a Ka­pi­tány ke­zé­ben, egész la­zán, ha­ránt a te­nyé­ren, és nyúj­tott hü­velyk­uj­ja men­tén vé­gig­si­mul a dö­fés­re kész pen­ge. És mi­lyen egy­sze­rű­en, könnye­dén, vil­la­nás­nyi idő alatt tud be­ha­tol­ni va­la­ki­be, hogy az­tán Pisz­kos Fred meg­tö­röl­je egy fa tör­zsén, zseb­re dug­ja, és egy­ked­vű, csám­pás lép­te­i­vel el­ban­du­kol­jon a hely­szín­ről.

Te­hát puk­kadt a fre­gatt­fő­had­nagy, de köz­ben olyan egy­sze­rű test­tar­tás­sal, olyan moz­du­lat­la­nul állt ott, szin­te jám­bo­ran, mint aki csak­ugyan do­hány­zacs­kó­ja mi­att ke­res­te az egész vi­lá­gon e ke­vés­sé tisz­te­let­re mél­tó, de igen te­kin­té­lyes ősz sza­kál­lú egyént.

– Meg azt is mond­tad, hogy va­la­mi el­szá­mo­lá­sod van ve­lem ál­lí­tó­lag – ér­dek­lő­dött sze­lí­den a Ka­pi­tány. – Nem tu­dom, igaz le­gyen-e?

– Hát… maga mond­ta annyi­szor, hogy négy dol­lár­já­val tar­to­zom rég­ről.

– No, azt meg­ad­ha­tod, nem bá­nom.

– Most nincs ná­lam… ak­kor volt, ami­kor ke­res­tem és…

Az öreg ott­hagy­ta, va­la­mi­vel tá­vo­labb le­ült egy fa­tönk­re, és zseb­re tet­te a ké­sét.

– Hát nézd, Fü­lig Jimmy! – szólt el­gon­dol­kod­va, de igen ha­tá­ro­zot­tan, rö­vid csend után. – Ez mind szép, ami­ket me­sél­tél, de je­gyezd meg ma­gad­nak, hogy aki en­gem na­gyon ke­res, az­zal elő­for­dul­hat, hogy meg­ta­lál vé­let­le­nül. – Nyu­god­tan be­szélt, mert Fü­lig Jimmy tud­hat­ta, hogy ami­lyen el­len­őriz­he­tet­le­nül gyors moz­du­lat­tal el­tűnt a kés, ugyan­úgy elő­ke­rül­het megint. – Te tu­dod jól, hogy min­dig a gyen­gém vol­tál… Csak sé­tál­gass, fiam, fel és alá, dugd zseb­re a ke­zed nyu­god­tan, volt ná­lad egy re­vol­ver meg egy kés, azo­kat ki­lop­tam az imént. A fo­ga­i­dat ne csi­kor­gasd, mert mind ki­hul­lik, mire ve­lem egy­idős le­szel, pe­dig ilyen kor­ban sem árt, ha az em­ber­nek foga van.

– Majd még ezért egy­szer…

– Csak te ne fe­nye­ges­sél en­gem, mert már több­ször is meg­ijed­tem, ami­kor mér­ges vol­tál, és nyug­ta­la­nul hál­tam.

Va­la­min gon­dol­ko­zott, és re­cés ínyé­ből ki­ál­ló két-há­rom bar­na fo­gát pisz­kál­gat­ta hü­velyk­uj­já­nak hosszú kör­mé­vel, az­u­tán el­kezd­te ko­mó­to­san a pi­pá­ját töm­ni és rá­gyúj­tott.

„Va­la­mit főz ez már megint!” – gon­dol­ta köz­ben Fü­lig Jimmy. – Nem azért jött ez ide, őt ki­sza­ba­dí­ta­ni, mert ag­gó­dott mi­at­ta. Et­től ugyan meg­ge­bed­het a sa­ját édes­test­vé­re is nyu­god­tan, ami­lyen ku­tya. Most meg úgy füs­töl, mint ami­kor azon já­rat­ja az agyát, hogy ho­gyan ka­var­jon össze va­la­mit, amin az­tán te­rem­tett em­ber­fia nem is­me­ri ki ma­gát raj­ta kí­vül.

„Mert ez min­dig ka­var­ja!”- gon­dol­ta a fre­gatt­fő­had­nagy. De hen­te­sek­re ma­rad­jon hol­ta után a kése, ha egy­szer nem sza­lad bele ebbe a sá­tán­ba.

– Akar még tő­lem va­la­mit? – kér­dez­te dü­hö­sen.

– Sze­ret­ném el­in­téz­ni ve­led a szám­adást úgy, hogy bé­ké­ben hagy­jál ezen­túl.

– Csú­fo­ló­dik?! Mos­tan te­he­ti, de je­gyez­ze meg, hogy a leg­ra­va­szabb róka is te­rí­ték­re ke­rül­het egy­szer.

– No­hát, ezt szí­ve­sen el­ke­rül­ném – bó­lin­tott rá ko­mo­lyan a Ka­pi­tány. – Sze­ret­nék ve­led egy üz­le­tet csi­nál­ni úgy, hogy ne­ked is le­gyen öt­ven fon­tod, és ne­kem is.

– Ez megint mi­cso­da?

– Meg­mon­dom. En­gem va­la­mi­lyen ügy­ben ke­res­nek az an­gol kö­vet­ség­ről. Ez a ke­re­sés nem jár kö­vet­kez­mé­nyek­kel. Ta­lán az el­süllyedt Win­ni­fred gő­zös vé­gett ér­dek­lőd­né­nek, mert arra jár­tam egy há­rom­ár­bo­cos­sal, és ki­men­tet­tem sok utast.

– Em­lék­szem. De­rék do­log volt. Csak az­tán min­den­ki cso­dál­ta, hogy a vi­har­ból meg­men­tett uta­sok­nak a gyű­rű­jük meg a zseb­órá­juk is oda­ve­szett.

– Igen! – bó­lin­tott ko­moly vissza­em­lé­ke­zés­sel a Ka­pi­tány. – Nagy vi­har volt… De most el­ső­sor­ban ar­ról van szó, hogy ne­kem va­ló­szí­nű­leg va­la­mi­fé­le ju­ta­lom jár, ha je­lent­ke­zem az an­gol kö­vet­sé­gen, és a nyom­ra­ve­ze­tő­nek, aki rám akadt, an­nak kü­lön száz font. Most én a ma­gam ju­tal­mán felül sze­ret­nék eb­ből a száz font­ból öt­ve­net kap­ni. Te­hát vi­gyél fel en­gem a kö­vet­ség­re, így hoz­zá­ju­tot­tál öt­ven font­hoz, azon­fe­lül én is jó üz­le­tet csi­nál­tam mi­után nem kell fél­nem, hogy egy­szer még meg­ölsz. Mert re­mé­lem, hogy így szent a béke kö­zöt­tünk.

„Ka­var­ja ez, vagy nem ka­var­ja?” Megint na­gyon va­ló­szí­nű­en hang­zik, amit mond, te­hát biz­tos, hogy ha­zu­dik. De mit akar most itt vele ka­var­ni? Le­het, hogy csak­ugyan nyug­tot akar az öreg, és öt­ven font ke­re­se­tet? Baja nem le­het, ha rá­áll. Nem na­gyon fir­tat­ják ott a ne­vet, és neki van a bel­ső zse­bé­ben egy szin­te ki­fo­gás­ta­lan ok­irat Ol­sen Jeff svéd mat­róz ne­vé­re. Majd el­megy mint Ol­sen Jeff az öreg­gel, és jól nyit­va tart­ja a sze­mét.

– Sze­rin­tem – mond­ta azért óva­to­san, rö­vid gon­dol­ko­dás után – emö­gött va­la­mi disz­nó­ság van megint, el­le­nem.

– Ha annyi­ra bi­zal­mat­lan­kodsz, hát más­sal csi­ná­lom. Úgy lá­tom, hogy félsz.

Fü­lig Jimmy­nek szám­ta­lan eré­nye volt, de a hi­ú­sá­gá­ra időn­ként más jó tu­laj­don­sá­ga­it könnye­dén el­nyom­ta. Most is egé­szen ne­ki­vö­rö­sö­dött a gyá­va­ság vád­já­ra.

– Maga hal­lot­ta va­la­ha, hogy én fé­lek va­la­ki­től?! Itt a Fü­lig Jimmy­vel be­szél, hé!

– Ma­gam is arra ala­pí­tot­tam min­dent – mond­ta az öreg őszin­tén, és csak­ugyan így volt. Fü­lig Jimmy hi­ú­sá­ga és na­iv­sá­gá­ra sű­rűn ala­pí­tot­ta szá­mí­tá­sa­it. – Ha te­hát aka­rod, el­jössz most ve­lem a rej­tek­he­lyem­re. Ke­vés em­ber tud­ja ezen a vi­lá­gon, le­gyél te az egyik kö­zöt­tünk. És dél­előtt meg­lá­to­gat­juk az an­gol kö­ve­tet. Ha meg­ka­pod az öt­ven fon­tot, úgy szent a béke. Itt a ke­zem!

Mú­mi­a­sze­rű, pisz­kos­bar­na kar­valy­ke­zét pa­ro­lá­ra nyúj­tot­ta.

Fü­lig Jimmy ezt gon­dol­ta: „Ka­var­ja ez, vagy nem ka­var­ja?” – és köz­ben té­to­ván el­fo­gad­ta a pa­ro­lát. A hű­vös, rán­cos; arány­lag ki­csi ke­zet olyan ide­ge­sen és za­var­tan fog­ta meg a ki­kö­tők ret­te­gett jassza, kü­lön­le­ges mell­bő­sé­gé­vel, cso­dá­la­tos ügyes­sé­gé­vel és le­gen­dás ere­jé­vel egye­tem­ben, mint az is­ko­lás kö­lyök a zord ta­ní­tó­ét.

– Van va­la­mi pa­pí­rod? – kér­dez­te a Ka­pi­tány.

– Egy jó ok­mány, Jeff Ol­sen név­re.

– Ak­kor rend­ben van, ha­bár nem hi­szem, hogy szük­ség lesz rá.

El­in­dult előt­te az öreg, pi­páz­va, im­bo­lyog­va, al­só­kar­já­ra ve­tett kis­ka­bát­tal, és hü­velyk­uj­ja oda­bö­kött sap­ka­el­len­ző­jé­re, hogy a tar­kó­já­ra csú­szott az ódon hol­mi.

A híd­tól nem messze el­ér­ték Fris­co kül­vá­ro­sát, és Fü­lig Jimmy ve­gye­sen bal­jós ér­zel­mek­kel lát­ta fel­tűn­ni a szür­ke ter­més­kő­ből épült csend­őr­lak­ta­nyát. No, er­re­fe­lé ő nem buj­kál­na. Még job­ban be­la­pul­tak a vas­úti töl­tés mel­let­ti ho­mály­ba, mert szé­pecs­kén vir­radt. Ilyen­kor már hi­deg volt er­re­fe­lé, kü­lö­nö­sen haj­nal­ban. Az ark­ti­kus ere­de­tű szél el­űzi in­nen már nyár utó­ján a ki­kö­tő ván­do­ra­it.

Fa­gyos, sós nyi­rok csa­pott hoz­zá­juk. Ez a ki­cser­zett vén rab­ló biz­to­san nem érzi – gon­dol­ta Fü­lig Jimmy. Egy ka­nyar­ban, a műút men­tén, Pisz­kos Fred fel­emel­te a csa­tor­na rá­csát, és el­in­dult le­fe­lé a vas­lét­rán.

– Gye­re – szólt vissza.

Fü­lig Jimmy kö­vet­te, és he­lyé­re il­lesz­tet­te maga fe­lett a ros­télyt. Csak tán nem csa­tor­ná­ban lak­nak ezek? At­tól a Wag­ner­tól ki­te­lik, azon­ban a Ka­pi­tány (azt meg kell hagy­ni neki) tud­ta, hogy mi­vel tar­to­zik hí­ré­nek és pisz­kos, de el­len­zős sap­ká­já­nak. Nem hagy­ná el­hír­le­ni ma­gá­ról, hogy csa­tor­ná­ban la­kik. So­ká­ig men­tek a se­bes sod­rú szenny­víz men­tén vo­nu­ló ce­ment­par­ton. Foly­ton rug­dos­ni kel­lett a lá­buk kö­rül nyüzs­gő pat­ká­nyo­kat. Egy macs­ká­nyi dög Fü­lig Jimmy arca előtt ug­rott át, na­gyot csob­ban­va, a csa­tor­na­ár­ba.

Rö­vi­de­sen egy ke­resz­tel­ága­zás­hoz ér­tek, és a Ka­pi­tány el­in­dult fel­fe­lé. Is­mét ki­ju­tot­tak egy ros­té­lyon, és ott vol­tak Pisz­kos Fred rej­te­kén.

Ejha!

Tá­gas pin­ce­he­lyi­ség volt. Kö­rös-kö­rül min­den­fé­le cso­mó­ba kö­tött rongy­hal­mok he­ver­tek, ké­nyel­mes fek­vő­he­lyet biz­to­sít­va a buj­ká­lók­nak.

– Mi­fé­le pin­ce ez? – kér­dez­te Fü­lig Jimmy és…

És tor­kán ful­ladt a hang. A pin­ce túl­só vé­gén ma­ga­san, né­hány ab­lak volt, ame­lyen át szür­ke, haj­na­li fény áradt be. És egy­szer csak fel­tűnt az ab­la­kok előtt két gya­nú­san ha­tá­ro­zott lép­tű csiz­ma… Né­hány lé­pés, az­u­tán kop­pan… for­dul… csat­tan… És újra egy­for­ma, tem­pós lép­tek­kel tá­vo­lo­dik.

Ez egy poszt! A Ka­pi­tány tőr­be csal­ta!

Ez volt az első gon­do­la­ta, és már­is ug­rott a csa­tor­na­rács felé.

Ott li­heg­ve meg­la­pult… Nem! Pisz­kos Fred még­sem csal­hat­ta tőr­be. A vén sá­tán­nak leg­alább annyi szám­adá­sa van a ha­tó­ság­gal, mint neki. Ni!… Most leül, ki­tesz maga élé a zse­bé­ből egy da­rab saj­tot, és jó­ízű­en eszik.

– Freddy bá­tyám… – he­beg­te. – Hol va­gyunk mi it­ten?

Az öreg na­gyot kor­tyin­tott a pá­lin­kás­üveg­ből.

– Ez, fiam, a csend­őr­sé­gi lak­ta­nya pin­cé­je. A lom­tár, nem jár ide sen­ki, csak be­ha­jít­ják a szét­fosz­lott, hasz­nál­ha­tat­lan hol­mi­kat az ab­la­kon ke­resz­tül, és min­den év­ben egy­szer el­jön ér­tük az ál­la­mi ron­gyász ko­csi­val. Nyu­godt hely. Sose hal­lot­tam még, hogy itt raz­zia lett vol­na.

…És le­he­ve­re­dett egy kö­teg ál­la­mi rongy­ra, az­u­tán nyom­ban és jó­ízű­en el­aludt.