TIZENHATODIK FEJEZET

A bar­lang­ból ki­tö­rő csa­pat a Tu­li­pán ál­tal el­mon­dott stra­té­gi­á­val kezd­te har­cát. Har­cát, amely re­mény­te­len­nek lát­szott. A bar­lang­be­já­rat­tól két­fe­lé szik­la­ös­vény ve­ze­tett a fü­ves te­rep­re. Ezen a két ös­vé­nyen ro­han­tak le­fe­lé az ost­rom­lot­tak. A bar­lang előtt az egyik gép­fegy­ver szór­ta a tü­zet a ka­ló­zok­ra, akik szin­tén egy-egy na­gyobb csa­pat­tal tör­tet­tek fe­lé­jük, ál­lan­dó­an lö­völ­döz­ve, hogy vé­gez­ze­nek ve­lük, mi­előtt az észa­ki sík­ság ne­he­zeb­ben el­len­őriz­he­tő te­re­pé­re ér­nek.

De mire oda­ér­het­tek vol­na a gép­fegy­ver­tű­zön ke­resz­tül, mind­két cso­port a szik­la nyu­ga­ti és ke­le­ti lej­tő­jé­nek a vége felé el­kez­dett szik­la­tor­laszt emel­ni a kö­rü­löt­tük he­ve­rő kö­vek­ből.

A hold még min­dig szé­le­sen be­su­gá­roz­ta a szik­la kö­rü­li te­re­pet. Az egyik cso­por­tot a Ra­dze­er ka­pi­tá­nya, a Fő­or­vos ve­zet­te, má­si­kat a Tüs­kés Va­nek.

– Hol a pót­he­ve­der? – li­heg­te Bun­kó a gép­fegy­ver mel­lől.

Ott­fe­lej­tet­ték a bar­lang­nál. Nagy baj! A gép­fegy­ve­rük el­né­mult. Amennyi­re csak tel­lett tő­lük, pisz­tollyal, sőt Hold­vi­lág Char­ley pus­ká­val is tü­zel­tek a fe­lé­jük ro­ha­nók­ra, de úgy lát­szott, hogy egyes tűz­zel nem tud­ták fel­tar­ta­ni őket.

Tüs­kés Va­nek cso­port­ját el­ső­sor­ban Do­ri­an szá­za­dos ve­zet­te, egyi­ke a tu­ris­ták­nak. Meg­fe­le­lő tar­ta­lék­he­ve­der­nek bir­to­ká­ban a szik­la má­sik ol­da­lán meg­kö­ze­lít­he­tet­len­né tet­ték go­lyó­ára­dat­tal he­ve­nyé­szett tor­la­szu­kat. A Fő­or­vos csa­pa­ta ke­mé­nyen tar­tot­ta ma­gát, de vál­sá­gos hely­zet­ben. Az el­len­fél egy ré­sze nyil­ván el­ér­te a tor­laszt.

Ha­lott­juk még nem volt, de Buz­gó Mó­csing go­lyót ka­pott a bal kar­já­ba, mi­köz­ben két re­vol­ver­rel ha­da­ko­zott, fo­gai kö­zött, min­den es­he­tő­ség­re ké­szen, sziú in­di­án mód­ra egy kony­ha­kést tar­tott.

– Hú­zód­junk vissza! – ki­ál­tot­ta Bun­kó.

– Nem le­het! Ha le­győz­nek oda­fenn ben­nün­ket, ak­kor ha­ma­rább hát­ba tá­mad­ják Tüs­kés Va­ne­ket.

Az el­len­ség nagy bak­ug­rá­sok­kal, időn­ként jobb­ra-bal­ra el­vet­ve ma­gu­kat va­la­mi fe­de­zék mögé, már meg­kö­ze­lí­tet­ték a tor­laszt. Vad tűz­harc volt. Egy bo­lon­dos go­lyó csip­kés szé­lű­re sza­kí­tot­ta kö­vér Pe­ters fül­cim­pá­ját. Már sok­fe­lé he­vert arc­ra bo­rult ka­lóz, aki soha töb­bé nem kel föl, hogy to­vább foly­tas­sa a har­cot. De egy kis cso­port se­be­sen kú­szott és szö­kellt a ba­ri­kád felé. Az utol­só pár lé­pés már min­den meg­gon­do­lás nél­kü­li, ve­szett ro­ham volt.

Az el­sőt, aki fel­ug­rott a kő­ra­kás­ra, a Fő­or­vos úgy vág­ta fej­be a gép­fegy­ver­rel, me­lyet kü­lö­nös el­ha­tá­ro­zás­sal har­ci bárd­dá ne­ve­zett ki, hogy ká­sá­vá zú­zott ko­po­nyá­val ha­nyat­lott vissza. De a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban má­sik ket­tő, majd há­rom ro­hant a tor­lasz­ra, ezek is el­hul­lot­tak a Fő­or­vos és Bun­kó el­len­ro­ha­má­ban, de újabb négy-öt tá­madt he­lyet­tük, a hely­zet már-már re­mény­te­len­nek lát­szott. Ket­ten már bent küz­döt­tek a kő­ra­kás mö­gött, vagy tí­zen el­ér­ték a szik­lát, ahol né­hány mé­ter­nyi ös­vé­nyút vá­lasz­tot­ta csak el őket a ba­ri­ká­dig, és egy két­mé­te­res óri­ás ki­tört kö­zü­lük, fel­ug­rott a kő­sánc­ra, és tör­té­nel­mi idők­ből itt rozs­dá­so­dott rop­pant frin­gi­á­ját meg­ló­bál­ta a feje fö­lött, hogy le­sújt­son…

…Ek­kor pre­cíz pon­tos­ság­gal, va­la­hon­nan a sö­tét­ből, egy bal­ta ér­ke­zett si­et­ve, és szét­loccsan­tot­ta a ko­po­nyá­ját.

És a sö­vény fe­lől a tor­lasz­hoz igyek­vő ban­di­tá­kat ol­dal­ról, amer­ről nem vár­ták és véd­te­le­nek vol­tak, gyors egy­más­után­ban vagy húsz-har­minc sor­tűzsze­rű­en le­adott lö­vés szét­szór­ta.

A gyé­ren meg­ma­radt tá­ma­dók az­u­tán szed­ték a lá­bu­kat, ahogy csak tud­ták, fe­de­zé­ket ke­res­ve min­den­fe­lé. És a sö­vény mö­gül elő­búj­tak a meg­men­tők…

A ba­ri­kád mö­gött gyor­san szá­mot ve­tet­tek a harc ered­mé­nyé­vel. Bun­kó ré­zsút a jobb szem­öl­dö­ké­től az orr­tö­vén ke­resz­tül bal ol­da­li áll­kap­csá­ig egy ala­pos kard­vá­gás­tól vér­zett, a Fő­or­vos ha­lán­té­kát sú­rol­ta egy go­lyó, és a tu­ris­ta­gő­zös fű­tő­jét vég­képp el­in­téz­ték egy dö­fés­sel. A má­sik sú­lyo­san sé­rült az And­ré de Ré­mi­eux első tiszt­je volt. Két mat­róz, ahogy eb­ben a hely­zet­ben le­het­sé­ges volt, meg­pró­bál­ta a tiszt sú­lyos tü­dő­lö­vé­sét kö­tés­sel el­lát­ni.

A Fő­or­vos csak zseb­ken­dő­jét szo­ron­gat­ta a ha­lán­té­ká­ra, és ámul­tan néz­te a ha­lál­ar­cú, csont­váz­kül­se­jű Hold­vi­lág Char­leyt:

– Te dob­tad azt a fej­szét?

– Vak vagy? A ba­ri­ká­don kí­vül­ről ha­jí­tot­ták, és ne jus­sak ki in­nen élve, ha nem a bo­zó­tok fe­lől lőt­tek a gaz­em­be­rek­re. Enél­kül va­la­mennyi­en a fűbe ha­rap­tunk vol­na.

– Ki az ör­dög le­he­tett?

Köz­ben fel­kú­szott a négy­ta­gú men­tő­ex­pe­dí­ció az ös­vé­nyen a ba­ri­ká­dig.

– Ne lő­je­tek!… mond­ta va­la­ki hal­kan a tor­la­szon kí­vül.

Egy­szer­re tíz lö­vés­re kész fegy­ver for­dult a hang felé.

– Él­jen! – szólt a Fő­or­vos. – Ez a Réz­gróf! Há­nyan vagy­tok?

– Itt van az egész in­ven­tár – mond­ta Fü­lig Jimmy, mi­köz­ben né­gyen fel­emel­ked­tek és gyor­san be­ug­rál­tak a kő­tor­lasz mögé. Csak úgy por­zott az­u­tán a szik­la az el­ké­sett go­lyók­tól, ami­vel az újon­nan ér­ke­ző­ket fo­gad­ta a ka­ló­zok csa­pa­ta.

– Ala­po­san kö­rül­néz­tünk! – li­heg­te Tu­li­pán.

– Mi van a túl­só ol­da­lon? – kér­dez­te bán­tó, si­pí­tó, re­kedt hang­ján a kö­vér Pe­ters.

– Meg se tud­ták kö­ze­lí­te­ni őket, Tüs­kés Va­nek úgy ka­szált a gép­fegy­ver­rel – fe­lel­te a Réz­gróf – Jó, hogy fe­lő­le­tek tör­tünk a sö­vé­nyen át, mert ha nem ér­kez­tünk ide­jé­ben, már egyik­tek sem él.

– Fenn­hagy­tuk a pót­he­ve­de­re­ket, kü­lön­ben ben­nün­ket sem kö­ze­lí­te­nek meg – szólt bú­san Bun­kó, és az in­gé­ből té­pést csi­nált, mert az orr­tö­vé­nél erő­sen vér­zett a vá­gás. – Rosszul jár­tunk egy­pá­ran.

– A sze­gény fűtő ké­szen van.

– Azt hi­szem, az első tiszt sem éri meg a reg­gelt – mond­ta Hold­vi­lág Char­ley, aki fegy­ve­rét kezd­te tisz­to­gat­ni.

Va­la­mennyi­en sze­ret­ték vol­na tud­ni Fü­lig Jimmy­től, hogy mi­fé­le ex­pe­dí­ci­ó­val ér­ke­zett meg­men­té­sük­re, de hát a Réz­gróf és a Csont Muki meg az And­ré de Ré­mi­eux né­hány je­len­le­vő uta­sa nem tud­hat­tak az ügy­ről. Így hát igye­kez­tek va­la­hogy szem­mel ki­fe­je­zést adni kí­ván­csi­sá­guk­nak.

Igen le­han­gol­tak let­tek azon­ban, ami­kor e je­len­tős pil­lan­tá­suk után Fü­lig Jimmy vég­re be­szél­ni kez­dett. Meg­tud­ták, hogy a fel­ku­ta­tá­suk­ra kül­dött ex­pe­dí­ció ha­jós­tul, min­de­nes­tül el­tűnt. És nincs rá mód, hogy meg­fejt­sék a rej­télyt.

Saj­nos, itt min­den úgy volt, ahogy gon­dol­ták. Egy csepp vi­zük sem ma­radt a har­co­lók­nak. Az utol­só ku­lacs italt a bar­lang­ban hagy­ták, ahol két öreg tu­dós, egy né­ger kis­fiú és há­rom nő ma­radt hát­ra. Na­gyon el­gyö­tört ál­la­pot­ban vol­tak.

A rej­tély egy ré­sze most meg­ol­dó­dott a há­rom­ta­gú „fel­men­tő csa­pat” előtt, ahogy a Fő­or­vos csend­ben el­me­sél­te az eset előz­mé­nye­it.

– Ar­ról van szó, hogy ezek nem is tu­ris­ták… Ezek itt va­la­mi cso­da­kö­vet ke­res­tek ál­la­mi­lag. Egy man­gán­érc ne­vűt. És az volt a baj, hogy tit­ko­lódz­tak. Úgy kez­dő­dött, hogy mi is zá­tony­ra fu­tot­tunk, mit tesz Is­ten, sze­ren­csé­sen, egy la­po­sabb part­rész­nél, ahol ár­nyé­ko­sabb volt. – És egy gyors pil­lan­tást ve­tett Fü­lig Jimmy­re. – Azon­nal el­ha­tá­roz­tuk, ter­mé­sze­te­sen, hogy át­me­gyünk a má­sik ha­jó­tö­rés­hez.

– Azt a kis cir­ká­lót nem tud­tá­tok alá­ás­ni a laza ta­la­jon annyi­ra, hogy a da­gály le­vi­gye? – szólt köz­be Csont Muki, mert nem ér­tet­te, ho­gyan le­het­sé­ges ez. – Hi­szen alig bil­le­gett a zá­to­nyon.

Töb­ben is rá­néz­tek egy­szer­re. Nem ép­pen egy­szer­re. Nem ép­pen ba­rát­sá­go­san.

– Még jó – mond­ta epé­sen Buz­gó Mó­csing –, hogy nem fe­lej­tet­te­tek el egy ha­jó­zá­si szak­ta­nács­adót hoz­ni! Mert azt nél­kü­löz­tük a leg­job­ban.

– Egy­ál­ta­lán – szólt a Fő­or­vos Csont Mu­ki­hoz –, mi­nek já­ra­tod te bele a po­fá­dat min­den­be? Már te is vagy va­la­ki?

– Jó, jó, csak foly­tasd! – szólt a Réz­gróf.

Köz­ben ki­reg­ge­le­dett, és for­rón ér­ke­zett a nap az amúgy is el­csi­gá­zott em­be­rek kín­zá­sá­ra.

– Te­hát – ma­gya­ráz­ta a Fő­or­vos, és le­vet­te a zub­bo­nyát – a mi ha­jónk (mit tesz Is­ten!) egész tűr­he­tő he­lyen fu­tott zá­tony­ra. Ter­mé­sze­te­sen azon­nal el­lá­to­gat­tunk a tu­ris­ták­hoz, hogy kell-e se­gí­te­ni? Ott sem esett baja em­ber­nek. Az­u­tán telt az idő. Vár­tuk, hogy fel­ku­tas­sa­nak. Ezek a pa­sa­sok, köz­tük öreg tu­dós is egy­né­hány, nem so­kat ér­nek ilyen he­lyen. A szi­get bel­se­jét ku­tat­ták ka­la­pá­csok­kal, és a ha­jón volt ne­kik a víz­csi­ná­ló izé…

– Desz­til­lá­tor – al­kal­maz­ta Csont Muki az imént el­le­sett szak­ki­fe­je­zést. – A ten­ger­ből vi­zet ké­szít el­pár­to­lás út­ján…

Is­mét vesz­té­re szólt. Hold­vi­lág Char­ley, aki ép­pen fegy­ve­rét tisz­tí­tot­ta, rossz­in­du­la­tú pil­lan­tást ve­tett fe­lé­je:

– Ná­lad nem le­het bír­ni a sok po­fá­zást. Mi­óta let­tél te szak­ér­tő? Min­dent meg­fi­gyelsz, mint va­la­mi fő­fel­ügye­lő.

– És nem sok jövő vár arra fő­fel­ügye­lő­re, aki ve­lünk egy ma­gá­nos zá­to­nyon ta­lál­ko­zik! – dünnyög­te hoz­zá Buz­gó Mó­csing. Csont Muki nem tud­ta, mi­ért utál­ják őt egy­szer­re úgy a ba­rá­tai, hát men­te­ge­tő­dzni pró­bált.

– Én csak azért mond­tam, hogy a cir­ká­ló úgy fe­küdt a fö­ve­nyen…

– Hát ide fi­gyelj! – szólt a ha­lál­fe­jű, két­mé­te­res Hold­vi­lág Char­ley, és rá­emel­te a pus­ka­tu­sát. – Hogy a cir­ká­ló hogy fek­szik a fö­ve­nyen, azt le­het, hogy te job­ban tu­dott ná­lunk. De, hogy te hogy fogsz fe­küd­ni itt a fö­ve­nyen, ha to­vább po­fá­zol, és be­léd má­szok a pus­ka­tus­sal, az nem két­sé­ges.

Csont Muki erre elő­vet­te a ké­sét, a Réz­gróf fél­re­csap­ta Hold­vi­lág Char­ley ke­zé­ből a len­dü­lő pus­ka­tust, Fü­lig Jimmy pe­dig szí­vé­nek min­den ide­ges­sé­gé­vel szin­tén köz­be­lé­pett a béke ér­de­ké­ben és úgy kap­ta szá­jon Csont Mu­kit, hogy a tá­vo­li bok­rok közé szé­dült, és így vég­re meg­nyu­god­tak a ke­dé­lyek, mert a Ra­dze­er va­la­mennyi em­be­re ezt a po­font érez­te nyug­ta­lan­kod­ni a te­nye­ré­ben.

Mond­ják, hogy Csont Muki még ma is so­kat tű­nő­dik azon, hogy mi­ért kap­ta jó­aka­ra­tú fiú lé­té­re ama hi­he­tet­len nagy po­font, de sen­ki sem ma­gya­ráz­za meg neki, mert a Ra­dze­er ügyét a zá­tonnyal szé­pen be­fed­te az idő, mint annyi más ügyet e mar­co­na em­be­rek múlt­já­ból.

– Na, me­sélj to­vább! – mond­ta a Réz­gróf, mi­után a ban­di­ták tá­bo­ra felé ve­tett egy pil­lan­tást. Reg­gel volt, a nap me­le­gen tű­zött. Azok nem moz­dul­tak tor­la­sza­ik mö­gül. Mért har­col­ja­nak? A szá­raz­ság ke­zük­be hul­lat­ja koc­ká­zat nél­kül a víz­hi­ány­ban meg­érő gyü­möl­csöt: a ha­jó­tö­röt­te­ket.

– Hát az­tán úgy volt – foly­tat­ta a Fő­or­vos –, hogy a tu­ris­ták kö­zül so­kan be­lá­za­sod­tak, mert hi­á­ba csi­nál­tak pal­lót, a mo­csár csak be­lep­te egyik nap­ról a má­sik­ra, és ne­kik a ha­jó­ról a szi­get­re meg vissza ezen a ron­da dág­vá­nyon kel­lett nap mint nap, oda-vissza mász­kál­ni. Így az­tán nagy ré­szük be­köl­tö­zött ebbe a bar­lang­ba, a desz­til­lá­tort át­hooz­tuk a mi ha­jónk­ra, mert ez (mit tesz Is­ten!) szá­ra­zabb, a part­hoz kö­ze­libb zá­tony­ra fu­tott, és in­nen hord­ták a le­gé­nyek az el­pár­to­lás út­ján – és mel­lé­ke­sen meg­ve­tő­en oda­bö­kött Csont Muki felé: – te­hát sem­mi eset­re sem át­pár­to­lás út­ján ké­szült ivó­vi­zet. De már annyi­an be­te­gek vol­tak, hogy kény­sze­rül­tek ben­nün­ket is mun­ká­ba fog­ni.

– Mi­fé­le mun­ká­ba? – kér­dez­te Fü­lig Jimmy.

– Hát ez­tet meg kell őriz­ni, mint ha­di­tit­kot. Nem első eset, hogy a Ti­tok­za­tos Szol­gá­lat hasz­nál ben­nün­ket. It­ten a szi­ge­ten va­la­mi fes­tő rá­jött, hogy az a bi­zo­nyos man­gán­érc le­het­sé­ges. Amint em­lí­tet­tem már, az va­la­mi tech­ni­kai nyers­anyag­do­log, mint az olaj­for­rás, vagy te­szem a gu­a­nó. Kell a fegy­ve­re­zés­hez. És ezek a tu­ris­ták nem is tu­ris­ták, ha­nem Ti­tok­za­tos Szol­gák, és annyi­an be­lá­za­sod­tak, hogy mu­száj volt ne­kik meg­bíz­ni ben­nünk, és el­ma­gya­ráz­ták, hogy mi­fé­le kő­ben le­het­sé­ges man­gán­érc. Így mi is csá­ká­nyoz­tunk meg ás­tunk, ahogy be­gya­ko­rol­tuk né­há­nyan a régi sum­ba­vai szép na­pok­ban, mert ezt a fe­gyen­ci­par­te­le­pen fog­lal­koz­ta­tás­nak ne­ve­zik.

– És há­nyan mond­ják – dünnyög­te gú­nyo­san Buz­gó Mó­csing – hogy a ro­vott múlt ál­la­mi szol­gá­lat­ban hát­rá­nyos elő­élet. Sok­ra men­tek vol­na ve­lünk a sum­ba­vai ru­tin nél­kül.

– Kuss! – in­tet­te tár­sát a Réz­gróf. – Annyi­fe­lé be­szél­tek, hogy nem érti az em­ber. Szó­val se­gí­tet­te­tek man­gán­ér­cet ku­tat­ni?

– It­ten csá­ká­nyoz­tunk meg ke­res­tük. Az­u­tán kö­vet­ke­zett a raj­ta­ütés! Az And­ré de Ré­mi­eux-n már nem volt sen­ki, de ná­lunk régi jó szo­kás, hogy ilyen kör­nye­zet­ben őr­ség van a to­rony­ban min­dig. Így az­tán nem ért egész ké­szü­let­le­nül Sár­kány Hu­ang csir­ke­fo­gó­i­nak ér­ke­zé­se. Az első ro­ha­mot, ami­kor még arra szá­mí­tot­tak, hogy meg­le­pe­tés­sel könnyű mun­ká­juk lesz, úgy vissza­po­foz­tuk, hogy cso­mó szél­há­mos hol­ta nap­já­ig meg­em­le­ge­ti, ha ez a dá­tum nem vol­na már túl­ha­la­dott ál­lás­pont ná­luk. Így az­tán éj­sza­ká­ra vissza­vo­nul­tak. De hát tud­tuk jól, hogy ha ki­reg­ge­le­dik, ak­kor majd be­ke­rí­te­nek, és oko­sab­ban tá­mad­nak két­fe­lől. To­váb­bá igen so­kan van­nak, nem volt mit ten­ni: éj­sza­ka le­sze­rel­tük a gép­fegy­ve­re­ket, meg el­vit­tük a ha­jó­ról, amit le­he­tett. Szó­val szé­pen, las­san, óva­to­san a Ra­dze­er­ről, mert (mit tesz Is­ten!) elő­nyö­sen állt a zá­to­nyon, mi is vissza­vo­nul­tunk ide a bar­lang­ba. A szik­lá­ban leg­alább nem kap­hat­tak hát­ba ben­nün­ket. A víz­zel sem volt ele­in­te gon­dunk, mert nap­hosszat esett. De hát, úgy lát­szik, be­áll a szá­raz­ság év­sza­ka.

A Fő­or­vos ki­ful­ladt. Rek­ke­nő hő­ség lett las­san­ként: Hold­vi­lág Char­ley, aki szo­ká­sa sze­rint szem­pusz­tí­tó ala­pos­ság­gal ola­joz­ta és tisz­to­gat­ta fegy­ve­rét, be­fe­jez­te az elég­gé egy­sze­rű tör­té­ne­tet baj­ba ju­tott ex­pe­dí­ci­ó­juk­ról.

– Per­sze meg­szi­ma­tol­ták a ku­tyák, hogy mi tör­tént, és ahogy lát­já­tok, kö­rül­fog­tak ben­nün­ket, és meg­in­dult a ha­lá­los ver­seny. Előbb lesz-e itt egy ku­ta­tó ex­pe­dí­ció, vagy előbb kö­szönt be a szá­raz év­szak, és ki­pör­köl ben­nün­ket a bar­lang­ból?

A Réz­gróf most a hom­lo­ká­ra csa­pott:

– Szent Is­ten! Hi­szen ne­künk volt…

– Mi­cso­da?

– A ku­la­csok!…

Csont Muki és Fü­lig Jimmy egy­szer­re ki­ál­tot­tak fel.

Ugyan­is né­hány ku­lacs vi­zet ők le­hoz­tak a ha­jó­ról a bőr­zsák­ban, de az úton el­hagy­ták. És öm­lik a víz ró­luk, nyel­vük, tor­kuk szik­kadt, mint a tap­ló. Még csüg­ged­teb­ben ül­tek ott kö­vek kö­zött, a sima, égő lá­va­szik­lán.

– Most nem csi­nál­ha­tunk sem­mit! – szólt Hold­vi­lág Char­ley, és re­ked­ten zör­gött a hang szá­raz gé­gé­jé­ben. – Ta­lán este va­la­me­lyi­künk át­oson­hat, hogy vi­zet sze­rez­zen…

Ki­ful­ladt.

Gyil­kos hő­ség fe­szí­tet­te a le­ve­gőt. Most vissza­tért Do­ri­an, egy szá­za­dos, akit hir­te­len „nyug­dí­jaz­tak”, hogy a man­gán­érc­ku­ta­tás­ban részt ve­hes­sen. A bar­lang­ban járt, ahol a te­he­tet­le­ne­ket hagy­ták az utol­só víz­adag­gal.

– Hug­hes ta­nár – mond­ta szo­mo­rú­an – már nem húz­za es­tig, ha nem ju­tunk víz­hez. Oda­fenn is el­fo­gyott már az utol­só csepp.

– Sor­sot húzunk – aján­lot­ta a Réz­gróf. – Va­la­me­lyi­künk ki­oson, hogy az el­ha­gyott bőr­zsá­kot meg­ke­res­se. Ott­hagy­tuk a nyu­ga­ti fo­lyó­part tisz­tá­sán, ahol össze­ta­lál­koz­tunk Tu­li­pán­nal.

Az in­dít­vány kö­rül­be­lül meg­fe­lelt itt az eti­kai fel­fo­gás­nak. Akik hi­báz­tak va­la­mi­ben, azok hoz­zák is hely­re. Per­dült egy pénz­da­rab, kop­pant… A Réz­gróf nyert Fü­lig Jimmy el­len!… A fe­dél­zet­mes­ter dob­ja a pénz­da­ra­bot, és (a fre­gatt­ka­pi­tány­nak már ez a sor­sa) megint csak ve­szít. A re­kedt Pe­ters rossz­in­du­la­tú­an Csont Mu­ki­hoz for­dult:

– Ez min­den­ben egye­te­mi ta­nár! Amíg va­la­ki zseb­kés­sel el nem vág­ja a tu­do­má­nyát!…

Köz­ben Fü­lig Jimmy el­tűnt. Ügye­sen le­kú­szott a tor­lasz alá. Az ost­rom­zár fél­kö­rén át­jut­ni ne­héz. A szik­la kö­ze­lé­ben nem zá­ró­dik ugyan a fél­kör, de mind­két ol­da­lon sűrű bo­zót te­szi le­he­tet­len­né, hogy bár­ki is át­jus­son ész­re­vét­le­nül. Ha egyet zör­ren­ne ott va­la­me­lyik bo­kor, úgy sor­tűz­zel árasz­ta­nák el a rab­lók. Nincs itt mit gon­dol­koz­ni. Ez ha­zárd­já­ték. Pró­ba, sze­ren­cse.

Vagy sze­ren­csét­len­ség. Mind­egy. A szik­la al­já­nál ott fek­szik még a fű­ben az óri­á­si ka­lóz te­te­me. Oda­csú­szik vi­gyáz­va. Most ezt a ha­tal­mas tes­tet cen­ti­mé­te­ren­ként a leg­kö­ze­leb­bi kő­ko­lonc mögé kell húz­ni, úgy, hogy az ébe­ren fi­gye­lő rab­lók ne ve­gye­nek ész­re sem­mit. Az esős év­szak­tól fel­vert nö­vény­zet elég dús, a mu­tat­vány va­la­hogy si­ke­rül. Fent­ről ész­re­ve­szik Jimmy mű­kö­dé­sét és a Réz­gróf in­dít­vá­nyá­ra he­ves tűz alá ve­szik a el­len­ség tor­la­szát.

Ha­di­ha­jók­nál be­vált. Mű­köd pus­ka­por­ból. Mert a rek­ke­nő, szel­lőt­len for­ró­ság­ban na­gyon las­san ter­jed a lő­por­füst. Fü­lig Jimmy bu­gyo­gót, egy vér­mocs­kos se­lyem­kö­penyt kap­kod ma­gá­ra, és szé­les szal­ma­ka­lap ép­pen elég fek­szik sza­na­szét. Na most már nyil­vá­no­san itt is, ott is fe­de­zé­ket ke­res­ve, szök­dé­csel a rab­lók ba­ri­kád­ja elé. Ar­cát a szé­les ka­ri­má­jú ka­lap szin­te egé­szen el­ta­kar­ja. A ban­di­ták nem lő­nek, mert azt hi­szik, hogy egy se­be­sült tár­suk ma­gá­hoz tért és vissza­kí­ván­ko­zik. A tor­lasz­ról nyom­ban tü­zel­nek, de ab­ban biz­tos le­het, hogy gon­do­san más­fe­lé cé­loz­nak…

…Most mint­ha a sűrű go­lyó­zá­por elől akar­na szök­ni, ol­dalt ka­nya­ro­dik, a bo­zó­tok közé ug­rik, a ka­ló­zok még szur­kol­nak is érte. Az­u­tán… egy má­sod­perc az egész, át­gá­zol­va cser­jé­ken, tüs­ké­ken, ki­sza­ba­dult az ost­rom­gyű­rű­ből. Most gyor­san a ten­ger­part­ra siet, és a part men­tén igyek­szik el­ér­ni a tá­bor­he­lyet. Ott a palmy­ra­cso­port… Vissza­fe­lé, a Ra­dze­er irá­nyá­ból, en­nél a fa­cso­port­nál vá­lasz­tot­ta ki a kém­le­lő­he­lyet. Kö­rül­be­lül ki­szá­mít­ja az el­ha­gyott tá­bor­hely irá­nyát, és be­vág a sű­rű­be. Le­ha­jol­va ta­po­ga­tó­dzik. Az össze­érő fa­ko­ro­nák éj­sza­kai sö­tét­jé­ben kell célt ér­nie. Né­hány perc múl­va, kü­lö­nös sze­ren­csé­vel, meg­ta­lál­ja a bőr­zsá­kot. Gyor­san le­tér­del és…

És há­tul­ról úgy csap­ják fej­be egy aj­tó­val, hogy fé­lig ká­bul­tan össze­ros­kad, és még hall­ja, hogy a tá­ma­dó így ki­ált:

– Ez az­tán az ara­nyos Sztro­va­csek! Me­net­rend sze­rint ér­ke­zett, mond­ha­tom… Hop­pá, ga­lam­bocs­kám, csak ne ug­rálj!… Annyit kap­hatsz a fe­jed­re, amennyit akarsz, eb­ben én nagy ga­val­lér va­gyok…

És mi­előtt Fü­lig Jimmy fel­tá­pász­ko­dott vol­na, Wag­ner úr, jel­zett ga­val­lé­ri­á­ját iga­zol­va, úgy vág­ta fej­be két­szer az aj­tó­val, hogy min­den el­sö­té­te­dett előt­te, és esz­mé­let­le­nül fek­ve ma­radt…