HATODIK FEJEZET

– Ha most a kö­vet­ség­re me­gyünk, ez a tiszt­vi­se­lő azt mond­ja majd, hogy még­is­csak a Wag­ner­nek jár a pénz.

– Hát nem me­gyünk. Fel­küldsz egy le­ve­let a konzul­nak, amely­ben ké­red, hogy fo­gad­jon ben­nün­ket.

– Ud­va­ri szo­kás sze­rint – ma­gya­ráz­ta Fü­lig Jimmy, rö­vid ural­ko­dá­sá­ra em­lé­kez­ve a Bol­dog­ság­szi­ge­ten – úgy szok­ják a szerk­lit, hogy a ki­rá­lyi ka­bin iro­dá­já­ban kér­vé­nyez­nek elő­ter­jesz­tést ki­hal­lást.

– Csak te csi­náld, amit mon­dok.

Este… Pisz­kos Fred és Fü­lig Jimmy meg­je­len­tek a fris­cói an­gol konzul la­ká­sán, ahol nyom­ban be­ve­zet­ték őket egy kis sza­lon­sze­rű szo­bá­ba. Két úr vá­ra­ko­zott itt rá­juk. Fü­lig Jimmy su­hanc ko­rá­ban két évet a ha­di­ten­ge­ré­szet­nél is el­töl­tött, és csak az­u­tán ala­kult úgy, hogy az óce­án sza­ga nél­kül ne él­hes­sen töb­bé. Ezért nyom­ban meg­is­mer­te az egyik je­len­lé­vő­ben An­der­son el­len­ten­ger­na­gyot. A má­sik Hay­nes konzul volt. A kö­vet nem kér­dez­te, hogy me­lyik a ket­tő kö­zül Pisz­kos Fred. Aki nem vak, az lát­hat­ta.

– Csak­hogy meg­van, Mr. Ka­pi­tány! – mond­ta őszin­te öröm­mel.

Az el­len­ten­ger­nagy, ezt tán csak ők ket­ten tud­ták a vi­lá­gon, va­la­mi­kor együtt volt ka­dett Pisz­kos Fred­del őfel­sé­ge Prin­ce of Buc­king­ham csa­ta­ha­jó­ján. Azt be­szél­ték, hogy a Ka­pi­tány va­la­mi ho­má­lyos, tel­jes egé­szé­ben soha fel nem de­rí­tett csa­lá­di tra­gé­di­á­ja mi­att bo­lyon­gott el an­nak ide­jén, kor­vett­ka­pi­tá­nyi egyen­ru­há­ját és úribb éle­tét le­vet­ve. Az­óta egy­szer-más­szor, hi­va­ta­los úton nem szor­gal­maz­ha­tó ese­tek­ben, ahol a Tit­kos Szol­gá­lat is ta­nács­ta­lan volt, Pisz­kos Fre­det a vi­lág va­la­me­lyik tá­vo­li zu­gá­ból fel­haj­szol­ták, hogy egye­dül­ál­ló ta­pasz­ta­la­ta­it és kü­lö­nö­sen csa­va­ros ész­já­rá­sát igény­be ve­gyék.

Ez ál­ta­lá­ban nem ment si­mán.

Az em­ber­gyű­lö­lő, ma­gá­nos ten­ge­ri far­kas se­hogy sem állt vol­na kö­tél­nek, ha An­der­son nem hí­vat­ja. Volt szí­ve az öreg­nek? Le­het…

Annyi bi­zo­nyos, hogy az el­len­ten­ger­nagy rá­vet­te, hogy vál­lal­koz­zék.

An­der­son­nal egy­kor, mint fi­a­tal tisz­tek, kö­zö­sen vet­tek részt a vál­lal­ko­zás­ban, ami­kor az egyip­to­mi­ak el­len a Prin­ce Of Buc­king­ham csa­ta­ha­jó egy száz fő­ből álló ten­ge­rész­csa­pa­tot part­ra tett, és ezek a si­va­ta­gon ke­resz­tül hát­ba kap­ták a lá­za­dó­kat.

…Ki tud­ja? Annyi tény, hogy An­der­son ké­ré­sé­re már vagy két­szer el­vég­zett va­la­mi ne­héz meg­bí­zást. Se­gí­tett ab­ban, hogy tá­vo­li szi­get­va­do­nok­ban buj­ká­ló fegy­ver­csem­pé­sze­ket ár­tal­mat­lan­ná te­gye­nek, vagy el­len­sé­ges in­du­la­tú törzs­fő­ket fel­ke­re­sett em­ber­evői kö­zött, és tár­gyalt ve­lük ar­ról, hogy ne gyil­kol­ja­nak le an­gol te­le­pü­lő­ket.

Kü­lö­nös, hogy a vég­le­te­kig fu­kar, kap­zsi em­ber egy-egy ilyen meg­bí­zás tel­je­sí­té­se után el­tűnt, és se­ho­gyan sem le­he­tett rá­akad­ni, hogy ju­tal­mát át­ve­gye.

– Is­ten hoz­ta, Fred! – kö­szön­töt­te az ad­mi­rá­lis, és vál­lá­ra tet­te a ke­zét. Az öreg mor­mo­gott va­la­mit, és zseb­re gyűr­te a sap­ká­ját. Fü­lig Jimmy, akit a ki­rá­lyi mi­li­ő­ben való tar­tóz­ko­dás (mint ő mon­dot­ta) elég köz­vet­len­né tett jobb em­be­rek tár­sa­sá­gá­ban, bal sze­mé­hez emel­te a nye­les mo­nok­lit, és mé­lyen meg­ha­jolt.

– Ez it­ten – mu­tat­ta be a Ka­pi­tány – Fü­lig Jimmy a vi­lág egyik leg­jobb mat­ró­za.

A fre­gatt­fő­had­nagy el­pi­rult a di­csé­ret­re. Úgy lát­szik, még­is szo­rult va­la­mi em­ber­ség ebbe e ku­tyá­ba, és ro­kon­szen­ve­zik vele. Az öt­ven font most már biz­tos.

– Őszin­tén szól­va, nem ér­te­sü­lést aka­runk ma­gá­tól – mond­ta Hay­nes kö­vet a Ka­pi­tány­nak –, ha­nem a szol­gá­la­tát akar­juk igény­be ven­ni.

– Ez a fi­a­tal­em­ber ér­te­sí­tett, hogy ke­res­nek, te­hát neki jár a ju­ta­lom – szólt a Ka­pi­tány –, sze­ret­ném, ha a száz fon­tot buz­gó­sá­gá­ért ma­gam ad­hat­nám át.

– Tes­sék, már elő­ké­szí­tet­tem – mo­soly­gott Hay­nes, és ki­szá­mol­ta dol­lár­ban az össze­get, Fü­lig Jimmy kis­sé meg­le­pő­dött, ami­kor az öreg biz­ta­tó mo­sollyal bó­lin­tott fe­lé­je, de zseb­re tet­te a pénzt.

– Ez a tied, Jimmy, mert ügyes vol­tál – és le­ült, mert az el­len­ten­ger­nagy egy moz­du­lat­tal hellyel kí­nál­ta őket. – Kí­ván­csi va­gyok, hogy mi­ért ke­res­tek?

– Hal­lott maga az And­ré de Ré­mi­eux nevű ha­jó­ról?

– Két­ké­mé­nyes, ti­zen­öt­ezer ton­nás gő­zös, ti­zen­hét év előtt ke­resz­tel­ték Cher­bourg­ban. Az­óta csak egy­szer szo­rult ja­ví­tás­ra, a pen­an­gi Mael-özön után. Ba­táviá­ban szá­raz­dokk­ba ke­rült. Leg­utóbb ki­rán­du­lók­kal az In­cog­ni­ta Ar­chi­pel­re in­dult és el­tűnt. A Blount-Fok ma­gas­sá­gá­ból adta az utol­só rá­dió­jel­zést.

– Maga min­den tud, Fred – mond­ta meg­elé­ge­det­ten az el­len­ten­ger­nagy –, azt is sej­ti tán, hogy mi tör­tén­he­tett a gő­zös­sel?

Fü­lig Jimmy ide­ge­sen az öreg­re né­zett, de ez cso­dál­koz­va vál­lat vont:

– Tud­ja ezt va­la­ki ezen a vi­lá­gon, hogy a Blount-fo­kon túl mi min­den le­het­sé­ges egy el­tűnt ha­jó­val? Egy­ál­ta­lán mit ke­res arra okos em­ber gő­zös­sel? A Mar­que­s­as-cso­port után csak ko­rall- és atoll­zá­tony meg újra atoll- és ko­rall­szi­get van a Déli-sar­kig.

– Tud­juk, tud­juk! – bó­lo­ga­tott An­der­son. – Saj­nos né­hány gaz­dag és elő­ke­lő em­ber, fo­ga­dás­ból oda­ha­jó­zott. Ro­bin­so­nok akar­tak len­ni. El­ha­tá­roz­ták, hogy egy évet töl­te­nek az In­cog­ni­ta Ar­chi­pe­len. Va­la­mi bo­lon­dos fes­tő ér­ke­zett on­nan, és azt me­sél­te, hogy va­ló­sá­gos pa­ra­di­csom az a szi­get.

– Vész­je­let nem fog­tak fel?

– Nem. A Blount-fok ma­gas­sá­gá­ból ér­ke­zett az utol­só le­adás, hogy nincs sem­mi baj. A bo­lon­dos Ro­bin­son Cru­soe-k de­rült idő­ben kö­ze­led­tek a cél­hoz. Több hír nem jött fe­lő­lük. Csak utóbb de­rült ki, hogy a biz­to­sí­tó­tár­sa­ság meg­bí­zá­sá­ból a Ra­dze­er kö­vet­te őket. Az a fur­csa, hogy a Ra­dze­er is né­hány fok­kal a Cape Bloun­ton túl adta az utol­só élet­jelt, az­u­tán el­né­mult a rá­di­ó­ja. Mind­két ha­jó­nak nyo­ma ve­szett. Ma­gá­ra vár a fel­adat, Fred… hogy hírt hoz­zon ró­luk.

– Saj­ná­lom, Sir – mond­ta a Ka­pi­tány hi­de­gen és fel­állt. – Meg­ál­la­pod­tam egy bál­na­va­dásszal. Jövő hé­ten in­du­lunk a Por­to­la-szi­ge­tek tá­já­ra. Ál­lí­tó­lag ar­ra­fe­lé cso­dá­la­tos tö­meg­ben nyü­zsög­nek idén a ce­tek.

– Mi­ért nem vál­lal­ja, hogy a Ra­dze­er és a Ro­bin­so­nok után ku­tas­son?

– Mert nincs ki­zár­va, hogy meg­ta­lál­nám, és azt sze­ret­ném el­ke­rül­ni – fe­lel­te zor­do­nan. Fü­lig Jimmy szé­gyell­te ma­gát az urak előtt, hogy így be­szél ez a zsu­go­ri szí­vű, vén sá­tán. Az ad­mi­rá­lis rossz­ked­vű­en je­gyez­te meg:

– Azt hit­tem, hogy régi ba­rá­tai ve­zet­ték a ha­jót.

– Té­ve­dés, Sir! Min­dig csak ba­jom volt ve­lük, és gya­nú­sí­tot­tak. El­len­szen­ves frá­te­rek. Egyet­len cso­mó­nyi sós vi­zet is kár fel­ka­var­ni az ilye­ne­kért…

És úgy meg­ri­szál­ta a nad­rág­ját, hogy is­mét hón­al­jig süp­pedt bele.

– Hát saj­ná­lom… – szólt a konzul. – Leg­alább van va­la­mi vé­le­mé­nye az ügy­ről?

– Mi­fé­le vé­le­mény le­het­sé­ges itt?… Át kell ha­józ­ni ki­lenc és fél fok­kal ke­let­re a Cape Bloun­ton, és ott jól kö­rül­néz­ni az ár­boc­ko­sár­ból. Ha egyik gő­zös sincs a lát­ha­tá­ron, ak­kor ezer év múl­tán sem tud­hat­ják, hogy mi lett a ha­jók­kal. A Zöld Pofa ed­dig még nem árul­ta el, hogy mi­lyen mély­re vi­szi le a dél­ten­ge­ri óce­án­já­ró­kat, ha ide­ge­sí­ti né­me­lyik.

„Ez egy nagy ku­tya – gon­dol­ta Fü­lig Jimmy –, de úgy be­szél, hogy min­den sza­va szent­írás!” Az ad­mi­rá­lis ku­tat­va né­zett Pisz­kod Fred hi­deg, kö­zö­nyös ar­cá­ba. Meg­vil­lant fe­lé­je a két apró szem? Vagy csak úgy tűnt a csil­lár rá­su­gár­zó fé­nyé­ben?

– Hát… nem eről­te­tem, Fred…

– Ha rám hall­gat, Sir, ak­kor ezt a ten­ge­részt, aki ide­ho­zott, meg­bíz­za he­lyet­tem. Tu­dom, kit aján­lok. Olyan em­ber, hogy egy csó­nak­kal meg egy szál ág­vi­tor­lá­val a sark­vi­dék­re is el­megy, oda-vissza.

Fü­lig Jimmy láng­vö­rös lett. Még­se olyan nagy ku­tya ez, mint ami­lyen­nek hit­te!

Az ad­mi­rá­lis sze­re­tett vol­na a Ka­pi­tány arca mögé be­lát­ni a pil­lan­tá­sá­val. De ez nyu­god­tan és ke­mé­nyen né­zett rá. An­der­son a kö­vet felé for­dult:

– Ha nél­kü­löz­ni is kell a Ka­pi­tány szol­gá­la­tát; ta­ná­csa­it el­fo­gad­juk. – És Fü­lig Jimmy­hez lé­pett. – Ke­res­sen fel hol­nap dél­előtt a Wal­dorf As­to­ri­á­ban. Min­den esz­köz ren­del­ke­zé­sé­re áll az ex­pe­dí­ci­ó­hoz. A biz­to­sí­tó­tár­sa­ság öt­ven­ezer dol­lár ju­tal­mat tű­zött ki an­nak, aki biz­tos ér­te­sü­lést sze­rez az el­tűn­tek­ről. Ezen­fe­lül szá­mít­hat ma­gas hely­ről, kü­lön ju­ta­lom­ra…

Fü­lig Jimmy va­ló­ság­gal meg­di­cső­ült agyon­le­gye­zett hi­ú­sá­gá­ban. Te­hát nye­les mo­nok­li­ját sze­mé­hez emel­te új­ból, és mé­lyen meg­ha­jolt. Köz­ben eszé­be ju­tott ki­rály ko­rá­ból egy Na­pó­le­on né­ven köz­is­mert né­hai kol­lé­gá­já­nak fel­jegy­zett mon­dá­sa, és így szólt:

– Ké­rem… vas­sal és ke­nyér­rel Kí­ná­ig is el­ha­to­lok.

– Ne hen­ceg­jél, Jimmy – in­tet­te le a Ka­pi­tány –, mert Kí­ná­ba te már el­ha­tol­tál nem­egy­szer, egyet­len da­rab ke­nyér és vas nél­kül is.

Ez­zel vé­get ért a ki­hall­ga­tás, az ad­mi­rá­lis ke­zet fo­gott a Ka­pi­tánnyal:

– Ha még­is meg­gon­dol­ja, Fred…

A Ka­pi­tány meg­ve­tő­en mond­ta:

– Én már csak bál­nák után me­gyek. Né­mely em­ber­nél ren­de­sebb ál­la­tok. És fő­ként hasz­no­sab­bak. Sem­mi kö­zöm min­den­fé­le ala­kok­hoz, akik csak gya­nú­sí­tot­tak, és há­lát­la­nok vol­tak…

Ami­kor az ut­cá­ra ér­tek, Fü­lig Jimmy őszin­tén há­lá­val mond­ta:

– Kö­szö­nöm, Freddy bá­tyám… és most adja ide az öt­ven fon­tot.

– Te kó­dis! Mi­kor járt ne­ked öt­ven font?… Vagy ta­lán az én bő­rö­mön akarsz meg­gaz­da­god­ni? Nem elég, hogy öt­ven­ezer dol­lárt ke­res­tem ne­ked? Iga­zán könnyű hoz­zá­jut­ni.

– Azt ígér­te – mond­ta dü­hö­sen –, hogy a pénz fe­lét…

– Rend­ben van. Majd ha vissza­tér­tél, és ide­adod az öt­ven­ezer dol­lár fe­lét, ak­kor meg­ka­pod tő­lem az öt­ven fon­tot. És elég volt be­lő­led, eredj a fe­né­be, amíg jó­ked­vem­ben ta­lálsz.

Szólt, zseb­re vág­ta a ke­ze­it, sar­kon for­dult, és vissza se né­zett a fre­gatt­fő­had­nagy­ra, el­ka­csá­zott a ki­kö­tő felé…