TIZEDIK FEJEZET

Mi­után el­in­dul­tak, némi te­kin­tély­vil­lon­gás za­var­ta meg a köz­bé­két. Wag­ner úr in­dí­tot­ta el a la­vi­nát. Vagy ke­vés volt a pá­lin­ka, amit ivott, vagy a szesz­tar­tal­ma nem volt elég ma­gas fokú az ital­nak; annyi bi­zo­nyos, hogy in­du­lás­kor arány­lag ke­vés­sé in­ga­doz­va meg­je­lent a ka­pi­tá­nyi hí­don. Bel­ső zse­bé­ből ki­rán­tott va­la­mit, s ez­ál­tal több ál­kulcs, her­vadt vi­rá­gok és egy da­rab sült tök esett ki a fe­dél­zet­re. Az­u­tán fe­jé­re tet­te azt a va­la­mit, és ek­kor ki­de­rült, hogy a fris­cói ön­kén­tes csend­őrök sap­ká­ját al­kal­maz­za ka­pi­tá­nyi dísz­nek. Az­u­tán be­le­ki­ál­tott a szó­cső­be fe­sze­sen, ka­to­ná­san:

– No mi lesz, apus­ká­im? Hát nincs gőz a sztro­va­csek­be?! Vagy la­zsál­tok?

Ek­kor meg­je­lent Fü­lig Jimmy a hí­don, és kö­zöl­te a Kék­sza­kál­lú­val, hogy ha nem megy a fe­né­be, úgy a ten­ger­be ha­jít­ja.

– De drá­ga sztro­va­csek!… Én a Pisz­kos Fred ad­ju­tán­sa va­gyok… Hát csak rám kell néz­ni!… Ez a sok csi­bész itt mind jól is­mer…

Fü­lig Jimmy ta­pin­ta­to­san be­le­vág­ta Wag­ner urat a má­sod­kor­má­nyos üres ka­jüt­jé­be, hogy ve­le­sza­kadt az ajtó. Most meg a Réz­gróf állt meg a híd alatt és fel­szólt:

– Hé, te! Ne­kem a Wag­ner ka­pi­tá­nyom. Job­ban im­po­nál, mint te.

Fü­lig Jimmy le­si­e­tett hoz­zá.

– Mi­óta ne­ve­zöl te ki ka­pi­tá­nyo­kat?!

– Nézd, Fü­lig Jimmy – mond­ta, és re­mek csa­tos övét meg­igaz­gat­ta. – Köz­tünk már ré­gen ese­dé­kes, hogy né­hány őszin­te po­font vált­sunk.

– Ma­gam is azt hi­szem. Mert sze­rin­tem te egy hen­ce­gő alak vagy.

– Leg­alább­is annyi­ra, hogy meg­vá­lo­ga­tom, kit ne­ve­zek ka­pi­tány­nak. Nem bőr­ka­más­ni dol­ga az ilyes­mi.

Szí­ven ta­lál­ta!

Fü­lig Jimmy a bőr­láb­szár­vé­dő­jét úgy tisz­tel­te, mint va­la­mi­lyen há­zi­bál­ványt. Az már egyé­ni­sé­gé­hez tar­to­zott, hogy ha szí­ven ta­lál­ták, rit­kán hi­báz­ta el fe­le­le­tül az áll­csú­csot.

Be­le­vá­gott a Réz­gróf­ba.

Puff!

Piff-paff!

Nagy csa­ta lett… A kor­má­nyos be­zu­hant a kony­há­ba, a sza­kács meg az éte­lek közé. De már­is fel­ug­rott… Még egy­szer vissza­esett egy gyo­mor­ba rú­gás­tól, míg úgy pat­tant fel, hogy ő vi­het­te be hí­res bal­egye­ne­sét, ami­től Fü­lig Jimmy egy­sze­rű­en el­szállt, mint­ha a vi­tor­la nél­kü­li sik­ló­re­pü­lést gya­ko­rol­ná. És be­le­ga­ba­lyo­dott Ló­gás Hu­gó­ba meg a kö­tél­cso­mó­já­ba, és mi­ni­mum ti­zen­hat po­font ka­pott a Réz­gróf­tól (mind­egyik dísz­pél­dány!), amíg ki­ver­gő­dött is­mét.

És mi­után ki­ver­gő­dött, egy ho­rog­ütés újra a föld­re vit­te, de ör­dö­gi spe­ci­a­li­tá­sá­val es­té­ben el­ka­szál­ta a Réz­gróf lá­bát is, és egy­más­ra zu­han­tak. Az­tán egy­szer­re ug­rot­tak fel, és megint zu­ho­gott a négy sú­lyos ököl.

Piff-paff!

Puff-piff-paff!

A fiúk bá­mész­kod­va kör­be­áll­tak.

Rit­ka szép ve­re­ke­dés! Ilyet nem pi­pál min­den­nap a ki­kö­tő nép­sé­ge, ahogy a ket­tő áll­ja és osz­to­gat­ja a po­fon­zi­va­tart. Ak­ko­rá­kat, hogy la­zább csont­rend­sze­rű em­ber­nek a fe­lé­től is szi­lán­kok­ra re­pe­dez­ne a ko­po­nyá­ja. A Réz­gróf jobb keze ugyan most oda­szö­ge­zi tor­ká­nál fog­va Fü­lig Jimmyt a szel­lő­ző kür­tő­nek, no de cse­kély­ség az az iszo­nyú po­fon, amit köz­ben vissza­kéz­zel kap, hogy freccse­nő vér per­me­te­zik szét. Fe­le­le­tül be­le­csap­ja a fre­gatt­fő­had­nagy fe­jét egy szel­lő­ző­kür­tő­be, hogy csak úgy döng és hor­pad (nem a fej, ha­nem a kür­tő), de köz­ben még ket­tőt kap a min­den el­söp­rő mon­szun­ként res­pek­tált po­fo­nok­ból, majd egy rú­gás éri tér­de tá­ján… Egy­más­ra zu­han­nak! És a föl­dön gu­rul­va csé­pe­li a má­si­kat, aki felül ke­rül. Bor­zal­mas ököl­csa­pá­so­kat osz­to­gat­nak, egy-egy kéz­zel a má­sik ha­já­ba mar­kol­va, hogy csak úgy döng az oda­csap­ko­dott ko­po­nyák alatt a pad­ló…

Bumm!

Egy lö­vés dör­ren, majd éles ki­ál­tás ha­sít a le­ve­gő­be:

– Hands up!

A ki­ál­tás nem lett vol­na elég, de a ri­asz­tó­lö­vés­re ösz­tön­sze­rű­en talp­ra ug­ra­nak. Ka­lóz Pepi állt ott, kar­ján a nyi­tott re­ti­kül­lel, ké­zé­ben a még füs­töl­gő hat­lö­ve­tű­vel.

– Mi ez?! – ki­ált­ja ener­gi­kus, mély hang­ján, és még a kosz­tüm­je is szo­kat­la­nul fe­szül a tá­ma­dó ki­ál­lá­sá­ban. – Mi ez? A szol­gá­lat meg­ta­ga­dá­sa nyílt ten­ge­ren? Ide vi­gyáz­za­tok! Én tu­dom a reg­la­mát! Aki za­vart csi­nál a ha­jón, azt úgy le­puf­fan­tom, mint a pinty!

A két em­bert csak a ru­há­za­ta után le­he­tett va­la­hogy fel­is­mer­ni. De azért egyi­kük sem li­he­gett. Ta­po­gat­ták vér­alá­fu­tá­sos, seb­zett da­gadt ar­cu­kat és mo­rog­tak.

– Nem mond­tad ne­kem – ki­ál­tot­ta dü­hö­sen Ka­lóz Pe­pi­nek a Réz­gróf –, hogy ez lesz itt a ka­pi­tány.

– Jo­gom­ban lett vol­na őt fej­be lőni! – rep­li­ká­zott Fü­lig Jimmy. – A kor­má­nyos fel­lá­zadt el­le­nem, és…

– Kuss!

Ezt mond­ta rö­vi­den és hal­kan Ka­lóz Pepi, majd rá­gyúj­tott egy ci­ga­ret­tá­ra, és fel­ment a ka­pi­tá­nyi híd­ra. Ott a har­ma­dik disszi­dens, Wag­ner úr, el­bó­bis­kolt köz­ben. Csend­őr­sap­ká­ban!

– Bo­csá­nat… – szólt a nő­höz Wag­ner úr, hóna alatt a ki­tört fül­ke­aj­tó­val. – Nem tud­ja nagy­sád vé­let­le­nül, hogy hova megy ez a hajó?

Egy rö­vid, el­uta­sí­tó kéz­moz­du­lat­tól aj­tós­tul ha­nyatt esett, majd le­re­pült a híd­ról. Az­u­tán Ka­lóz Pepi is­mét a mell­ka­sá­ra csa­pott egy na­gyot, és a kö­vet­ke­ző tö­mör szó­nok­la­tot tar­tot­ta:

– A ka­pi­tány én va­gyok! Fü­lig Jimmy az első tiszt, és a Réz­gróf a kor­má­nyos! Ha va­la­ki­nek nem tet­szik, az je­lent­kez­zék! – Most min­den­ki men­jen a dol­gá­ra, és aki ve­re­ke­dést kezd, azt úgy le­puf­fan­tom…

– …mint a pinty! Ezt már hal­lot­tuk… – dünnyög­te Fü­lig Jimmy és el­si­e­tett.

– Majd más­hol szá­mo­lunk! – súg­ta a Réz­gróf mel­let­te.

– Re­mé­lem, nem kell egy évig vár­ni – fe­lel­te Fü­lig Jimmy vad te­kin­tet­tel. – Ka­lóz Pe­pi­nek pe­dig jobb lesz, ha bé­két hagysz. Az nem bu­kik az ilyen szí­nes ru­há­jú fi­csú­rok­ra.

– Ak­kor meg mi­nek tö­rődsz vele, hogy bé­kén ha­gyom-e vagy sem?

Né­hány má­sod­per­cig néz­ték egy­mást, de a ka­pi­tá­nyi híd­ról ve­zény­sza­vak hal­lat­szot­tak, és a két dü­hös fér­fi a dol­gá­ra ment.

– Ez egész jól érti a dol­gát – súg­ta Csont Muki, a fe­dél­zet­mes­ter, Ló­gás Hu­gó­nak, a ka­pi­tány­nő felé bök­ve a fe­jé­vel. A kor­má­nyos és az első tiszt ügye nem ér­de­kel­te őket. Az el­in­té­zett do­log. Előbb-utóbb va­la­me­lyik „hi­deg­re” te­szi a má­si­kat. Vi­szont nagy meg­le­pe­tést je­lent Ka­lóz Pepi, a ka­pi­tány. Ala­po­san ér­tet­te a dol­gát. Úgy el­kom­man­dí­roz­ta a Vak­apá­dat, hogy vén ten­ge­ri med­vék sem te­het­ték vol­na kü­lön­ben. Mi­előtt ki­kö­tő­be ér­tek, a Svéd Ökör fel akart si­et­ni a híd­ra, hogy se­gít­sen ve­zé­nyel­ni a la­ví­ro­zás­nál, mi­vel új ka­pi­tá­nyunk­nál még­is­csak fé­lő­nek tar­tot­ta, hogy el­ti­por né­hány bár­kát, vagy fel­fut a part­ra.

– Mit akarsz itt? Eredj a dol­god­ra! – ki­ál­tot­ta Ka­lóz Pepi, az­u­tán ha­tá­ro­zott, kur­ta pa­ran­cso­kat osz­to­ga­tott, és olyan si­mán tör­tént a ma­nő­ver, hogy csak ámul­tak mind…

El­len­őr­ző kör­út­ja­it éj­fél előtt pon­to­san és rend­sze­re­sen vé­gez­te. Ész­re­vet­te a leg­ki­sebb hi­bát is, és sok­szor oda­állt egy ci­ga­ret­tá­ra el­be­szél­get­ni az em­be­rek­kel.

– Te hol ta­nul­tad meg így a ha­jó­zást? – kér­dez­te Ló­gás Hugó, ami­kor esti kör­sé­tá­ján meg­állt kö­zöt­tük a fe­dél­köz le­já­ró­ja előtt.

– Az én pa­pám negy­ven évig szol­gált a Bal­ti­moore-on – fe­lel­te, és oda­ült kö­zé­jük, a lép­cső­re, hogy fel­ső zse­bé­ből egy pety­hüdt ci­ga­ret­tát ve­gyen elő, és a szá­ja sar­ká­ba dug­ja. Ott volt ha­jós­inas, ott lett mat­róz, és húsz évig mint ka­pi­tány ve­zet­te. Ami­kor meg­halt az anyám, kény­te­len volt en­gem is ma­gá­val vin­ni, és ott nőt­tem fel, a Bal­ti­moore-on.

Nyi­kor­gás hang­zott, ahogy a hajó meg­dőlt kis­sé, és Ka­lóz Pepi hát­ra­for­dult, mert tud­ta; hogy Fü­lig Jimmy va­la­hon­nan, az ár­nyék­ból nézi.

– Ez ki­tű­nő tör­té­net – mond­ta a fre­gatt­fő­had­nagy.

– Az igaz – mond­ta Ka­lóz Pepi és fel­ug­rott –, de sok­kal ki­tű­nőbb len­ne, ha va­la­ki meg­ola­joz­ná a csi­gá­kat, hogy ne si­kong­ja­nak úgy.

Fü­lig Jimmy kí­sér­ni akar­ta az út­ján, de Ka­lóz Pepi kö­zöl­te vele, hogy erre sem­mi szük­ség nincs. Jaj is len­ne bár­me­lyik ki­kö­tői jassz­nak, ha tisz­te­let­le­nül mer kö­ze­led­ni egy nő­höz, aki ve­lük „dol­go­zik”. Ilyes­mi­ben nem is­mer­nek tré­fát.

Ami­kor Ka­lóz Pepi vé­gig­jár­ta a Vak­apád min­den zu­gát, csak ak­kor tért vissza a ka­bin­já­ba.

Út­köz­ben fi­gyel­me min­den­re ki­ter­jedt. Sőt.

Ta­lán még több­re is, mint az kö­te­les­sé­ge lett vol­na, mert a kor­mány­ál­lás­ba oly­kor két­szer is be­né­zett. Elő­ször a Réz­gróf kö­zöl­te vele, hogy min­den rend­ben van, utóbb szem­te­le­nül vi­gyo­rog­va már úgy mond­ta, hogy:

– Még min­dig min­den rend­ben van.

– Nem kér­dez­tem, hogy mi van! – vá­gott vissza ide­ge­sen Ka­lóz Pepi. – De hát maga nem kor­má­nyoz­hat éj­jel-nap­pal.

– Itt még le­vált­hat a Fü­lig Jimmy, de ha a Cape Bloun­tot el­ér­jük, itt kell alud­nom a kor­mány­ál­lás­ban és le­he­tő­leg ál­lan­dó­an kor­má­nyoz­ni, mert ott nem ve­ze­ti el a ha­jót sen­ki raj­tam kí­vül… Ha­csak… – vi­gyor­gott – a ka­pi­tány­nő nem is­me­ri ke­resz­tül-ka­sul a Dél­ten­gert.

A ka­pi­tány­nő elő­vett egy bá­gyadt ci­ga­ret­tát, amit előbb itt is, ott is meg kel­lett ned­ve­sí­te­ni a nyel­vé­vel, hogy rá­gyújt­son, az­u­tán így szólt:

– Maga mi­ért pi­masz­ko­dik ve­lem ál­lan­dó­an?

In­kább kí­ván­csi­an kér­dez­te, mint ide­ge­sen.

– Ilyen saj­ná­la­tos ter­mé­sze­tem van – fe­lel­te fa­ri­ze­us arc­cal, na­gyot só­hajt­va.

A ka­pi­tány­nő vé­gig­né­zett raj­ta, lep­le­zet­len meg­ve­tés­sel.

– Majd ha egy­szer össze­ve­szünk va­la­min, ak­kor nem be­szél majd úgy ve­lem, mint va­la­mely hölgy­is­me­rő­sé­vel a tánc­te­rem­ből.

– Ez könnyen le­het­sé­ges – fe­lel­te bó­lo­gat­va, de vál­to­zat­la­nul az­zal a fog­ra­gyog­ta­tó, szem­te­len mo­sollyal.

A ka­pi­tány­nő ide­ge­sen el­si­e­tett, és éj­fél­kor át­ad­ta Fü­lig Jimmy­nek a szol­gá­la­tot. Az út arány­lag nyu­godt­nak lát­szott és még­is…

Amint kö­ze­led­tek a Cape Blount­hoz, a le­gény­ség kö­ré­ben va­la­mi iz­ga­lom­fé­le lett úrrá. Még­is­csak olyan ten­ge­ren ha­józ­nak, ame­lyen két hajó át­ha­ladt előt­tük, és el­tűnt anél­kül, hogy egyet­len rá­dió­je­let le­adott vol­na. A Mar­que­s­as kö­rül gya­kor­la­to­zó cir­ká­lók, a Tas­ma­ni­á­ba igyek­vő Swal­low an­nak ide­jén ki­fe­je­zet­ten azt ál­lí­tot­ták, hogy fog­ni­uk kel­lett vol­na az adást, ha a két hajó kö­zül bár­me­lyik is vész­je­let ad le. Ho­gyan me­rül­het el, vagy mi­fé­le ka­taszt­ró­fa tör­tén­het a két ha­jó­val, hogy rá­dió­jel­zést sem ad­hat­nak?

Nyil­ván­va­ló, csak egy­fé­le­kép­pen. Ha nagy vi­har­ba ke­rül­nek, nem tud­ják a tü­zet gyor­san le­csök­ken­te­ni, és va­la­mi mó­don be­csap a víz a ka­zán­hoz, és ak­kor a hajó szin­te egyet­len óri­á­si ké­zi­grá­nát­tá vál­to­zik, amely eset­leg da­ra­bok­ra rob­ban, még mi­előtt a rá­di­ós csak sejt­het­né is, hogy mi­ről van szó. No, de vi­hart ak­ko­ri­ban nem ész­lel­tek a Déli-sark­tól a szi­get­vi­lá­gig, pe­dig ezek a me­te­o­ro­ló­gu­sok min­dent pon­to­san tud­nak.

Egyik sem mond­ta ki, pe­dig azo­nos vé­le­mé­nyen vol­tak, hogy itt csak két eset le­het­sé­ges: Vagy benn­szü­löt­tek éj­sza­ka meg­tá­mad­ták a ha­jó­kat egy szi­get­nél, ahol ki­kö­töt­tek, vagy pe­dig, ez a va­ló­szí­nűbb fel­te­vés, a Zöld Pofa csont­ke­ze van a do­log­ban. Mert a Cape Bloun­ton túl, egé­szen a Déli-sar­kig, a Zöld Pofa vég­te­len bi­ro­dal­ma kö­vet­ke­zik. És ahogy most itt a lép­csőn ül­dö­gél­nek, Cso­mó Bill vi­szi a szót. Cso­mó Bill ér­de­kes em­ber, mint a neve is mu­tat­ja.

Ál­lan­dó­an egy szi­var­vé­get rág­csál, de ez úgy­szól­ván so­ha­sem ég, és a hát­só zse­bé­ben egy pá­lin­kás­üve­get vi­sel. Jel­leg­ze­tes nála az, hogy a pá­lin­ka, amit ked­vel, édes. Rit­ka em­ber, mert ki­kö­tői kö­rök­ben az édes pá­lin­kát hölgy­is­me­rő­se­ink szá­má­ra ren­de­lik ven­dé­gek.

Cso­mó Bill ki­vé­te­le­sen sze­ret­te az édes pá­lin­kát, és szol­gá­lat­ban vagy szol­gá­la­ton kí­vül, szél­csend­ben vagy pusz­tí­tó or­kán­ban, egy­aránt elő­húz­ta bi­zo­nyos idő­kö­zök­ben hát­só zse­bé­ből az édes­re töl­tött üve­get.

Egy ka­pi­tá­nya meg­fi­gyel­te, hogy szin­te gé­pi­e­sen, egy óra­mű pon­tos­sá­gá­val, min­den cso­mó­nyi út után iszik az üveg­ből. Az­óta ne­vez­ték őt Cso­mó Bill­nek.

– Hát sze­rin­tem – mond­ta a kö­rü­löt­te ülők­nek meg­fon­tol­tan, mert jól tud­ta, hogy so­kat ad­nak tá­jé­ko­zott­sá­gá­ra –, a Zöld Pofa és Ra­dze­er kö­zött bi­zo­nyos el­len­té­tek le­het­nek már rég­óta. Va­la­mi tör­tént már ak­ko­ri­ban, ami­kor Pisz­kos Fred és ez a hü­lye Kék­sza­kál­lú ál­lí­tó­lag a Bri­git­ta pes­tis­ha­jó­val meg a Ra­dze­er­rel egy­szer­re ma­ni­pu­lál­tak, és tart­ja ma­gát az a hír, hogy a Ka­pi­tány, ami­lyen ku­tya, ha pénz­ről van szó, ak­ko­ri­ban ki­bab­rált a Zöld Po­fá­val.

Nagy csend­ben vol­tak. Ne­héz szél­csend­ben ha­ladt a hajó, és a puha, egy­más­tól el­szi­ge­telt köd­cso­mók kezd­tek fel­tü­ne­dez­ni. Va­la­mer­ről hul­lám­ve­rés is ér­ke­zett, és eny­he nyo­más­sal kis­sé meg­bil­len­tet­te a Vak­apá­dat.

Cso­mó Bill elő­vet­te édes töl­tött üve­gét és ivott. Hosszú, tem­pós kor­tyok­ban. Va­la­mennyi­en em­lé­kez­tek a Bri­git­ta za­va­ros ügyé­re, és a Ka­pi­tány­ról haj­la­mo­sak vol­tak fel­té­te­lez­ni, hogy még a Zöld Po­fá­val is ki­bab­rál, ami­lyen ren­ge­teg esze van. Egy ide­ig, mi­után vissza­tér­tek, Fris­có­ba, a Fő­or­vos meg a Da­gadt Pe­ters és a Ra­dze­er töb­bi mat­ró­za csak úgy szór­ták a pénzt. Te­hát ha pénz­ről van szó, ez a zsu­go­ri szí­vű Pisz­kos Fred ma­gá­val a sá­tán­nal is ki­bab­rál.

– De hi­szen ak­kor Fü­lig Jimmy meg a Réz­gróf is a Ra­dze­eren vol­tak! – mond­ta Csont Muki.

– Az igaz. De nem aján­lom, hogy ér­dek­lőd­jél ná­luk nyi­tott bics­ka nél­kül. Mert a Ra­dze­er ál­ta­lá­ban olyan uta­kon járt, hogy nagy a hall­ga­tás utá­na. No és a le­gény­ség­nek bő­ven van pén­ze, és aki na­gyon ér­dek­lő­dik, azt el­kap­ják va­la­hol a ki­kö­tő egyik sö­tét zu­gá­ban, és slussz, passz, kész! Nincs töb­bé kí­ván­csi­ság.

– No de vég­re is – dünnyög­te a Svéd Ökör –, mi­ne­künk sem­mi dol­gunk nem volt a Zöld pofa ten­ge­rén. Hát ezért…

– Mit ezért? – fe­lel­te dü­hö­sen Cso­mó Bill. – It­ten van a Fü­lig Jimmy meg a Réz­gróf. Aszon­dom, ha a Zöld Pofa ten­ge­rén el­süllyed egy hajó, vagy nem tud­ják, mi lett vele, és rá­dió­jel se jött, ak­kor ott a leg­jobb eset, ha üres kéz­zel vissza­jö­vünk. El­hi­he­ti­tek ne­kem.

– Mi­ért nem előbb mond­tad?!

– Azért – fe­lel­te Cso­mó Bill –, mert ne­kem olyan sür­gős volt el­jön­ni Fris­có­ból, hogy nem tö­rőd­tem sem­mi­vel. De ha tud­ni akar­já­tok, a Vö­rös Vaszics is ben­ne volt a Ra­dze­er dol­gá­ban, ami­kor az a lo­va­gi­as ügy tör­tént a Zöld Po­fá­val…

– Az volt az egész ügy – mond­ta most va­la­ki vá­rat­la­nul fe­let­tük –, hogy az én öreg ba­rá­tom, the old great Man of the Pisz­kos és én, kap­tunk egy üz­le­ti meg­bí­zást egy hölgy­ne­vű ha­jó­ról!… Igen, igen, ba­rá­ta­im, ez a hölgy­ne­vű hajó, ha jól em­lék­szem, Bel­la­don­na, ez pes­tist ra­ko­dott va­la­hol, és ke­res­tek üz­let­em­be­re­ket, akik fel­men­nek rá, hogy el­éges­sék! A nyílt ten­ge­ren! Hahó! A nyílt ten­ger a leg­szebb a vi­lá­gon.

E ki­ál­tá­sa után az aj­tó­val együtt, me­lyet ma­gá­nál hor­dott, le­sik­lott gu­rul­va vagy hat lép­csőt a fe­dél­köz­be.

– Egy a kér­dés – mond­ta Cso­mó Bill –, a pes­ti­ses Bri­git­ta hogy ke­rült az ügy­be?

– Azt meg­mond­ha­tom, drá­ga ba­rá­tom! Azt hi­szem, húsz dol­lár­ba ke­rült! De nem! Húsz olyan pénz­be, hogy Egyip­tom­ba fi­ze­tik, és még­is an­gol… Ezt a ha­jót el­süllyesz­tet­tük a Ka­pi­tánnyal, s ké­sőbb megint fel­tá­madt, és megint el­süllyedt, és vé­gül min­den­kit meg­men­tett, és leg­oko­sabb, ha most el­éne­kel­jük va­la­mennyi­en a makk alsó be­lé­pő­jét a Lo­heng­rin című ope­rá­ból…

De mi­előtt hoz­zá­fog­ha­tott vol­na az ári­á­hoz, szo­ká­sa sze­rint, raj­ta­ütés­sze­rű­en el­aludt. Feje alatt a ka­bin­aj­tó. Cso­mó Bill elő­vet­te pá­lin­kás­üve­gét és ivott, ami­ből min­den­ki tud­ta, hogy nem ér­het­ték még el a déli áram­lást, mert ak­kor ennyi idő alatt nem te­het­tek vol­na egy cso­mó­nyi utat.

Ko­mo­ran, csend­ben ül­dö­gél­tek ott.

Fü­lig Jimmy, aki már ré­geb­ben át­vet­te a szol­gá­la­tot, kör­út­ján időn­ként min­dig vissza­tért a ka­pi­tá­nyi fül­ke felé, és el­gon­dol­kod­va áll­do­gált. Na­gyon meg­lep­te vol­na, ha lát­ja, hogy Ka­lóz Pepi dur­va, fity­má­ló arca mi­lyen kü­lö­nös­kép­pen el­si­mul, ha egye­dül van, és nem lát­ja szük­sé­gét, hogy im­po­nál­jon a ha­jón ezek­nek a dur­va em­be­rek­nek.

Egy kis fü­zet­be íro­ga­tott va­la­mit, és köz­ben teát fő­zött. Fü­lig Jimmy ezt nem lát­hat­ta, mert a ka­pi­tány ka­jüt ab­la­ka két mé­ter­nél is ma­ga­sab­ban volt. De az ajtó sar­kán vi­lá­gos­ság szű­rő­dött ki. Fü­lig Jimmy, mi­kor már har­mad­szor kó­vá­lyog­ta kö­rül a fül­két, vég­re is ko­po­gott.

– Igen! – ki­ál­tot­ta egy nyu­godt, csen­gő hang bent­ről. A fre­gatt­fő­had­nagy meg­hú­zo­gat­ta zub­bo­nyát, meg­iga­zí­tot­ta a gal­lér­ját és be­lé­pett.

– Jó es­tét! – mond­ta, és igye­ke­zett leg­szé­le­sebb, leg­nyá­ja­sabb mo­so­lyá­val kö­szön­te­ni a ka­pi­tány­nőt.

– Jó es­tét! – fe­lel­te ez nyu­god­tan. – Va­la­mi baj van?

– Nem mond­hat­nám. Csak ta­lán a hajó dol­ga­it… kel­le­ne meg­be­szél­nünk ab­ból a szem­pont­ból…

– Éj­sza­ka nem sze­re­tek tár­gyal­ni. Kü­lön­ben is mi­lyen szem­pont­ból kel­le­ne bár­mit is meg­be­szél­ni ma­gá­val?

A ka­pi­tány­nő hang­ja nem volt ri­deg és még­is… Fü­lig Jimmy úgy érez­te, mint­ha hi­deg víz­zel ön­töt­ték vol­na vé­gig. Ilyen egy be­kép­zelt nő!

– Csak ta­lán annyi­ból len­ne szem­pont… il­let­ve meg­be­szé­lés, hogy it­ten a ha­jón, ahogy az előbb hall­gat­tam vé­let­le­nül… it­ten min­den­fé­le hü­lye­sé­get be­szél a le­gény­ség, ami­ből még baj le­het. Ezt a Zöld Po­fát em­le­ge­tik, és ez a ré­sze­ges Wag­ner még job­ban be­ug­rat­ja őket…

– Ez fon­tos do­log. És majd hol­nap meg­be­szél­jük. Jó éj­sza­kát!

Mi­kor Fü­lig Jimmy kis­sé le­for­ráz­va tá­vo­zott, köz­vet­len mel­let­te, a sö­tét kö­zép­fe­dél­ze­ten, egy ci­ga­ret­ta pa­rá­zsa mö­gött hal­kan fel­ne­ve­tett va­la­ki. A Réz­gróf állt ott.

– Lá­tom, hogy be­té­ved­tél el­len­őr­zés­re a ka­pi­tány­hoz…

– No és?! Mit kell azért vi­hog­ni? – kér­dez­te szo­ká­sa sze­rint fel­fújt mell­kas­sal.

– Csak las­san a test­tel, Jimmy! Úgy lát­szik, fe­jed­be szállt újra a ka­pi­tá­nyi di­cső­ség.

A fre­gatt­fő­had­nagy ke­se­rű­en nyelt… A mén­kű csap­jon ebbe a sok is­ten­ver­te csa­var­gó­ba. Ál­lan­dó­an mind­nek az fáj, hogy ő a ka­pi­tány. Mi­ért nem fáj ne­kik a Rücs­kös Mor­ton vagy a Bri­csessz? Csak olyan ki­kö­tői fiúk azok is, mint ő. És még­is, ha meg­hall­ják, hogy a Fü­lig Jimmy első tiszt vagy ka­pi­tány, hát ak­kor men­ten po­fá­zik a sok söp­re­dék. Nem az első eset. No de nem is az első tíz po­fon ha­son­ló ügy­ben, amit a Réz­gróf­nak ki­osz­tott. Ha­bár ez sem spó­rol… De most még kü­lön va­dít­ja itt az em­ber vé­rit ez az el­szánt tyúk. Egé­szen egy­más előtt áll­tak, hogy össze­ért a ka­bát­juk. A Réz­gróf ci­ga­ret­tá­ja gú­nyo­san fel­fény­lett az arca előtt.

– Sem­mi kö­zöd az én ka­pi­tány­sá­gom­hoz.

– Hagyd ezt a nőt Jimmy – szólt csen­de­sen a kor­má­nyos. – Nem ne­ked való.

– Tán te­rád bu­kik?

– Nem mond­tam – fe­lel­te a má­sik egy­ked­vű­en. Majd rö­vid tű­nő­dés után hoz­zá­tet­te: – De le­het­sé­ges…

– Ez? – ka­ca­gott Fü­lig Jimmy ide­ge­sen és gú­nyo­san. – Ez fü­tyül az ilyen pa­sa­sok­ra, mint te. Ép­pen nem olyan­nak lát­szik, hogy se­lyem­ron­gyok meg ci­co­mák im­po­nál­ja­nak neki a fér­fi­nál.

A má­sik las­san bó­lo­ga­tott:

– Ér­tem. Szó­val a bőr­ka­más­ni­ért bo­lon­dul… Nana!

…Hir­te­len meg­fog­ta Fü­lig Jimmy ne­ki­rez­dü­lő csuk­ló­ját. De nem az acél­szo­rí­tás tar­tot­ta vissza a ha­tal­mas ke­zet, ha­nem a nyu­godt hang:

– Nem jól van, Jimmy. Most már a Déli-ten­ge­ren va­gyunk, és ha „ki­csi­nál­juk” egy­mást, ak­kor az egész tár­sa­ság a víz alatt ví­ken­de­zik hol­nap­után. Mert nincs, aki a he­lyün­ket át­ve­gye.

Ez igaz volt. A fene a ta­ka­ré­kos­sá­got. Nincs egy em­ber­re való vál­tás sem­mi­ből. És a Svéd Ökör vagy a Ló­gás Hugó meg a Vaszics, ke­mény fiúk a ma­guk he­lyén, kor­má­nyoz­ni is tud­nak, de nem a Cape Blount tá­ján.

– Ami igaz, az igaz! – bó­lin­tott te­hát Fü­lig Jimmy só­hajt­va. – De az­u­tán ne­hogy Fris­có­ban el­fe­lejtsd a ran­de­vún­kat.

– Tán azt plety­káz­ta ró­lam va­la­ki, hogy szó­ra­ko­zott va­gyok? – fe­lel­te me­rev mo­sollyal a má­sik.

Hall­gat­tak… Alat­tuk nyug­ta­la­nul do­ho­gott, lük­te­tett, csi­kor­gott a hajó vén mo­tor­szí­ve. Fü­lig Jimmy bal­la­gott, hogy foly­tas­sa el­len­őr­ző út­ját a szűk spi­rá­lis­ban te­ker­gő lép­csőn, vé­gig a gép­ház­ba. A Réz­gróf kö­rül­né­zett, az­tán macs­ka­lép­tek­kel a ka­pi­tány­nő ka­jüt­jé­hez osont a sö­tét­ben.

A fe­dél­zet tel­je­sen nép­te­len volt. Hal­lat­szott, amint a víz zi­zeg­ve áram­lik a hajó men­tén. Kö­te­let kö­tött a de­re­ká­ra úgy, hogy hosszú vége ma­rad­jon, erre egy vas­hor­got cso­mó­zott, és fel­si­e­tett a ké­mény vas­lét­rá­ján. A ka­jü­tab­lak, me­lyen át les­ke­lőd­ni akart, em­ber­ma­gas­ság­nál föl­jebb volt. Vi­szont, ha a fül­ke te­te­jé­re lép, hogy be­néz­zen, úgy Ka­lóz Pepi meg­hall­ja a lába dob­ba­ná­sát. Ezért nyak­tö­rő mód­ját eszel­te ki a meg­fi­gye­lés­nek. Be­akasz­tot­ta a vas­hor­got a lét­ra fo­ká­ba, el­len­dült, és így, függ­ve, apró lö­ké­sek­kel him­bá­lódz­va, inga mód­já­ra min­den má­so­dik má­sod­perc­ben oda­ért arc­cal a ke­rek ab­lak elé. A Réz­gróf nem pusz­ta kí­ván­csi­ság­ból les­ke­lő­dött. Ama vá­lo­ga­tott ka­to­nai sze­mé­lyi­sé­gek so­rá­ba tar­to­zott, akik a Tit­kos Szol­gá­lat­nál te­vé­keny­ked­nek; iga­zi né­ven Mil­ton Win­ter­nek is­mer­ték, és kor­vett­ka­pi­tány volt.

Cso­dál­koz­va lát­ta, hogy Ka­lóz Pepi ka­jüt­je üres. Hol le­het a nő?

– Itt va­gyok! – fe­lel­te egy ener­gi­kus, csen­gő hang mö­göt­te és alat­ta.

A kor­má­nyos ri­ad­tan meg­for­dult függ­té­ben, és ott lát­ta Ka­lóz Pe­pit, ter­mé­sze­te­sen rop­pant hat­lö­ve­tű­jé­vel a ke­zé­ben.

Ké­nyes szi­tu­á­ció! A Réz­gróf sze­rény, ud­va­ri­as test­tar­tás­sal füg­gött le, és meg­kí­sé­rel­te, hogy köz­ben nyá­ja­san mo­so­lyog­jon.

– Jó es­tét, Miss Pepi! – szólt kí­nos hely­ze­té­ben torz­kép­nek be­il­lő nyá­jas mo­sollyal. – Hol járt, hogy nem lát­tam a ka­bin­já­ban?

– Mit csi­nál maga ott fenn?

– Mun­ka után édes a tor­ná­zás! – len­ge­dez­te ud­va­ri­a­san. – Kü­lön­ben be akar­tam szól­ni a fül­ké­jé­be… Miss Pepi! – és szí­vé­re szo­rí­tot­ta a ke­zét, ez­zel kis hí­ján el­so­dor­ta ön­ma­gát, la­bi­lis hely­ze­té­ben – én sze­re­tem ma­gát!

– Igen? – fe­lel­te hi­de­gen a nő. – Ez ked­ves. Szü­lő­ha­zám ba­bo­ná­ja sze­rint akasz­tott em­ber sze­rel­mi val­lo­má­sa sze­ren­csét je­lent.

– Örü­lök, hogy…

– Elég volt!… Le­jön nyom­ban, vagy el­lő­jem a kö­te­let?! – Eré­lye­sen top­pan­tott, és fel­emel­te a re­vol­vert, össze­húz­va kis­sé a jobb sze­mét: – No, mi lesz?!… Come on!

A kor­má­nyos en­ge­del­mes­ke­dett. A lét­rá­hoz len­dült, le­akasz­tot­ta a hor­got, az­u­tán oda­si­e­tett Ka­lóz Pepi elé a fe­dél­zet­re, és iga­zi spa­nyol gran­dez­zá­val fél­térd­re eresz­ke­dett:

– Mia bel­la se­nyo­ri­ta! Imá­dom!

Ka­lóz Pepi kis­sé hát­ra­hő­költ. Úgy lát­szott, nagy ha­tás­sal van rá a val­lo­más. De a lát­szat csa­ló­ká­nak bi­zo­nyult, mert a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban egy ak­ko­ra po­font ka­pott a Réz­gróf szí­ve höl­gyé­től, hogy Ló­gás Hugó a hajó tat­já­hoz ro­hant, mert azt hit­te, le­sza­kadt a mély­ség­mé­rő ón, és az loccsant ilyen na­gyot az éj­sza­ká­ban.

– Üs­sön agyon, se­nyo­ri­ta! – foly­tat­ta el­szán­tan a kor­má­nyos. – Meg­hal­ni a sze­re­le­mért, car­ram­ba!… Ez iga­zi fér­fi­sors, és az én apám ókasz­tí­li­ai spa­nyol hi­dal­gó volt!

– Kü­lö­nös – cso­dál­ko­zott Ka­lóz Pepi. – Úgy tu­dom, hogy Ang­li­á­ban kül­föl­di ál­lam­pol­gár nem le­het tiszt a ha­di­ten­ge­ré­szet­nél. Ho­gyan avan­zsált még­is Win­ter hi­dal­gó Mil­ton nevű le­szár­ma­zott­ja kor­vett­ka­pi­tánnyá?

A Réz­gróf arc­iz­mai össze­rán­dul­tak! Ka­lóz Pepi tud­ja a tit­kát! Ez a nő te­hát kém vagy va­la­mi nem­zet­kö­zi hír­szer­ző iro­da ágen­se!… A kor­má­nyos sze­rel­mi val­lo­má­sa nem volt tisz­tá­ra ko­mé­dia, de a kö­te­les­ség­tel­je­sí­tés és Ang­lia ér­de­ke min­den más szem­pont­nak fe­let­te áll. En­nek a nő­nek meg kell hal­nia!

– Lá­tom – fe­lelt vál­to­zat­la­nul vi­dá­man –, hogy ma este so­kat ivott a Miss Pepi, és össze­cse­rél va­la­ki­vel, pe­dig lát­ta a pa­pír­ja­i­mat…

– Yes! – ka­ca­gott ide­ge­sen a nő. – Amíg aludt, meg­néz­tem a pa­pír­ja­it! – és gyor­san ki­rán­tot­ta a kor­vett­ka­pi­tány tit­kos­szol­gá­la­ti iga­zol­vá­nyát. – Itt a pa­pír­ja és…

És eb­ben a pil­la­nat­ban ki­sza­ladt aló­la a föld, vé­gig­bu­kott tel­jes hosszá­ban a fe­dél­zet pal­ló­ján, és köz­ben érez­te, hogy ki­sza­kít­ják ke­zé­ből a re­vol­vert.

Nem vet­te ész­re a sö­tét­ben, amint a tér­de­lő Réz­gróf keze las­san ki­nyú­lik, meg­ránt­ja a bo­ká­ját és zsupsz… már­is rá­ve­ti ma­gát! Az­u­tán már csak azt érez­te Ka­lóz Pepi, hogy a ki­tö­rő si­kolyt be­lé­fojt­ja egy szá­já­ra rá­ta­pa­dó, ke­mény fér­fi­te­nyér, a le­ve­gő­be emel­ke­dik, és ré­mült sze­mei meg­pil­lant­ják a kor­lát fe­lett a mé­lyen össze­loccsa­nó hul­lá­mo­kat.

Ka­lóz Pepi tud­ja jól, hogy nincs ir­ga­lom, és a kö­vet­ke­ző má­sod­perc­ben már re­pül…

Mi­ért ha­bo­zik még­is a tiszt? Mi­fé­le szen­ve­dély gyür­kő­zött neki a kö­te­les­ség­tu­dás­nak, hogy le­bír­ja? A szen­ve­dély ál­ta­lá­ban meg­ta­lál­ja a he­lyes ki­fo­gást a kö­te­les­ség­gel szem­ben: át kell ku­tat­ni a nő zse­bét. Fon­tos, hogy meg­tud­ja, ki ez a ti­tok­za­tos egyén. Ilye­ne­ket mond ma­gá­ban, és talp­ra ál­lít­ja újra a nőt.

– Pszt… Ha csak egyet­len han­got hal­lat, át­ha­jí­tom a kor­lá­ton…

Ka­lóz Pepi moc­ca­nás nél­kül tűr­te, mert a kor­má­nyos egyik keze szo­rí­tás nél­kül, de per­ma­nens ke­mény­ség­gel ta­padt a nya­ká­ra. Tud­ta, hogy csak va­la­mi cso­da se­gít­het raj­ta.

Most egy pil­la­nat­ra va­la­mi roj­tos fel­hő­sze­gély mö­gül elő­kuk­kant a hold és vé­gig­csil­lo­gott fu­tó­lag a mo­ró­zus óce­án­fe­lü­le­ten… Lus­ta, nagy hul­lá­mok gu­rul­tak a hajó felé. Egy ke­net­len csi­ga meg­nyi­kor­dult a kö­ze­lük­ben…

A nő sze­re­tett vol­na szól­ni, de nem mert. Ne­he­zen zi­hál­va vár­ta a vég­ze­tét!

És eb­ben a re­mény­te­len, ha­lá­los hely­zet­ben se­gít­sé­gé­re jött a cso­da! A cso­dá­la­tos sze­ren­cse! Halk lé­pés dob­bant köz­vet­le­nül mel­let­tük… Mint­ha a pal­ló­ból bújt vol­na elő, egy­szer csak meg­je­lent Fü­lig Jimmy! Egy lé­pés­nyi­re tő­lük. A Réz­gróf el­en­ged­te Ka­lóz Pe­pit, és meg­mar­kol­ta zse­bé­ben a pisz­tolyt.

Egy pil­la­na­tig mint­ha be­le­der­med­ne ez a kép az éj­sza­ka töb­bi ár­nyai közé: nem moz­dul­tak. Csak Fü­lig Jimmy mély lé­leg­zet­vé­te­lé­nek ne­sze hal­lat­szott, amint te­le­szív­ta mell­ka­sát, ne­ki­ágas­ko­dó ka­kas mód­ján.

Úgy érez­ték ott hár­man, hogy lát­ha­tat­la­nul izzó elekt­ro­mos­ság fe­szül kö­zöt­tük, annyi­ra sú­lyos volt ez a pil­la­nat­nyi csend.

– Mint­ha si­kol­tott vol­na va­la­ki – mond­ta hal­kan, egyik­ről a má­sik­ra néz­ve, ku­ta­tó pil­lan­tás­sal Fü­lig Jimmy.

Szü­net. A szél be­le­ka­pasz­ko­dott egy fé­lig el­sza­ba­dult pony­va­da­rab­ba, amely úgy csap­ko­dott, mint va­la­mi oda­szo­rult, óri­á­si de­ne­vér szár­nya. Most va­la­mi egé­szen meg­le­pő ese­mény tör­tént. A Réz­gróf at­tól sem döb­bent vol­na meg job­ban, ha a ha­jó­ké­mény meg­szó­lal, olyan el­ké­pesz­tő­en kü­lö­nös volt ez a for­du­lat. Ka­lóz Pepi Fü­lig Jimmy­hez for­dult, és hű­vö­sen, nyu­god­tan ezt mond­ta:

– Per­sze hogy si­kol­tást hal­lott, ha tíz­szer mon­dom, hogy ola­joz­zák meg azt a va­cak tat­lám­pa­csi­gát. De itt hi­á­ba be­szél az em­ber!

És ahogy egy sze­líd hul­lá­mon kis­sé ol­dalt me­rült a hajó, is­mét fel­hang­zott a ke­net­len csi­ga nyik­ka­ná­sa…

Fü­lig Jimmy egy pil­la­na­tig le­for­ráz­va állt ott. Még egy­szer meg­néz­te őket har­ci vágy­ban égő el­bú­sult sze­mek­kel, az­tán las­san tá­vo­zott.

Ket­ten ma­rad­tak. Még to­vább­ra is úgy áll­tak moz­du­lat­la­nul. A Réz­gróf olyan bu­tán, hogy a szá­ja is ki­nyílt cso­dál­koz­tá­ban. Ez a nő meg­men­tet­te, ez va­la­mi ga­val­lé­ri­á­val le­fity­mál­ta azt, hogy ő gyil­ko­lás­ra ké­szen rá­tá­madt? Vagy mi?…

– Na tes­sék!… Mire vár?! – ki­ál­tot­ta Ka­lóz Pepi. – Vagy még­sem ha­jít a víz­be?!

– Mi ez?!… – szó­lalt meg re­ked­ten a Réz­gróf. – Maga… maga most… en­gem fut­ni ha­gyott?! Fe­lel­jen, ké­rem! – fe­jez­te be szin­te dur­ván, és meg­ra­gad­ta a nő csuk­ló­ját.

– Jöj­jön a ka­bi­nom­ba! – szólt sze­líd mo­sollyal a ka­pi­tány­nő, és könnyen el­húz­ta a ke­zét. – Ihat ná­lam egy csé­sze teát, maga… maga gyil­kos!