ELSŐ FEJEZET

– Pénzt vagy éle­tet!

– Éle­tet!

A re­vol­ve­res me­rény­lő et­től a vá­lasz­tól úgy meg­ijedt, hogy vissza­hő­költ. A szám­ta­lan­szor el­hang­zott tá­ma­dó fel­szó­lí­tás­ra, ami­óta a vi­lág vi­lág, elő­ször hang­zott el a fen­ti vá­lasz. A rab­ló lö­vés­re kész pisz­to­lya meg­rez­dült a ke­zé­ben, és egy­sze­rű­en nem tud­ta, hogy mit te­gyen. A meg­tá­ma­dott egyén két kar­ját nyu­god­tan fel­emel­te, mint akit nem ér­de­kel, hogy mi lesz.

Ez volt le­fo­lyá­sát és be­fe­je­zé­sét te­kint­ve min­den idők leg­kü­lö­nö­sebb és leg­szo­mo­rúbb bűn­ügyi ko­mé­di­á­ja. Szín­hely: San Fran­cis­co, Oak­land. Írta: az élet.

Sze­mé­lyek:

Egy ide­ges úton­ál­ló.
 Egy re­zig­nált ál­do­zat.
 (Ka­to­na­ság, nép­te­len­ség.)
 Idő: pénz.

– Ba­rom! – is­mét­li a rab­ló. – Pénzt vagy éle­tet! Nem hal­lot­ta?

– Mit or­dít! Azt hi­szi, sü­ket va­gyok? Mi­után sza­badott vá­lasz­ta­nom, hogy a pén­ze­met ad­jam-e vagy az éle­te­met, én az éle­tet aján­lot­tam.

Az úton­ál­ló hely­ze­te két­ség­be­ej­tő volt.

– Ha ko­mé­di­á­zik pó­rul jár! Há­ro­mig szá­mo­lok!…

– Maga egy szám­tan­ta­nár, be­csü­let­sza­vam­ra!… Mond­tam, hogy az éle­tet meg­kap­hat­ja. Én in­gyen­élő va­gyok, hát az élet­re nincs re­zsim. De hon­nan ve­szek má­sik öt­ven cen­tet, ha ezt oda­adom?

Most kép­zel­jük el a rab­lót. Agyon­lő­jön va­la­kit, te­hát vil­la­mos­szé­ket koc­káz­tas­son öt­ven cen­t­ért, vagy szé­gyen­szem­re tá­voz­zék e rö­vid be­szél­ge­tés után?

– Utol­já­ra fi­gyel­mez­te­tem, és az­u­tán… – kezd­te újra ko­mo­lyan.

– Ne ad­jon ter­mi­nu­so­kat! Maga rám bíz­ta a vá­lasz­tást, most tes­sék lőni!… – és mert meg­szán­ta a pisz­to­lyá­val te­he­tet­le­nül ha­do­ná­szó tá­ma­dót, sze­lí­den foly­tat­ta: – Ver­je ki a fe­jé­ből, tisz­telt mar­ta­lóc úr, hogy én ma­gá­nak akár csak egyet­len va­sat is ad­jak. Nincs rá eset, higgye el, drá­gám…

– Utol­já­ra fi­gyel­mez­te­tem: ha hü­lyés­ke­dik, úgy főbe lö­vöm, mint a pinty!

– All right! De si­es­sen, mert nem érek rá itt ácso­rog­ni!… – és ar­ti­ku­lát­lan ri­ká­cso­lás­sal rö­hög­ve bó­lo­ga­tott: – Maga egy nagy ál­do­zat ná­lam, rab­ló úr! Egy alig zül­lött mar­ta­lóc! Az ilyen öt­ven cen­t­ért nem öl em­bert!… Két dol­lá­ron alul nem tesz ilyent. Az öreg Wag­ner nagy em­ber­is­me­rő, well, my best gang­ster!…

Eb­ben a pil­la­nat­ban, vá­rat­la­nul, né­hány lé­pés­nyi­re tő­lük, fel­tűnt két arra sé­tá­ló ka­to­na.

Ezek el­fog­ják!

Az úton­ál­ló ré­mül­ten zseb­re vág­ta a pisz­to­lyát. Az ál­do­zat gép­sze­rű al­kal­maz­ko­dás­sal le­eresz­tet­te ma­gas­ba emelt kar­ja­it, a ka­to­nák felé for­dult és…

És nem szólt sem­mit!

Rá­adá­sul fe­let­tük most zi­ze­gés hal­lat­szott! Két bi­cik­lis jár­őr ke­re­ke­zik, be­szél­get­ve a rak­par­ton, és az ál­do­zat nem moz­dul. A ka­to­nák és a jár­őrök el­tá­vo­lod­tak. A rab­ló vil­lám­gyor­san újra elő­rán­tot­ta a pisz­to­lyát, és rá­ki­ál­tott az ál­do­zat­ra:

– Egy moc­ca­nást sem, mert…

A má­sik ré­mül­ten kö­rül­né­zett, és szin­te sír­va, de azért igen eré­lye­sen rá­szólt:

– Ne or­dít­son, maga ló! Ide­cső­dí­ti ne­kem a csend­őrö­ket!… Ilyen ide­ges rab­lót még éle­tem­ben nem lát­tam! Ké­pes és a leg­na­gyobb kel­le­met­len­sé­ge­ket csi­nál­ja ne­kem!

A rab­ló meg­ré­mült.

Te jó Is­ten! Mi ez?!

Az ál­do­zat job­ban fél a csend­őr­ség­től, mint a fegy­ve­res úton­ál­ló­tól. Ki le­het ez az em­ber? Mi­fé­le ször­nyű, rég­óta ke­re­sett bű­nö­ző?

– Fel a ke­zek­kel!

Az ál­do­zat dü­hö­sen emel­te a ma­gas­ba kar­ja­it.

– Mond­ja, maga tor­na­órát ren­dez itt?!… Be­csü­let­sza­vam­ra, ilyet még nem lát­tam! Ez a má­ni­á­ja a ke­zek­kel. És har­mad­szor: ne ha­do­násszon ál­lan­dó­an a pisz­tollyal, mert el­sül, és vissza­jön­nek a rend­őrök… Ilyen ide­ges rab­lót még éle­tem­ben nem lát­tam! – si­rán­koz­ta tü­rel­met­le­nül, és köz­ben ak­ko­rát csuk­lott, hogy sza­kadt ke­mény­ka­lap­ja az or­rá­ig süp­pedt.

– Mond­ja maga bo­lond?

– Le­het, de ez most nem fon­tos… Ide hall­gas­son, rab­lo­vics úr – kezd­te bé­kü­lé­ke­nyen a meg­tá­ma­dott –, ad­jon ne­kem egy dol­lárt, és fut­ni ha­gyom. Na?… mit vi­tat­kozzunk itt soká. Nem igaz?

– Fut­ni hagy? – ál­mél­ko­dott az úton­ál­ló. – Örül­jön, ha nem bán­tom és el­me­gyek.

– Ez is egy ál­lás­pont, de nem az enyém. Hupp­lá!… Ne re­megj, paj­tás, csak csuk­lot­tam! Az én ál­lás­pon­tom más. Ha el­megy, ak­kor majd én elő­ve­szem a ké­se­met, és szan­zsén a nyak­szirt­jé­be ha­jí­tom há­tul­ról. – És re­kedt, jo­vi­á­lis ka­ca­gás­sal fel­ri­ká­csolt: – Well, my dear gyil­kos! Zseb­kés­ve­tés­ben az öreg Wag­ner olim­pi­kon le­het­ne… És re­kord­idő alatt úgy a bics­ká­mat, mint az egy dol­lár ta­ri­fát ki­ve­szem ma­gá­ból! Lát­ja, ez egy jó ál­lás­pont. Na?… vá­laszt­hat: pénzt vagy éle­tet?!

Az úton­ál­ló vég­képp el­vesz­tet­te a ta­lajt maga alól. Le­lő­je ezt a ször­nye­te­get öt­ven cen­t­ért? Vagy meg­koc­káz­tas­sa, hogy kést vág­ja­nak belé tá­vo­zás­kor? Mert hogy ő, re­vol­ver­rel a ke­zé­ben, egy dol­lárt fi­zes­sen az ál­do­zat­nak az vi­lág­rö­hej vol­na.

Az ál­do­zat kis­sé im­bo­lyog­va, de nyu­god­tan várt. Meg­döb­ben­tő­en top­ron­gyos volt. Ru­há­za­tát egy jobb ma­dár­ijesz­tő sem vál­lal­ta vol­na. In­get egy­ál­ta­lán nem vi­selt, vi­szont min­den­fé­le ócs­ka ron­gyot kö­tött a nya­ká­ra, mint­egy je­lez­ve a fe­hér­ne­mű szük­sé­ges vol­tát. Fel­tű­nő is­mer­te­tő­je­le le­he­tett vol­na va­la­mi kö­röz­vény­ben, hogy egy alig el­szá­radt gar­dé­nia dísz­lett a gomb­lyu­ká­ban.

A her­vadt vi­rág her­vad­ha­tat­lan gyer­me­ki op­ti­miz­mu­sá­nak jel­ké­pe volt. Szim­bó­lu­ma an­nak a könnyed, buz­gó ke­dély­nek, naiv élet­fi­lo­zó­fi­á­nak és szün­te­len má­mo­ros de­rű­nek, mellyel Wag­ner úr a nap min­den per­cé­ben szét­tár­ta lel­ki­vi­lá­gát a leg­cse­ké­lyebb, leg­egy­sze­rűbb örö­mök előtt is.

Rán­cos, bi­bir­csó­kos, fo­gat­lan és szé­les szá­jú vén ar­cán, áll­csont­ja men­tén rit­kás, de hosszú sző­rű mat­róz­sza­káll vo­nult fél­kör­ben. Első lá­tás­ra in­kább zsi­nór­ral fel­kö­tött mű­szőr­zet­nek hi­het­te vol­na az em­ber.

És amint a hold­fény reá tű­zött, ez a sza­káll vég­képp el­ret­ten­tő­en ha­tott az amúgy is döb­bent rab­ló­ra.

Ijed­ten fel­ki­ál­tott!

Ugyan­is a rend­kí­vü­li szőr­zet­nek csil­lo­gó, bú­za­kék szí­ne volt!

Aki nem tud­ta, hogy Wag­ner úr, egy cso­dá­la­to­san nagy po­fon kö­vet­kez­té­ben, be­le­zu­hant a rak­par­ton elő­ké­szí­tett ha­jó­fes­tő zo­mán­cá­ba, az így, a hold­fény­ben, kí­sér­tet­nek hi­het­te.

– Na mi lesz? – sür­get­te a rab­lót az ál­do­zat. – Itt akar meg­öre­ged­ni? Ad­jon egy dol­lárt, és men­jen a fe­né­be!.. Ilyen egy hü­lye sztro­va­csek.

Hogy a sztro­va­csek ki­fe­je­zés mit je­len­tett Wag­ner úr­nál, azt sen­ki sem tud­ta. Ál­lan­dó, cson­tig ható ré­szeg­sé­ge még őt is erő­sen aka­dá­lyoz­ta ab­ban, hogy akár csak sa­ját sza­va­it is he­lye­sen ér­tel­mez­ze.

– No de ért­se meg – ki­ál­tot­ta dü­hös két­ség­be­esés­sel az úton­ál­ló –, nincs pén­zem, és nem aka­rom le­lő­ni. Saj­ná­lom ma­gát!

– Mi kö­zöm ah­hoz ne­kem?!… Maga ne le­gyen jó az én egy dol­lá­rom­ért! Tes­sék csak lőni!

– Nem te­szem! És fi­gyel­mez­te­tem, hogy ha oda­me­gyek…

– Ak­kor meg­rú­gom, és jön a bics­ka. Az én kony­ha­késsze­rű, ha­tal­mas zseb­ké­sem. Ha vi­szont a he­lyén ma­rad, ak­kor megint csak ott tar­tunk, hogy tes­sék le­lő­ni!… Szép kis hecc! Na, tud­ja mit: Ide hall­gas­son! Ha nincs pén­ze, fi­zes­sen ter­mé­szet­ben. El­fo­ga­dom a re­vol­vert. Majd csak ad­nak egy kis pá­lin­kát érte a Há­rom Pi­ros Du­gó­hú­zó daj­ning­rum­ban! Na, ben­ne van?

…Mi­nek foly­tas­sam? Rö­vid, el­ke­se­re­dett vita után Wag­ner úr meg­kap­ta a re­vol­vert. Sem a hát­ba szú­rást, sem a vil­la­mos­szé­ket nem koc­káz­tat­ja az em­ber öt­ven cen­t­ért. A rab­ló pá­lyá­ja kez­de­tén volt, mind­össze ti­zen­ki­lenc éves, mel­les­leg ez is ment­se te­he­tet­len­sé­gét.

– Na jöj­jön, kis sztro­va­csek! – vi­gasz­tal­ta a rab­lót hu­má­nus ál­do­za­ta. – Maga is kap­hat egy korty pá­lin­kát… Hopp­la! Leg­alább a mu­ní­ci­ót eli­hat­ja a re­vol­ve­ré­ből… Ni, mi­lyen szép nad­rág­rög­zí­tő! – ki­ál­tot­ta, ahogy el­in­dul­tak, és egy hosszú spár­gát pil­lan­tott meg le­függ­ni a feje fö­löt­ti vas­tra­verz­ről. – Ezt le­sze­dem in­nén, de a min­den­sé­git… oda­cso­móz­ták… – és ked­ve­sen a fi­a­tal­em­ber­hez for­dult: – Nincs ma­gá­nál egy bics­ka vé­let­le­nül?

– Mi?! – kér­dez­te a rab­ló, és ha­lá­lo­san el­sá­padt. – De hi­szen… Maga fe­nye­ge­tett… Ma­gá­nak van kése!

– Ne gye­re­kes­ked­jék! Soha éle­tem­ben nem volt ké­sem… Hopp­lá… no, vár­jon! De re­vol­ve­rem most már, hála Is­ten­nek, van, hát csak nyug­has­sék, ked­ves sztro­va­csek…

És a dü­hös úton­ál­ló orra elé tar­tot­ta sa­ját fegy­ve­rét.