TIZENEGYEDIK FEJEZET

A ka­bin­ban vissza­kap­ta Mil­ton a csont­lap­ját, és Ka­lóz Pepi egy ha­son­lót mu­ta­tott neki, amely sze­rint a ka­pi­tány­nő nem más, mint dr. Irén Cu­nes­burry, a 22-es szá­mú szol­gá­la­ti kol­lé­gá­ja. Az ame­ri­kai hír­szer­zők­nél. Az an­gol­szász ha­tal­mak­nál szin­te egy szer­ve­zet­nek szá­mí­tott a két ala­ku­lat. Az igaz, hogy ha­jón ne­vel­ke­dett, de ké­sőbb az egye­tem­re is el­ke­rült.

A nő ci­ga­ret­tá­zott, és alig lep­le­zett meg­ve­tés­sel néz­te a Réz­gró­fot.

– Ha­rag­szik, Miss Pepi… Cu­nes­burry? – kér­dez­te a kor­má­nyos csen­de­sen.

– Csak le­né­zem – fe­lel­te szi­go­rú­an. – Ön­nek kö­te­les­sé­ge lett vol­na en­gem a ten­ger­be ha­jí­ta­ni!

– Iga­za van! – fe­lel­te őszin­te bűn­tu­dat­tal. – De bo­csás­son meg, kép­te­len vol­tam rá… Néz­zen a tü­kör­be, és ment­sé­get ta­lál könnyel­mű el­já­rá­som­ra.

– Hát ki maga vol­ta­kép­pen? – kér­dez­te fél­tré­fá­val a ka­pi­tány­nő e kö­te­ke­dő hang­ra. Win­ter kor­vett­ka­pi­tány vagy a jassz Réz­gróf?

– Ma­gam sem tu­dom – is­mer­te be őszin­tén Mil­ton Win­ter. – Sok­szor ne­kem is gya­nús. Kü­lö­nö­sen, ami­kor az ad­mi­ra­li­tás fá­rasz­tó­an egy­han­gú dél­utá­ni te­á­in fe­szí­tek ké­nyel­met­len dísz­egyen­ru­hám­ban. Ilyen­kor iga­zán úgy ér­zem, mint­ha a Réz­gróf Mil­ton Win­ter kor­vett­ka­pi­tány­nak ál­cáz­va unat­koz­na itt.

Mu­száj volt ne­vet­ni raj­ta, ahogy ezt nagy bú­san elő­ad­ta.

– Sze­ret­ném tud­ni, hogy mi a vé­le­mé­nye az And­ré de Ré­mi­eux-ről? – mond­ta a nő. – Sze­rin­tem a Ra­dze­er cí­me­res alak­jai el­kö­vet­tek va­la­mit az uta­sok­kal. Eset­leg le­gyil­kol­ták őket.

– Nem hi­szem – fe­lel­te a Réz­gróf mű­ér­tő­en. – Nem olyan fiúk. Va­la­mi szél­há­mos­ság min­dig ki­néz be­lő­lük, de alap­já­ban hű­sé­ge­sek. Ha a biz­to­sí­tó fel­fo­gad­ta őket, hogy vi­gyáz­za­nak az uta­sok­ra, ak­kor tán meg­ve­rik va­la­me­lyi­ket, vagy el­tű­nik né­hány ér­té­kes hol­mi, ez mind könnyen le­het­sé­ges, de nem olyan fiúk, hogy a be­tyár­be­csü­le­tet sut­ba dob­ják… Csu­pa jó­ba­rá­tom.

– És azt sem hi­szi, hogy meg­ve­het­te őket egy má­sik ha­ta­lom? Eset­leg ki­szi­vár­gott, hogy man­gán­érc nyo­má­ra buk­kan­tak az In­cog­ni­ta Ar­chi­pe­len. Az uta­sok név­so­rá­ban fel­tűn­he­tett né­hány hir­te­len nyug­dí­ja­zott ka­to­nai szak­em­ber… Nem gon­dol­ja?

A Réz­gróf tű­nőd­ve kor­tyol­gat­ta a te­á­ját:

– Hal­lott már va­la­mit, Miss Cu­nes­burry, Pisz­kos Fred­ről?

– A Ka­pi­tányt gon­dol­ja? Úgy tu­dom, hogy va­la­mi tisz­te­let­re mél­tó ten­ge­ri med­ve…

– Tisz­te­let­re?… Hm… Sok min­den­re mél­tó, de tisz­te­let­re?… No mind­egy. Szó­val nagy ko­po­nya. Ami­kor meg­bíz­tak az And­ré de Ré­mi­eux ügyé­vel, fel­ke­res­tem az öre­get, egy ka­szár­nya alatt, a ma­gán­la­ká­sá­ban. Nem va­la­mi fe­cse­gő fi­csúr, de ve­lem jó­ban van, és mor­gott az ügy­ről egy-két szót. Jól fo­gódz­kod­jék meg, Miss Cu­nes­burry: Fü­lig Jimmy­nél van a rej­tély, meg­ol­dá­sa! Ő a Ra­dze­eren volt, amely el­kí­sér­te az And­ré de Ré­mi­eux-t, va­la­ho­gyan vissza­tért a Cape Blount fe­lől, és azt hi­szi, hogy ezt nem tud­ják róla.

– De hát ha ezt tud­ta… mi­ért nem fo­gat­ta el nyom­ban Fü­lig Jimmyt?!

– Cél­ta­lan lett vol­na, Fü­lig Jimmyt szét­szed­he­tik da­ra­bok­ra, ak­kor sem „köp­ne” egy árva szót sem.

– Mi a ter­ve?

– Meg­mond­jam őszin­tén? Sze­rin­tem is bi­zo­nyos, hogy ott a Cape Bloun­ton túl va­la­mi csir­ke­fo­gá­szat tör­tént, ami­re min­den más­tól el­te­kint­ve, első tisz­tünk sze­mé­lyé­ben a ga­ran­cia. Az az ér­zé­sem, hogy a Ka­pi­tány azért há­rí­tot­ta rá a kül­de­tést, mert tud­ni akar­ja, mit fog ten­ni, és va­la­hogy a nyo­munk­ban van…

– De hát… – cso­dál­ko­zott a nő –, a messzi óce­á­non na­pok óta nyo­ma sem lát­szik ha­jó­nak!

Mil­ton Win­ter a sze­mé­be né­zett Ka­lóz Pe­pi­nek:

– Fü­lig Jimmy után én va­gyok a leg­ke­vés­bé ba­bo­nás em­ber a ten­ge­ren. De va­ló­szí­nűbb­nek tar­tom, hogy előbb lát­juk a Zöld Po­fát, amint a Déli Ke­resz­ten ül és fu­ru­lyá­zik, mint a jó öreg Hount­lert, Pisz­kos Fred­del a híd­ján, ha ez nem akar­ja. – És meg­ve­re­get­te ka­pi­tá­nya ke­zét, amit ez, a prob­lé­má­kon el­tű­nőd­ve, úgy lát­szik, nem vett ész­re, mert nyu­god­tan el­tűr­te.

– Mond­ja, ké­rem – szólt hir­te­len a Réz­gróf. – Vol­ta­kép­pen mi­ért ütött maga en­gem po­fon, hogy be­le­csen­dült a fü­lem? Mi?!

– Mert… mert sér­tett – fe­lel­te tűz­pi­ro­san –, hogy a… Ha­zá­ért, a Szol­gá­la­tért… még olyan nagy ál­do­zat­ra is ké­pes, hogy… sze­rel­met vall­jon ne­kem! Ez nagy szem­te­len­ség volt!

– Igen?… Hm… Kö­szö­nöm a fel­vi­lá­go­sí­tást. – Egy má­sod­perc­re el­tűnt, arc­cal a te­ás­bög­ré­ben, az­u­tán dü­hö­sen újra szem­be­né­zett a nő­vel: – Na­hát sem­mi jus­som nem volt eh­hez a po­fon­hoz! Ve­gye tu­do­má­sul, hogy val­lo­má­som ci­vil ér­zé­se­im meg­nyil­vá­nu­lá­sa volt! Te­hát a tett­le­ges­sé­gért elég­té­telt kö­ve­te­lek!

…Nem le­het tud­ni, hogy ala­kul­tak a tár­gya­lá­sok, de mi­vel dr. Irén Cu­nes­burry doc­tor ju­ris volt, fel­té­te­lez­he­tünk róla annyi jogi ér­zé­ket, hogy az igaz­ta­lan bán­tal­ma­zást Ka­lóz Pe­pi­hez is illő, fér­fi­as elég­té­tel­adás­sal hely­re­i­ga­zí­tot­ta. Így kel­lett len­ni, mert még so­ká­ig együtt ma­rad­tak a te­ás­csé­szék mel­lett, és a Szol­gá­lat­ról alig esett szó a ké­sőb­bi­ek fo­lya­mán…