TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Össze­vissza be­szél­tek…

– Mi le­he­tett?…

– Meg­ro­han­ták őket is, és el­fog­lal­ták a ha­jót?

– Itt hagy­tak ben­nün­ket?

– Meg­ke­rül­ték tán a szi­ge­tet?…

Úgy érez­ték, mint­ha az agyuk he­lyé­re egy kő­da­rab ke­rült vol­na hir­te­len. A lo­gi­ka nem ka­pasz­kod­ha­tott sem­mi­be.

Mi ez? Se­hogy se jöt­tek a rej­tély nyit­já­ra. Itt meg­áll az ész. Az ér­te­lem még kap­kod­ni sem tud. Egy­sze­rű­en kép­te­len­ség az, ami tör­tént. És még­is így van!

– Va­la­me­lyi­künk in­dul­jon el a szi­get vé­gé­be, ket­ten át­me­gyünk in­nen a nyu­ga­ti ol­dal­ra – mond­ta a Réz­gróf. – Tán nyug­ta­lan­kod­tak, és kö­rül­ha­józ­ták a szi­ge­tet.

Gyor­san part­ra evez­tek.

Most föl­jebb kö­töt­tek ki a szi­ge­ten, nem a zá­tony­nál. Óva­to­san ha­lad­tak né­hány lé­pést a sűrű fe­de­ze­te alatt, mert mit le­he­tett tud­ni, a ka­ló­zok ta­lán ne­szét vet­ték, hogy má­sok is tar­tóz­kod­nak a szi­ge­ten.

Az ügy most már ko­moly volt, és te­kint­ve a Vak­apád el­tű­né­sét, kí­sér­te­ti­es is.

– Majd én fo­gom meg­ke­rül­ni a szi­ge­tet. Ha csak­ugyan kö­rül­ha­jó­zott a Vak­apád, és azért nem lát­tuk a he­lyén, ak­kor jelt adok va­la­hogy a gő­zös­nek – mond­ta Csont Muki, és ma­gá­hoz vett egy fény­szó­rót. – Ti vág­ja­tok itt egye­nest át, nyu­gat felé, és a túl­só part­nál vár­ja­tok meg.

He­lyes volt, hogy leg­alább ket­ten együtt ma­rad­tak, mert aki kü­lön megy, azt in­kább ér­he­ti va­la­mi baj.

Csont Muki el­in­dult észak­ra, a má­sik ket­tő a bőr­zsá­kot ci­pel­ve, ivó­vi­zek­kel meg egye­bek­kel, a túl­só part­nak tar­tott. Fü­lig Jimmy szo­kat­la­nul nyug­ta­lan ke­déllyel ban­du­kolt.

A Réz­gróf vi­szont hang­ta­la­nul fü­työ­ré­szett. Óva­to­san ha­lad­tak, ke­rül­ni­ük kel­lett az egy­re emel­ke­dő hold­fény vi­lá­gát, amely szé­les fél­kör­ben be­su­gá­roz­ta a szi­ge­tet.

– Azt hi­szem – mond­ta a Réz­gróf –, nem ár­ta­na eb­ben az is­ten­ver­te sö­tét­ben va­la­mi­fé­le bal­tát vagy kést ma­gunk­hoz ven­ni, meg­le­pe­tés ese­té­re.

Ki­bon­tot­ták a bőr­zsá­kot. A Réz­gróf ma­gá­hoz vett egy bal­tát, és Fü­lig Jimmy va­la­mi hosszú, he­gyes ha­jó­ács­szer­szá­mot. Így men­tek egy­más mel­lett, a sö­tét­ben a két nagy el­len­ség, de ezt most a ve­szély­ben nem szá­mí­tott.

Fü­lig Jimmy szo­kat­la­nul mé­la­bú­san né­ze­get­te a Réz­gró­fot. Ez elő­ször fél­re­ér­tet­te, és kis­sé ol­dalt lé­pett, az­u­tán nyíl­tan fel­tet­te a kér­dést:

– Ve­re­ked­ni akarsz itt?

– Ez mos­tan nem meg­fe­le­lő hely ilyes­mi­re… De azért áll­junk csak meg egy perc­re.

Fü­lig Jimmy egy fá­nak dőlt. Lát­szott, hogy té­to­vá­zik va­la­min.

– Mit akarsz? – kér­dez­te a kor­má­nyos, még min­dig vé­de­ke­ző po­zí­ci­ó­ban.

– Nézd… it­ten mi­nek szé­pít­sük? Majd­nem biz­tos, hogy a ka­ló­zok ki­csi­nál­nak ben­nün­ket is. Csak majd egy­pár­nak be­ku­kucs­ká­lunk a feje te­te­je mögé, ahogy il­lik… Ez azért biz­tos, mert itt a szá­raz­ság és nincs víz. A ka­ló­zok­nak meg kell, hogy le­gyen va­la­mi in­ni­va­ló­juk. És hát…

– Nyögd ki már!

– Szó­val el­mon­dom ne­ked az egész disz­nó­sá­got, mert ha ki­lesz az em­ber, le­he­tő­leg könnyít­sen lel­ki ra­ko­má­nyán…

– Nem ér­tek egy szót se.

– Hát tudd meg, hogy én a Ra­dze­er­rel ér­kez­tem, csak én nem fu­tot­tam zá­tony­ra ve­lük…

– Ez hogy le­het?

– Hát… úgy, hogy mi­előtt ők zá­tony­ra fu­tot­tak, en­gem vissza­vit­tek Mar­ques­a­sig, hogy le­gyen, aki meg­ment­se őket.

– Nem ér­tem!

…Fü­lig Jimmy las­san­ként ki­val­lot­ta az egé­szet, ahogy áll­tak a for­ró, pá­rás éj­sza­ká­ban.

– Hm!… Szép kis csir­ke­fo­gá­szat! – vél­te a Réz­gróf.

– És tu­dod…, most va­la­hogy bánt, szin­te úgy ér­zem, hogy én is oka va­gyok…

– Ló vagy! – fe­lel­te a má­sik vál­lat von­va. – Te tá­mad­tál rá­juk vagy a ka­ló­zok?

Köz­ben rá­gyúj­tot­tak egy ci­ga­ret­tá­ra és to­vább­men­tek.

– Én is mon­da­nék va­la­mit, Fü­lig Jimmy, az­zal kap­cso­lat­ban, hogy nem so­kat fo­gunk itt nya­ral­ni a Ro­bin­so­nok szi­ge­tén – mond­ta ké­sőbb csen­de­sen a Réz­gróf. – Mi­nek utál­nánk egy­mást, ami­kor úgy­is min­den mind­egy?

– Ez fel­tét­len igaz. Szer­vusz!

Jól meg­ráz­ták egy­más ke­zét. A Réz­gróf na­gyot rö­hö­gött, és Fü­lig Jimmy a ve­ze­ték­ne­vé­ben jel­zett ha­tá­ro­kig von­ta a szá­ja szé­lét, az­u­tán to­vább lo­pa­kod­tak a bo­zót men­tén.

Igye­kez­tek gyor­san a nyu­ga­ti par­tot el­ér­ni, ahol Csont Mu­ki­val volt ta­lál­ko­zó­juk. Egy­szer­re meg­zör­dült mel­let­tük a ha­raszt…

Fegy­ver­hez kap­ni már nem volt idő.

– Fel a ke­zet, és ne moc­canj… – súg­ta va­la­ki.

És a fák ko­ro­ná­ja közt gyé­ren át­szű­rő­dő hold­fény­ben meg­csil­lant egy re­vol­ver.

– Fü­lig Jimmy!… – szólt meg­le­pet­ten a tá­ma­dó.

Most ők is meg­is­mer­ték a szem­ben álló kis köp­cös em­bert, jól is­mert, disz­nó­for­má­jú ar­cá­val:

– Nézd, a Tu­li­pán!

– Csak csen­de­sen!… Ezek a pisz­kok éj­sza­ka por­tyá­zó­kat is szok­tak szét­kül­de­ni a szi­ge­ten.

– Mi van oda­fönt a bar­lang­nál? – kér­dez­te a Réz­gróf.

– Kis­sé szo­mo­rú a hely­zet. Én már két nap­ja el­jöt­tem kö­zü­lük, és nem tu­dok vissza­jut­ni, mert szo­ro­sabb­ra von­ták a gyű­rűt a szik­la kö­rül ezek a nyo­mo­rul­tak. De hár­mat el­csíp­tem kö­zü­lük ed­dig, azok már nem muk­kan­nak töb­bé. Így vagy két ku­lacs ital­hoz ju­tot­tam.

– Szom­jas vagy? Hoz­tunk vi­zet ma­gunk­kal.

– Most nem kell. Az imént egy ma­gá­no­san el­kó­dor­gót főbe kó­lin­tot­tam, ak­kor lát­tam meg az ár­nya­to­kat a fák kö­zött, sze­ren­csé­re, ami­kor kö­ze­lebb jöt­tem, ki­tűnt, hogy fe­hér em­be­rek vagy­tok. Mert egyéb­ként nem szo­ká­som a kér­de­zős­kö­dés.

– Most si­es­sünk, hogy Csont Muki ránk ta­lál­jon – mond­ta Fü­lig Jimmy.

Messze a szik­la kö­rül tá­bo­ro­zó ban­di­ták­tól el­ér­tek egy tisz­tást a szi­get nyu­ga­ti ol­da­lán. Re­mél­he­tő­leg Csont Muki, amíg a szi­get pe­re­mén vé­gig­ment, nem üt­kö­zött bele va­la­me­lyik gaz­em­ber­be.

– Az a hely­zet – mond­ta Tu­li­pán –, hogy előbb-utóbb, ahogy már két nap­ja la­tol­gat­ják, ki­ro­han­nak a bar­lang­ból, mert se víz, se éle­lem. A Sár­kány Hu­ang ban­dá­ja őrzi a szik­lát, hogy ge­bed­ne meg va­la­mennyi.

Zör­rent a bo­kor, és Csont Muki buk­kant ki a tisz­tá­son. Újat nem mond­ha­tott már. A Vak­apá­dat nem lát­ta sem a ke­le­ti, sem az észa­ki, sem a nyu­ga­ti part sze­gé­lyén, és észa­kon majd­nem meg­jár­ta, mert ott hor­gony­zik Sár­kány Hu­ang ha­tal­mas vi­tor­lá­sa. A fe­dél­zet tele van vi­zes­hor­dók­kal, mert nem hord­ták le az ép­pen be­fe­je­ző­dött eső­zé­sek óta. Így csak nagy sze­ren­csé­vel buj­do­kolt a bok­rok kö­zött, hogy túl­jus­son a ve­szé­lyen, mert a hajó kö­rül ál­lan­dó­an cir­kál egy cso­mó gaz­em­ber.

– Mit le­het itt ten­ni? – töp­ren­gett a Réz­gróf.

– Én tu­dom a ter­vü­ket – mond­ta Tu­li­pán –, ha ugyan terv­nek le­het ne­vez­ni egy re­mény­te­len ki­ro­ha­nást. Elő­ször két­fe­lé pró­bál­nak majd a szik­la al­já­ra ke­rül­ni, hogy min­den­fe­lől véd­ve le­gye­nek hát­ba­tá­ma­dás el­len. Az­tán eset­leg vár­nak, és meg­kí­sér­lik éj­sza­ka át­vág­ni ma­gu­kat… Csak tud­ná az em­ber, hogy mer­re vág­ja át ma­gát ezen az el­át­ko­zott szi­ge­ten.

– No­hát én meg­mon­dom a ha­di­ter­vet! – mond­ta a Réz­gróf, mint­egy el­vág­va a to­váb­bi töp­ren­gést. – Ha majd a fiúk ki­tör­nek a bar­lang­ból, ak­kor mi pisz­tollyal, kés­sel, fej­szé­vel meg ami­lyen fegy­ve­rünk csak van, oda­me­gyünk, és jó né­há­nyat át­se­gí­tünk az ügy ér­de­ké­ben a más­vi­lág­ra.

– Ta­lán még­is oda­jut­ha­tunk hoz­zá­juk?… – mond­ta Fü­lig Jimmy.

Las­san kúsz­va igye­kez­tek a szik­la felé.

– Vi­gyáz­za­tok!… – súg­ta Tu­li­pán. – Át­ko­zot­tul éles fü­lük van.

Még vagy húsz per­cet csúsz­tak na­gyon óva­to­san, és né­hány mé­ter­nyi­re egy sűrű bok­rok­ból kép­ző­dött sö­vény­től, Tu­li­pán in­té­sé­re meg­la­pul­tak.

– A sö­vé­nyen túl van­nak a gaz­em­be­rek? – kér­dez­te a Réz­gróf.

– A sö­vény után nincs egy se. Lej­jebb vég­ző­dik az ost­rom­gyű­rű. Aki a szé­les sö­vé­nyen ke­resz­tül akar jut­ni, an­nak át kell gá­zol­nia a tisz­tá­son, de ha el is éri a sö­vényt élve, mire át­ver­gőd­ne a gyű­rűn, száz go­lyó is el­ta­lál­ja.

– Ak­kor mi sem kí­sé­rel­het­jük meg to­vább­jut­ni a sö­vény­nél.

– Ahol meg a sö­vény a szik­lá­nál vég­ző­dik, ott ma­gas, me­re­dek grá­nit­fal van – súg­ta Tu­li­pán. – Ott eresz­ked­tem én le. De hogy fel­jus­son va­la­ki a sima szik­lán, az va­ló­szí­nűt­len…

Ta­nács­ta­la­nul ku­po­rog­tak ott.

– Tán a má­sik ol­dal­ról könnyebb – vél­te Csont Muki.

– Órá­kig tar­ta­na, amíg így át­kú­szunk. In­kább itt vár­juk ki, amíg harc­ra ke­rül a sor, és köz­be­vet­jük ma­gun­kat… Mer a ka­ló­zok mind­járt elő­re­ro­han­nak, ha va­la­ki ki­moz­dul. A sík te­re­pen hát­rá­nyo­sabb ne­kik a harc…

– Ez jó. Ha el­kez­dő­dik, ak­kor majd meg­lát­juk, hogy hol se­gít­he­tünk…

Mint­egy fe­le­le­tül a kér­dés­re, szag­ga­tott hang ko­po­gott fel az éj­sza­ká­ban:

– Ta-ta-ta-ta-ta!

Meg­szó­lalt a gép­fegy­ver oda­fenn a bar­lang­nál. Ez annyit je­lent, hogy fe­de­zik a le­ro­ha­ná­so­kat, és már ele­ve be­le­pus­káz­nak a ka­ló­zok­ba.

A négy em­ber elő­húz­ta a re­vol­ve­rét, má­sik kéz­ben, ki­nél ép­pen ami volt, kés vagy bal­ta, az­u­tán elő­re.