TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Mi tör­tént a Vak­apád­dal?

A vég­te­le­nül nyu­godt ég és víz nem nyel­te el, ez bi­zo­nyos.

A leg­va­ló­szí­nűbb fel­te­vés, a Zöld Pofa köz­be­lé­pé­sét il­le­tő­en (aki oly­kor lát­ha­tá­rig érő, fe­ke­te kö­pe­nyé­nek sze­gé­lyé­vel von­ta­tó­ra ve­szi a néki tet­sző gő­zöst), utóbb szin­tén té­ve­dés­nek bi­zo­nyult. Ló­gás Hugó ugyan hal­lot­ta ti­lin­kóz­ni, és mi­előtt a hold fel­jött a ten­ger pe­re­mén, fe­hér­lő iz­zás­ban jó­in­du­la­tú­an vi­gyor­gó csont­ko­po­nyá­ját is ész­lel­te né­hány pil­la­nat­ra, és így kel­lett len­ni, mert na­gyon ré­szeg volt, és eb­ben az ál­la­pot­ban jó­val tisz­táb­ban lát, mint egyéb­ként. De Ló­gás Hugó sze­rint a Zöld Pofa csak szem­ügy­re vet­te a ha­jót, ám úgy lát­szik, nem tet­szett neki a gő­zös, mert vissza­bújt az óce­án sze­gé­lye alá.

A Vak­apád rej­tel­mes fel­szí­vó­dá­sa ezen az éj­sza­kán így tör­tént.

Mi­után a há­rom em­ber csó­nak­ját el­fed­te az esti ho­mály, elő­re­lát­ha­tó ese­mény­te­len­ség­gel el­kez­dő­dött a le­hor­gony­zott ha­jó­kon szo­ká­sos von­ta­tott tem­pó­jú élet. Ló­gás Hugó a szvet­te­rét fol­doz­ta, és a Vö­rös Vaszics most vég­re szét­szed­te a csap­ágy kö­rül olaj­ku­li­mász­ban füs­töl­gő gép­részt, ahon­nan már Ta­hi­ti óta ide­ge­sí­ti va­la­mi oda nem tar­to­zó zör­gés. A Strá­fos egy szel­lőz­te­tő­ab­la­kon ül, tér­dig fel­gyűrt nad­rág­ban, és láb­szá­ra­it mos­sa. Néha egy-egy si­rály, amint ala­cso­nyan ke­ring, szárny iránt fer­dül­ve zu­han, mint va­la­mi apró, leg­újabb tí­pu­sú stu­ka, és le­csap a kony­ha­le­fo­lyó­ból özön­lő étel­hul­la­dék­ra.

Ka­lóz Pepi egy­re ott állt azon a he­lyen, és azon­mód, ahogy el­tűn­ni lát­ta a csó­nak­ba szállt há­rom em­bert. Sö­tét­be me­redt szem­mel les­te, hogy vissza­tér­je­nek. Ne­héz ér­zés vo­nag­lott a szí­ve és a tor­ka kö­zött. Min­den ideg­szá­lá­val érez­te a ve­szélyt. És vár­ta, hogy a Réz­gróf dal­la­mos hang­ja, az a las­sú, mély zen­gé­sű hang, mely sű­rűn mú­lik halk ne­ve­tés­be, vissza­fe­lé kö­ze­led­jék.

De hi­á­ba várt ott, a kor­lát­nak dől­ve.

Csak a víz loccsant néha, amint egy-egy fi­cán­ko­ló re­pü­lő­hal fel­ve­tet­te ma­gát, és vissza­hul­lott is­mét. Köz­ben le­szállt a mély­sé­ge­sen sűrű köd az óce­án­ra. Ki tud­ja, med­dig állt így egy hely­ben? Órák tel­tek el köz­ben. Ké­sőbb a sűrű köd­től fél­ol­da­li fej­fá­jás kí­noz­ta, és be­nyi­tott a fül­ké­jé­be és…

És moc­can­ni sem bírt meg­le­pe­té­sé­ben! Le­ta­padt a kü­szöb­re ijed­ten, azt hit­te, hogy ál­mo­dik…

Egy meg­döb­ben­tő­en ké­tes kül­se­jű, sza­kál­las öreg ült az asz­ta­lá­nál, és rum­ját itta.

– Hal­lott maga ró­lam? – kér­dez­te a kecs­ke­sza­kál­las egyén min­den egyéb he­lyett. A nő ab­ban a pil­la­nat­ban tud­ta, hogy ki ez.

– Pisz­kos Fred!

– A Ka­pi­tány – egé­szí­tet­te ki dör­mög­ve. – Gyor­san kell cse­le­ked­ni, hát köz­löm, hogy fe­let­te­se va­gyok, Miss Cu­nes­burry…

Eb­ből egy szó sem volt igaz. Szé­pen át­ku­tat­ta a nő hol­mi­ját rö­vid ott idő­zé­se alatt, és ke­rül­ni akar­ta a hosszas rá­be­szé­lést, mert az ilyen szok­nyás so­kat aka­dé­kos­ko­dik.

– Ön tud­ja a ne­ve­met…

– Mon­dom, hogy fe­let­te­se va­gyok a Szol­gá­lat­nál, An­der­son el­len­ten­ger­nagy kül­dött. Nincs perc­nyi idő.

– De hogy ke­rül ide?

– A Hount­ler nem sok lár­má­val, le­sö­té­tí­tett fe­dél­zet­tel meg­kö­ze­lí­tet­te ezt a tra­ga­csot. Most el­me­sél­jem, hogy át­evez­tem, ke­rül­ve a zajt, fel­mász­tam a hor­gony­lán­con… Nem sze­re­tek so­kat be­szél­ni. Nincs több rum?

– Nincs… De tes­sék whis­ky. Szó­val, ké­rem – kezd­te iz­ga­tot­tan –, hár­man part­ra evez­tek.

– Tu­dok róla. Nem kell ag­gód­nia. Ha egy­szer itt va­gyok, ak­kor né­hány csi­bésszel nem lesz baj. De ön­nek fon­tos sze­re­pe van az ügy­ben. Azon­nal tel­jes gőz­zel vissza­megy Mar­ques­a­sig, és annyi édes­vi­zet vesz fel, amennyi csak el­fér a ha­jón. Ha ta­lál jár­mű­vet, ve­gye von­ta­tó­kö­tél­re, és vi­zet, vi­zet, vi­zet, amennyit csak tud és ami­lyen gyor­san csak le­het, kü­lön­ben még én sem tu­dok se­gí­te­ni. Tíz nap­ra való van az egész tár­sa­ság szá­má­ra, és azt majd le­fe­lezzük eset­leg.

– No és akik most a par­ton van­nak, a Réz­gróf és…

Pisz­kos Fred elő­vet­te hát­só zse­bé­ből te­nyér­nyi nagy­sá­gú, ócs­ka zseb­órá­ját:

– Iga­zít­suk össze az órá­in­kat. A fe­cse­gés nem ke­nye­rem. Ha tíz perc múl­va nem szed­te fel a hor­gonyt, ak­kor ma­gát te­szem fe­le­lős­sé azért, ami be­kö­vet­ke­zik. Ná­lam 11 óra 50 per­cet mu­tat az óra! Jó éj­sza­kát!

Ez­zel sar­kon for­dult, és már­is ott­hagy­ta Ka­lóz Pe­pit, mind­össze egyet bök­ve a sip­ká­ja el­len­ző­jén, amit egy jó­aka­ra­tú meg­fi­gye­lő kö­szö­nés­nek is ér­tel­mez­he­tett.

Mire a nő ki­si­e­tett utá­na, már nem lát­ta se­hol. El­tűnt, ahogy jött: ész­re­vét­le­nül, hir­te­len, mint va­la­mi je­len­tés…

12 óra.

…Pisz­kos Fred a Hount­ler ka­pi­tá­nyi híd­ján tü­rel­met­le­nül rág­csált egy ba­gó­da­ra­bot. Nem sok szem lát­ta vol­na azt a szür­kés kon­túrt az éj­sza­ka egy­for­ma sö­tét­jé­ben, amit a Ka­pi­tány te­kin­te­te fi­gyelt… Az­u­tán ez a haj­szál­nyi, tá­vo­li kör­vo­nal, a Vak­apád, meg­rez­dült, el­bon­ta­ko­zott, és las­sú vo­nu­lás­sal be­le­múlt az éjbe… A kar­valy­uj­jú, ke­mény, vén kéz az ősz sza­káll­ról le­nyúlt a szó­cső­ért és be­le­dünnyö­gött:

– Tel­jes gőz!… Fél­jobb!… Elő­re!

És el­kez­dő­dött a ha­lá­los játsz­ma.