TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Az el­gyö­tört em­be­rek egy­szer­re nyög­tek fel ki­ál­tás he­lyett. Do­ri­an né­hány ku­laccsal a bar­lang­ba, majd a má­sik tor­lasz­hoz ro­hant…

Víz! Víz!

A nap utol­só, ha­ra­gos­vö­rös, szé­les pász­tái éget­ték a szi­ge­tet, és a sír felé gyöt­rő­dött tes­tek­ben meg­újult az érő, az élet…

Tüs­kés Va­nek meg­tö­röl­te a szá­ját, és oda­nyúj­tot­ta Wag­ner úr­nak a ku­la­csot:

– Igyál csak, öre­gem! Te az­tán meg­ér­dem­led a vi­zet.

A vén, rán­cos, bi­bir­csó­kos arc mély­sé­ges szo­mo­rú­ság­gal né­zett a Tüs­kés­re.

– Hát bán­tot­tam én va­la­kit? – szólt bú­san. – Mi­ért en­gem akar­tok kí­noz­ni?… Vidd azt a vi­zes sztro­va­cse­ket a rab­lók­nak, mert aj­tóm­ra mon­dom, nem is­mer­lek töb­bé!

És elő­vet­te bel­ső zse­bé­ből két­li­te­res pá­lin­kás­üve­gét, hogy jót húz­zon be­lő­le. Hogy Wag­ner úr­ból még va­la­mit is ki­ve­gye­nek Ka­lóz Pepi üze­ne­té­re néz­ve, az med­dő igyek­vés volt. De mit is üzen­he­tett még? He­lye­sen tet­te, hogy el­ment ví­zért, de mire a leg­kö­ze­leb­bi szi­get­ről vissza­tér, élő em­ber itt nincs már kö­zü­lük.

Köz­ben le­szállt az éj­sza­ka. A kék­sza­kál­lú rö­hög­ve tá­moly­gott ide-oda. A má­sik tá­bor­ban már mér­sé­kel­tebb öröm­mel fo­gad­ták:

– Azt nem tu­dod hogy hoz­hat-e va­la­hogy se­gít­sé­get a Vak­apád? – kér­dez­te a Réz­gróf.

– Tes­sék?… Biz­tos, va­la­mi rend­őr­ség­re men­nek!… Az a nő annyit be­szél, hogy a fe­lét sem le­het ér­te­ni.

Nem ér­de­mes re­mél­ni. A nő vi­zet akar hoz­ni, és azért küld­te Wag­nert az üze­net­tel, mert ez volt az egyet­len nél­kü­löz­he­tő, sőt nél­kü­lö­zen­dő egyén a ha­jón. Kép­te­len­ség se­gít­sé­get re­mél­ni. A messzi Mar­que­s­as-cso­port van a leg­kö­ze­lebb, és ez a pár ku­lacs víz se­med­dig sem elég. Fele utat se tet­ték meg, és már nincs élő.

…Más­nap, szin­te csep­pek­re be­osz­tott víz­adag­gal kín­lód­va, csüg­ged­ten ros­to­kol­tak re­mény­te­len hely­ze­tük­ben. Vár­ták Fü­lig Jimmyt. Mert ki sej­tet­te vol­na hogy Wag­ner úr né­hány­szor fe­jé­re ütöt­te az aj­tót? És ha Wag­ner úr nem al­szik a tik­kadt reg­ge­len, aj­tó­ját ma­gá­ra te­rít­ve? Ha el­mond­ja vé­let­le­nül a ka­land­ját, vagy mond­juk Fü­lig Jimmy vissza­tér némi víz­zel? Mit szá­mít? Sor­su­kat a hő­ség és ez a hely­zet meg­pe­csé­tel­te.

– Mar­ha­sá­got csi­nál­tunk! – dünnyög­te a Fő­or­vos.

– No de leg­alább nem csi­ná­lunk töb­bet az élet­ben mar­ha­sá­got. Még egye­bet se – dör­mög­te rá Hold­vi­lág Char­ley, és be­le­kém­lelt a pus­ka­cső­be, hogy a drót­nye­lű, hosszú kefe kel­lő­en át­ola­joz­ta-e a go­lyó­já­ra­tot. Csend­ben ül­tek, mert nem volt itt már be­szél­ni­va­ló…

Ott lenn, fél­kör­ben, a tor­la­szok mö­gött ké­szen áll­nak a fegy­ve­res mar­ta­ló­cok. Tá­vo­labb mint­ha a szé­les, nagy ve­zé­ri sá­tor kö­rül némi zűr­za­var kez­dőd­ne. Vagy csak össze­cső­dül­tek cse­veg­ni?

Az And­ré de Ré­mi­eux első tiszt­je ki­szen­ve­dett. Ott a szik­la al­ján a le­het­sé­ges vég­tisz­tes­ség­gel el­föl­del­ték. Hogy lesz-e, aki őket el­te­mes­se, több, mint két­sé­ges.

Egyik ese­mény­te­len, csüg­gedt óra kö­vet­te a má­si­kat…

Egy­szer csak Hold­vi­lág Char­ley olyan ré­mült, éles han­gon, ami­lyet tőle so­ha­sem hal­lot­tak, na­gyot ki­ál­tott:

– Oda néz­ze­tek!

Va­la­mennyi­en ki­nyúj­tott kar­ja irá­nyá­ba for­dul­tak. A tor­lasz­hoz ve­ze­tő lej­tő elé. És ki­me­redt szem­mel, tá­tott száj­jal, egyet­len hang­ra kép­te­le­nül, meg­döb­be­né­sük­ben úgy ma­rad­tak bam­bán, el­zsib­bad­tan, mint­ha hir­te­len meg­őrül­tek vol­na, és egy­azon je­len­tést lát­nák mind­annyi­an.

Ma­gá­nos em­ber jött egy­ked­vű­en az el­len­fél tá­bo­ra fe­lől.

És ez a ma­gá­nos em­ber Pisz­kos Fred volt! A Ka­pi­tány!

…Al­só­kar­já­ra do­bott ka­bát­tal lép­ke­dett, zseb­re du­gott kéz­zel, im­boly­gó fel­ső­test­tel, kö­zöm­bö­sen, a lá­ba­i­nál szét­por­ló ka­vi­csot né­ze­get­ve, mint­ha csak va­la­mi fris­cói si­ká­tor­ban a leg­kö­ze­leb­bi csap­szék félé bal­lag­na. Ami­kor a tor­lasz­hoz ért, némi utá­lat­tal te­kin­tett a tár­sa­ság­ra, egyet bö­kött fe­lé­jük az ál­lá­val, és így szólt:

– Le­het cso­ma­gol­ni, ha­za­me­het­tek!…