MÁSODIK FEJEZET

E kü­lön­le­ges rab­ló­tá­ma­dás mel­lé­ke­sen a meg­ke­rült cir­ká­ló vi­lág­ra­szó­ló ka­land­ját is el­in­dí­tot­ta hír­hedt út­já­ra. Az ál­do­zat és az úton­ál­ló ugyan­is vég­le­ges bé­ke­ál­la­pot­ban to­vább bal­lag­tak, il­let­ve az öreg to­vább tán­tor­gott. Így ki­ala­kult kö­zöt­tük a vég­ze­tes ese­mé­nye­ket el­in­dí­tó be­szél­ge­tés:

– Maga biz­to­san kül­föl­di, mert en­gem nem is­mer… En­gem va­la­mennyi rab­ló olyan jól is­mer, hogy már öt lé­pés­ről nem kö­szön egy sem. Hon­nan jött?… – Ásí­ta­ni akart, de csak csuk­lott. – Me­sél­het­ne va­la­mit a nagy­vi­lág­ról. My pa­ro­le d’hon­ne­ur, az ilyes­mi ér­de­kel!

– Ale­xand­ri­á­ból ér­kez­tem a Nil Mar­sal­lal… Ott is csak ar­ról be­szél most min­den­ki, ami­ről Oak­land­ban – fe­lel­te az ifjú rab­ló. Kí­ván­csi­ak, hogy mi tör­tén­he­tett a hí­res And­ré de Ré­mi­eux‑vel?

– Ezt én meg­mond­hat­tam vol­na! Együtt vol­tunk be­zár­va Sura­ba­yá­ban… Jó­po­fa volt! Ta­valy le­szúr­ták egy kocs­mai ve­re­ke­dés­nél a mad­ri­di Bi­valy­fő grand ca­fé­ban.

– Hm… Alig hin­ném. Egy el­tűnt óce­án­já­ró­ról van ugyan­is szó, ami­nek And­ré de Ré­mi­eux a neve. Egy tu­ris­ta­tár­sa­sá­got vitt ma­gá­val csu­pa elő­ke­lő urat…

– És el­lop­ta va­la­mi disz­nó? – vá­gott köz­be le­gyint­ve Wag­ner úr. – A ten­ge­ren vi­gyáz­ni kell… Azt én jól is­me­rem…

Er­ről eszé­be ju­tott egy ope­rá­ból va­la­mi kár­tya­in­du­ló, és har­sá­nyan éne­kelt. Az ope­rák és a ha­zárd­já­té­kok ál­lan­dó zűr­za­va­rá­ban élt, az op­ti­mis­ta ré­sze­gek kü­lö­nös má­mo­rá­ban. Az ifjú rab­ló csak most vet­te ész­re, hogy kü­lön­le­ges sza­kál­lú pat­ró­nu­sa az ön­kí­vü­le­tig ré­szeg. Köz­ben gé­pi­e­sen be­szél, hogy ezt lep­lez­ze, de a szűk si­ká­to­rok kö­zött oly­kor egyik út­test­től a má­si­kig dü­lön­gött de jobb zse­bé­ben a re­vol­vert egy pil­la­nat­ra sem en­ged­te el, és így az ifjú úton­ál­ló még­sem mer­te a ga­lamb­ősz il­let­ve ég­szín­kék sza­kál­lú rab­lót meg­tá­mad­ni.

És hol az a kocs­ma, amit az öreg em­lí­tett? Meg­fog­ha­tat­lan volt a fi­a­tal­em­ber előtt út­juk cél­ja. Hi­szen las­san­ként a ki­kö­tő kör­nyé­ki dom­bok kö­zött, Fris­co kí­nai és egyéb benn­szü­lött ná­ci­ó­já­nak vá­lyog­vis­kó­in túl buk­dá­csolt előt­te a gar­ga­ri­zál­va da­lo­ló, fur­csa öreg. Le­het­sé­ges, hogy már nem is tud­ja, hová ké­szült?

Ez az egyén nem is­mer­te Wag­ner urat, ha azt hit­te, hogy a Kék­sza­kál­lú (bár­mi­lyen ál­la­pot­ban is) nem ta­lál meg egy kocs­mát, aho­va ké­szült.

– Nem té­ve­dett el? – kér­dez­te az ifjú rab­ló.

– Ugyan! – rö­hö­gött Wag­ner úr. – Maga cse­cse­mő! A Há­rom Pi­ros Du­gó­hú­zó­hoz még ré­sze­gen is oda­ta­lál­nék, pe­dig úgy él­jek, két óra óta alig it­tam va­la­mit… Lát­ja ott azt a hat fény­pon­tot? Nem… Azt az öt fény­pon­tot?

– Ott messze?… Mind­össze egy kis fényt lá­tok ar­ra­fe­lé!…

– A maga ko­rá­ban én is annyit lát­tam. Nem kunszt… Hát ott van a mi kocs­mánk… Min­den va­la­mi­re­va­ló hot­vo­lé oda­jár.

– Mond­ja… – kér­dez­te most az ifjú rab­ló, és itt kez­dő­dött az egész őrü­le­tes bo­nyo­da­lom. – Is­mer maga va­la­mi ki­kö­tői hí­res­sé­get, bi­zo­nyos Pisz­kos Fre­det?… A Ka­pi­tányt?

– Mi?!.. – hor­kant fel az öreg. – És maga mer ki­kö­tő­ben, tisz­tes­sé­ges mar­ta­ló­cok kö­zött lop­ni?! – Én is hal­lot­tam már em­lí­te­ni. De azt hit­tem, hogy maga töb­bet tud. Sür­gő­sen ke­re­sik va­la­mi­ért ezt a Ka­pi­tányt.

– Min­dig ke­re­sik! – le­gyin­tett Wag­ner úr. – De azt nem fog­ják el! Az én ba­rá­tom!… My old Pisz­kos Fred, öreg sztro­va­csek, a Ka­pi­tány! – Egy el­ra­gad­ta­tott kar­moz­du­lat­tól ke­resz­tül­esett va­la­me­lyik ki­sebb dom­bon, és ülve ma­radt, hogy meg­pi­hen­jen. Úgy foly­tat­ta li­heg­ve: – An­nak blikt­ri a vi­lág min­den rend­őr­sé­ge…

– Alig hi­szem, hogy bűn­tény­ről van szó. Nem em­lí­tet­ték, hogy be­tört vol­na, vagy pénzt lo­pott.

– Én pe­dig nem hi­szem, hogy az öreg va­la­hol be­tört és hoz­zá­tett a pénz­hez. Nem ter­mé­sze­te.

Va­la­hogy talp­ra szé­del­gett, és to­vább­men­tek.

– Már­pe­dig nincs bűn­tény a do­log­ban. Rá­di­ón is le­ad­ták, hogy je­lent­kez­zék bár­me­lyik kül­föl­di an­gol kö­vet­nél. Biz­to­sít­ják, hogy sza­ba­don el­tá­voz­hat.

– A kö­vet?…

– Mi­ért a kö­vet?

– Na hall­ja! Az öreg Fred úgy­is tá­vo­zik, ha akar, an­nak nem kell ga­ran­cia.

– Csak azért kér­de­zem, mert aki tud­ja, hogy mer­re jár a Ka­pi­tány, és be­je­len­ti, az száz font ju­ta­lom­ban ré­sze­sül.

– Mi… – Egy pil­la­na­tig meg­állt, de csak úgy si­ke­rült, hogy két kar­já­nak se­bes moz­gá­sá­val sar­ká­ra tán­to­ro­dó tes­tét nagy ne­he­zen talp­ra svun­gol­ta. – Mit me­sél? Maga, úgy lát­szik, ré­szeg!… Hopp­lá! Ne tö­rőd­jön az­zal, ha csuk­lom!… Azt ál­lít­ja, hogy ezért a gye­rek­sé­gért tíz fon­tot fi­zet­nek va­la­hol?! Egy összeg­ben?!

És na­gyon iz­ga­tott lett, mert még so­ha­sem volt ennyi pén­ze.

– Száz fon­tot mond­tam! Hi­szen még San Fran­cis­có­ban is be­mond­ta a rá­dió.

– Ne mond­jon ennyit, drá­ga mar­ta­lóc! – ri­mán­ko­dott re­meg­ve, és iz­gal­má­ban egy­más után hár­mat csuk­lott, et­től le­esett a ka­lap­ja, vi­szont ami­kor érte nyúlt, ke­resz­tül­esett raj­ta, majd fel­áll­tá­ban le­rán­tot­ta a fi­a­tal­em­bert is. Csak so­ká­ra és nagy ne­he­zen ér­tet­te meg vi­lá­go­san az el­mon­dot­ta­kat, ami­kor is teli tü­dő­vel egy na­gyot üvöl­tött: – Hur­rá! Szó­val húsz fon­tot kap az il­le­tő!.. Ne mond­ja azt, hogy szá­zat! Maga rosszul hal­lot­ta! Annyi font csak szám­tan­pél­dá­ban lé­te­zik! De húsz, az van, vagy hu­szon­négy is le­het! Annyit már lát­tam!… Is­ten! Vég­re egy­szer le­iha­tom ma­gam! Hur­rá! – és fel­ha­jí­tot­ta a ka­lap­ját, az­u­tán cso­dál­koz­va, ide­ge­sen tá­moly­gott min­den­fe­lé, de nem lát­ta se­hol az ócs­ka hol­mit. – Na, most jól né­zek ki! Fenn­ma­radt a ka­la­pom! Nem baj!… Itt van, fog­ja… a re­vol­ve­re!… Már nem kell! Van hi­tel, annyi, mint a ma­dár. És ez a hi­tel so­ká­ig nem fog el­re­pül­ni…

És oda­ad­ta, a ki­halt éj­sza­ká­ban; a töl­tött pisz­tolyt az imént ki­fosz­tott rab­ló­nak, és meg­ve­re­get­te a vál­lát.

– Hal­lott va­la­mit a Ka­pi­tány­ról? – kér­dez­te a su­hanc, mi­után rö­vid ha­bo­zás után még­sem lőt­te le Wag­ner urat a vissza­ka­pott re­vol­ver­rel.

– De mennyi­re! Dél­ben be­szél­tem vele!

– Hol van?

– Azt nem tu­dom.

– Hát hol be­szélt vele?!

– A la­ká­so­mon.

– Hát ak­kor csak tud­ja, hogy hol van?

– Ilyen ké­sőn este? Ki­zárt do­log. Elég szép tő­lem, hogy oda­ta­lá­lok… És je­len­tem… No, itt a kocs­ma! Gye­rünk be­fe­lé!

És be­rúg­ta a vis­kó aj­ta­ját. Sűrű füst, lár­ma és har­mo­ni­ká­zás ful­lasz­tó, bán­tó hang- és szag­egy­ve­le­ge höm­pö­lyö­dött fe­lé­jük. De mi­előtt be­lép­het­tek vol­na, még a kü­szöb­ről, Wag­ner úr hir­te­len vissza­tán­to­ro­dott, be­vág­ta az aj­tót, az­u­tán ijed­ten meg­ra­gad­ta a fiú kar­ját:

– Jöj­jön! Fus­sunk!

És has­ra esett.

A fiú nem ér­tet­te, hogy mi­ről van szó. Ha érti, úgy bi­zo­nyá­ra fut­ni kezd, mint a ké­nyes ügy ré­sze­se.

Ugyan­is Fü­lig Jimmy állt az aj­tó­ban, ami­kor Wag­ner úr be­nyi­tott! A vissza­vo­nu­lás te­hát el­ké­sett in­téz­ke­dés volt, mert az ajtó már­is ki­vá­gó­dott is­mét, és Fü­lig Jimmy ug­rott egyet…

A rab­ló, ha nem is tud­ta, mi­ről van szó, ösz­tön­sze­rű­en a re­vol­ve­ré­hez nyúlt. Moz­du­la­tá­val egy­ide­jű­leg egy po­font is ka­pott, és röp­té­ben csak azt érez­te, hogy ki­sza­kít­ják pisz­to­lyát a ke­zé­ből. Az­u­tán le­ha­nyat­lott és el­ájult. Ugyan­is a szá­má­ra ki­osz­tott po­fon mon­szu­ni sü­völ­té­se, vil­lám­sze­rű csat­ta­ná­sa és min­dent el­söp­rő, meg­sem­mi­sí­tő ha­tá­sa egyi­ke volt azon po­fo­nok­nak, ame­lyek Fü­lig Jimmyt köz­ret­te­gett sztár­rá avat­ták föl­dünk je­len­tő­sebb al­vi­lá­gi kö­re­i­ben.