TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A ned­ves idő­já­rás mú­ló­ban volt. Kö­zel két­na­pos, sza­ka­dat­lan for­ró­ság éget­te a szi­ge­tet, de saj­nos a föld­nyel­vet is, mely nem­ré­gen még ten­ger­fe­nék volt. A nap­fény ér­le­lé­sé­től dú­san ter­mé­ke­nyült atoll­zá­tony csak úgy on­tot­ta ma­gá­ból ap­róbb és na­gyobb, kü­lön­le­ges szörny­szü­löt­te­it. Hi­he­tet­len erő­fe­szí­tés­sel ver­gőd­tek át a tó­csák­kal el­le­pett süp­pe­dé­ken, azt sem tud­va, hogy el­té­ved­tek-e, vagy erre van-e a fur­csa ka­taszt­ró­fa ha­jó­ál­do­za­ta.

Köz­ben a köd osz­la­do­zott, és így a ké­zi­lám­pa még­is­csak fel­fed­te előt­tük a he­lyes irányt. Gu­mi­csiz­má­ban, kés­sel, fej­szé­vel igye­kez­tek elő­re­jut­ni eb­ben a va­ló­ság­gá ele­ve­ne­dett po­kol­ban. Sik­lók, pó­kok, po­li­pok és a mind­ezek­nél go­no­szabb szer­te­ága­zó, ka­pasz­ko­dó isza­lag­fé­le mo­csár­nö­vény­zet tép­te, húz­ta őket, mi­köz­ben olyan­kor övig me­rül­tek a friss zá­tony mo­csa­rá­ba.

Mi­után meg­té­páz­va, vég­ki­me­rült ál­la­pot­ban a fé­lig el­süp­pedt And­ré de Ré­mi­eux-höz ér­kez­tek, kis­sé ki­fúj­ták ma­gu­kat. A tö­mén­te­len dús ra­jok­ban zson­gó mosz­ki­tók csí­pé­se­i­től, mint nyers hús vér­zett az ar­cuk.

A gő­zös va­ló­ság­gal csá­bí­tot­ta nap­tól vé­dett bel­se­jé­vel a víz alól fel­tá­madt ős­vi­lág la­kó­it. A fény­szó­rók elől szer­te­nyüzs­gő, fo­na­tok­ban te­ker­gő­dző hül­lő­kön ti­por­va, buk­dá­csol­va igye­kez­tek a fe­dél­zet­re, hogy he­ve­nyé­szett vizs­gá­la­tot tart­sa­nak. Nem volt sok vizs­gál­ni­va­ló. A gő­zöst, mint pom­pás ott­hont, bir­to­ká­ba vet­te a mo­csár un­dok, élős­di vi­lá­ga.

Nem ta­lál­tak sem élő, sem holt em­bert, akár a Ra­dze­eren.

– Hogy akar­tak ezek itt egy évig hü­lyés­ked­ni víz nél­kül? – kér­dez­te Csont Muki.

– Desz­til­lá­to­ruk volt – mond­ta a Réz­gróf.

– Az olyan be­teg­ség, hogy nem le­het vele vi­zet inni? – kér­dez­te rész­vét­tel a fe­dél­zet­mes­ter.

– A desz­til­lá­tor – ma­gya­ráz­ta ide­ge­sen a Réz­gróf – arra való, hogy a ten­ger vi­zé­ből le­pá­ro­lás és hű­tés út­ján édes­vi­zet ál­lít­sa­nak elő.

– Is­me­rem – fe­lel­te Fü­lig Jimmy. – Két év előtt lop­tam egy ha­jót, azon is volt ilyen elő­ál­lí­tó hű­sí­tés.

– Ha nincs is re­mény, azért biz­to­san kell tud­ni – mond­ta a Réz­gróf. – Ne­ki­vá­gunk a szi­get­nek.

Még vagy há­rom mér­föld út­juk volt a zá­to­nyon fel­szín­re ke­rült fe­nék­vi­lág gro­teszk pok­lán ke­resz­tül a szi­ge­tig. Ez so­kat pró­bált fér­fi­ak egy­be­hang­zó ál­lí­tá­sa sze­rint a pár mér­föl­des utat nem fe­lej­tik el, amíg él­nek.

Köz­ben a köd vég­képp el­osz­lott, és a há­rom em­ber vég­re el­ér­te az új atoll­szi­get pe­re­mét, a sűrű park­er­dő­sé­get. Ez je­lez­te, hogy a zá­tony fel­buk­ka­ná­sa előtt itt érint­ke­zett a szi­get a ten­ger­rel. A park­er­dő­ség át­ha­tol­ha­tat­lan dzsun­gel­nek lát­szik a szá­raz­föld szé­lén. De né­hány fej­sze­csa­pás, egy-két met­szés a bo­zót­vá­gó kés­sel, és vége a sű­rű­nek. Kes­keny, kör­be­fu­tó ka­réj­nyi dzsun­gel az egész. Sűrű, de nem mély. Köz­vet­len mö­göt­te már a ren­des, rit­ká­sabb ve­ge­tá­ció van. Csak egy kis íze­lí­tő va­don nőtt itt a ten­ger tő­szom­széd­sá­gá­ban, az év­szá­za­dok óta el­mál­ló, meg­úju­ló, ázott gyö­ke­rek, rot­ha­dó al­gák, mang­ro­ve­fák és dög­lött ha­lak te­le­vé­nyé­ből.

Víz és dög, bom­lás és for­ró­ság: az élet ős­hu­mu­sza még fel­ta­lál­ha­tó a tró­pu­son, ab­ban a dús, for­ron­gó ál­la­po­tá­ban, mely­ből min­den mai lét le­szár­ma­zott. Itt még meg­fi­gyel­he­tik egy atoll­zá­tony sze­gé­lyén ilyes­mi­re kí­ván­csi em­be­rek a ter­mé­szet te­rem­tő tra­gé­di­á­ját vagy ha­lá­los bo­hó­za­tát.

A hir­te­len jött és to­va­tűnt kö­döt gyö­nyö­rű éj­sza­ka vál­tot­ta fel. Az emel­ke­dő hold fé­nye szét­kú­szott las­san­ként a szi­get vul­ka­ni­kus, fé­nyes lá­va­kő­ze­te­in, fan­tasz­ti­kus­ra nőtt mi­mó­za­sö­vé­nyei kö­zött sáf­rá­nyok, hi­bisz­ku­szok és kú­szó­nö­vé­nyek fes­tői töm­ke­le­gén. Fü­lig Jimmy te­kin­te­te meg­akadt egy pár nyíl­egye­nes, su­dár palmy­ra­pál­mán.

– Az egyik­re min­den­eset­re fel­má­szok kö­rül­néz­ni – mond­ta tár­sa­i­nak.

Egyik sem hit­te, hogy élet­ben van még va­la­ki a sze­ren­csét­le­nül jár­tak kö­zül. Csak lel­ki­is­me­re­tü­kért cse­le­ked­tek. Fü­lig Jimmy le­vet­te a ci­pő­it, bal kéz­zel át­fog­ta a fát, jobb­já­ba mar­kol­ta a bal­tát és kú­szott… Min­den moz­du­lat­nyi étap­pe után be­le­vá­gott a fa nyir­kos, sima tör­zsé­be. A leg­für­gébb ma­láj se csi­nál­hat­ta vol­na kü­lön­ben. Egy perc, és el­tű­nik a nyak­tö­rő ma­gas­ság­ban, a zöl­dü­lő kard­le­ve­lek kö­zött…

A hold fé­nye jól be­vi­lá­gí­tot­ta a tá­jat. Las­san kö­rül­né­zett és…

Hal­kan fel­ki­ál­tott!

Meg­ol­dó­dott a ti­tok! A szi­get észa­ki vége felé tü­ze­ket lá­tott, és né­hány sá­tort. Ha­tal­mas kon­dér­ban főz­tek va­la­mi nagy ka­la­pú, apró ala­kok. Egy­más mel­lé gör­ge­tett kő­ko­lon­cok ba­ri­kád­ja mö­gött tá­bo­roz­tak, egy szik­lá­val szem­ben. A szik­lán, fél­ma­gas­ság­ban a csúcs alatt, egy bar­lang. És a bar­lang előtt két hosszú cső. Csak gép­fegy­ver le­het!

Sza­bá­lyos ost­rom­zár.

Az ost­rom­lot­tak min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint a zá­tony­ra fu­tott ha­jók me­ne­kült­jei a Ra­dze­er gép­fegy­ve­re­i­vel!

És ez a tá­bor ott va­la­me­lyik ka­lóz csir­ke­fo­gó ban­dá­ja. Köl­csö­nö­sen sakk­ban tart­ják egy­mást. Ki tud­ja, mi­óta? Gyor­san le­sik­lott a fá­ról, és kö­zöl­te a hely­ze­tet tár­sa­i­val.

– Vissza­me­gyünk a ha­jó­hoz – mond­ta a Réz­gróf. – Át­hozzuk az em­be­re­ket fegy­ver­rel.

– Úgy van! Ha ol­dal­ba kap­juk a ban­dát, és a fi­úk­nak van annyi eszük, hogy ugyan­ak­kor ki­ro­han­ja­nak, tán el­bá­nunk a disz­nók­kal. So­kan van­nak?

– Ép­pen ele­gen, hogy ég­né­nek el… – dünnyög­te Fü­lig Jimmy.

Vissza­fe­lé könnyű út­juk volt, mert a part­hoz kö­ze­lebb fek­vő Ra­dze­er­hez igye­kez­tek. Azon van elég csó­nak, csak ki kell pu­col­ni a benn­la­kó­kat.

Ez gyor­san ment! A hold le­szállt, utol­sót lob­ban­va kré­ta­szín iz­zás­sal… Sö­tét, de tisz­ta éj­sza­ka bo­rult az óce­án fölé.

Más­fél óra múl­tán cél­nál vol­tak, és fel­mász­tak újra a cir­ká­ló­ra. Pár perc az egész, a csó­nak ví­zen állt. A bőr­zsák sem ma­radt el a ke­zük ügyé­ből. Gyor­san elő a fény­szó­rót!

…A su­gár­nya­lá­bok szé­les fél­kör­ben sö­pör­ték vé­gig a ten­ger nyu­godt fe­lü­le­tét, hogy a Vak­apá­dat ke­res­sék. Elő­ször jobb­ról bal­ra, az­u­tán bal­ról jobb­ra tán­col­tak a fény­ké­vék…

Az­u­tán nyug­ta­lan ci­ká­zás­sal, jobb­ra-bal­ra és ma­ga­sabb­ról is, hogy jó tá­vol­ra vi­lá­gít­son… No? Mi van? A há­rom em­ber döb­ben­ten ül a csó­nak­ban.

A tá­vo­li, sö­tét óce­á­non, amed­dig csak el­hor­dott a fény, nem lát­szott sem­mi­fé­le hajó!…

A Vak­apád el­tűnt!