HUSZADIK FEJEZET

Sár­kány Hu­ang ve­zé­ri sát­rá­ban ide­ge­sen szür­csöl­te a te­á­ját. He­tek óta vesz­te­gel itt, több em­be­re el­hul­lott en­nél a vál­lal­ko­zás­nál, mint­ha egy né­pes szi­ge­tet tá­ma­dott vol­na meg, és azt is sej­tet­te már, hogy mi­előtt el­vég­zi fel­ada­tát, még sok jó em­be­re fog a fűbe ha­rap­ni. Az ör­dög vit­te vol­na el a csir­ke­fo­gó­kat az­zal a cir­ká­ló­val! Ha ezek a ten­ge­ri mar­ta­ló­cok nin­cse­nek itt, már ré­gen le­bo­nyo­lí­tot­ta vol­na az üz­le­tet, és ott­hon len­ne. Ezt kö­zöl­te is a sát­rá­ban tar­tóz­ko­dó eu­ró­pai ven­dé­gé­vel, egy so­vány, cson­tos, hosszú egyén­nel.

– Sok­kal több pénzt kell majd kap­nom. Te nem mond­tad, hogy ez az el­át­ko­zott Ra­dze­er is be­le­ját­szik az ügy­be.

– Én sem tud­tam – dünnyög­te az eu­ró­pai. – Meg­fog­ha­tat­lan in­diszk­ré­ció, hogy ilyen ala­ko­kat is be­le­avat­tak a dol­gok­ba.

– A leg­jobb em­be­re­im el­hul­lot­tak.

– Kár­pót­lá­sul a két­sze­re­sét ka­pod an­nak, amit ígér­tem, ha vége a harc­nak!

Most Juan-Fen, a ka­lóz fő­em­be­re si­e­tett a sá­tor­ba ide­ge­sen.

– Nagy Huan! Egy gő­zös­ről a part­ra jött csó­nak­kal… az az un­do­rí­tó fe­hér va­rázs­ló, akit a Sár­ká­nyok Tisz­tát­lan Any­já­nak ne­ve­zünk.

– Pisz­kos Fred! – hü­le­de­zett a ka­lóz­ve­zér. – Ve­zes­sé­tek ide.

Pisz­kos Fred úgy lé­pett a sá­tor­ba, mint­ha a sout­hamp­to­ni Ro­yal Park ká­vé­ház­ba tért be egy fe­ke­té­re. Va­la­mit mor­gott, és itt is úgy bök­te meg hü­velyk­uj­já­val a sap­ká­ját, hogy kö­szö­nés­nek ve­het­te, aki na­gyon akar­ta.

– Mit akarsz, Sár­ká­nyok Tisz­tát­lan Aty­ja?… Fi­gyel­mez­tet­lek, hogy az első gya­nús gon­do­lat­ra agyon­lö­vet­lek.

– Nem aján­lom – szólt jó­aka­ra­tú­lag. Az­u­tán le­ült, és töl­tött ma­gá­nak a te­á­ból. – Kü­lön­ben is úgy tud­tam, hogy a ba­rá­tod va­gyok, Sár­kány Hu­ang. Erre it­tam is ve­led, a há­zad­ban.

– Ez igaz… De te min­dig mást gon­dolsz, ami­kor mást mon­dasz.

– No, most be­bi­zo­nyí­tom, hogy té­vedsz – fe­lel­te az öreg, bó­lin­tott, ki­it­ta a te­á­ját, és így szólt: – Mert ba­rá­tok va­gyunk, hát ígé­rem, hogy ha nem csi­nálsz sem­mi­fé­le ga­li­bát, és le­te­szi va­la­mennyi em­be­red a fegy­vert, ak­kor: egye fene! Fut­ni hagy­lak ben­ne­te­ket, pe­dig szép pénzt kí­nál­tak ér­ted Já­ván.

Sár­kány Hu­ang fel­ug­rott, és ki­rán­tot­ta te­nyér­nyi ócs­ka frin­gi­á­ját.

– Azt aka­rod, hogy ket­té­vág­ja­lak?

– Ezt szí­ve­sen el­ke­rül­ném – fe­lel­te, és újra teát töl­tött ma­gá­nak. – Jól is­mersz en­gem, és én jól is­mer­lek té­ged. Tu­dod, ha ilyet mon­dok, ak­kor okom is van reá.

– Én pe­dig nem szí­ve­sen öl­né­lek meg, mert te egy el­át­ko­zott va­rázs­ló vagy, és a vé­red sze­ren­csét­len­sé­get hoz­na kar­dom­ra.

– Ez a leg­ke­ve­sebb, ami ve­led ha­lá­lom után tör­tén­ne.

– Az ör­dög­be is! – szólt köz­be az eu­ró­pai, aki­nek ez a hossza­dal­mas be­szél­ge­tés os­to­ba volt. – Azt mond­ja meg, hogy mi­ért szó­lí­tot­ta fel Sár­kány Hu­an­got, a ret­tent­he­tet­len ve­zért fegy­ver­le­té­tel­re.

– Maga ki­cso­da? – kér­dez­te Pisz­kos Fred, és job­ban szem­ügy­re vet­te az eu­ró­pa­it.

– Ez az úr ba­rá­tom és ven­dé­gem…

– És ő aján­lott ne­ked pénzt a rab­ló­tá­ma­dá­sért… Csak ma­rad­jon nyu­god­tan ülve, mert mire re­vol­ve­ré­hez hoz­zá­jut, ha­lott em­ber…

Úgy Sár­kány Hu­ang, mint az eu­ró­pai za­var­ban áll­tak, és ahogy ez már szo­kás volt, min­den fegy­ver vagy erő­szak nél­kül Pisz­kos Fred ural­ko­dott a hely­ze­ten.

– Mondd meg, hogy mi­ért jöt­tél, s mi­ért fe­nye­get­tél, ho­lott ba­rá­tod va­gyok? – kér­dez­te a rab­ló­ve­zér.

– Né­hány em­be­rem­mel egy cet­hal­ász­ha­jón út­ban rá­dió­je­le­ket vet­tünk fel. Gon­dol­ha­tod, hogy nem jöt­tem ide a Hount­ler­rel tá­ma­dást in­téz­ni el­le­ned. De a rá­dió­jel úgy szólt, hogy a ti­zen­öt­ezer ton­nás Sout­hamp­ton csa­ta­ha­jó tel­jes gőz­zel út­ban van ide, hogy el­in­téz­zen té­ged az em­be­re­id­del együtt.

– Ez nem igaz! – mond­ta az eu­ró­pai. – Pusz­ta blöff!

– Maga fog­ja be a szá­ját, ha tisz­te­let­re mél­tó ten­ge­ri sár­ká­nyok tár­gyal­nak – mond­ta Pisz­kos Fred.

Sár­kány Hu­ang nem na­gyon szív­lel­te az eu­ró­pa­it, mint ez már az előz­mé­nyek­ből is ki­tűnt. Az ügy azon­ban el­ső­sor­ban őt érin­tet­te:

– Ezt te csak meg­té­vesz­té­sül mon­dod – mond­ta Pisz­kos Fred­nek –, mert az el­len­sé­ge­men akarsz se­gí­te­ni.

– Ha nem hi­szed, hát jól van. Én fi­gyel­mez­tet­te­lek. Az And­ré de Ré­mi­eux uta­sai kö­zött elő­ke­lő an­gol urak van­nak.

– Mire se­gít­ség ér­ke­zik, végzünk ve­lük! – ki­ál­tot­ta a rab­ló­ve­zér. – Kü­lön­ben is hí­res vagy ar­ról, hogy so­ha­sem mon­dasz iga­zat, és ez­zel néha meg­ijesz­ted az em­be­re­ket, és le­győ­zöd őket…

– Sze­rin­tem is blöff az egész – mond­ta az eu­ró­pai. – A Sout­hamp­ton csa­ta­ha­jót nem fog­ják erre a cél­ra al­kal­maz­ni.

– Ne­kem mind­egy. Fi­gyel­mez­tet­te­lek, Sár­kány Hu­ang, mert a ba­rá­tom vagy, és erre a há­zad­ban it­tam ve­led – fe­dez­te Pisz­kos Fred a vissza­vo­nu­lást. – Er­ről min­den ten­ge­ren tud­nak, és ezért jöt­tem ide. Csak ba­rát­ság­ból.

– Sza­ba­don bo­csát­lak, ha azon­nal a ha­jód­ra mégy, és el­ha­gyod a szi­get kör­nyé­két. Mert te olyan vagy, hogy ki­eszelsz va­la­mit, és egy­ma­gad­ban ha­lom­ra dön­töd a szá­mí­tá­sa­i­mat.

Pisz­kos Fre­det erős fegy­ve­res kí­sé­ret­tel a ten­ger­part­ra ve­zet­ték, ahol csó­nak­ba ült. A Hount­ler csó­nak­ja volt. El­kö­töt­te a gyö­kér­ről, amely­nél ki­kö­tött ér­ke­zé­se­kor, és vissza­eve­zett a nem messze vesz­teg­lő cet­hal­ász­ha­jó­já­hoz. Kis­sé rossz­ked­vű volt, mert a blöff­je sem si­ke­rült. Vi­szont még­is meg kel­lett vol­na men­te­nie eze­ket az em­be­re­ket.

A ha­jó­ról le­bo­csá­tot­tak egy kö­tél­lét­rát, és az öreg meg­in­dult fel­fe­lé.