TIZENHETEDIK FEJEZET

A má­so­dik cso­port a szik­la túl­só vé­gé­ben ugyan­csak egy gép­fegy­ver­ál­lás tor­la­sza mö­gött ha­ló­dott a szom­jú­ság­tól. Do­ri­an szá­za­dos, aki a víz­hi­ány és a hő­ség el­le­né­re nem ta­ka­ré­kos­ko­dott a test­moz­gás­sal, ide is, oda is el­ment, hogy az em­be­rek­be lel­ket önt­sön, ami a ki­lá­tás­ta­lan hely­zet­ben med­dő igyek­vés volt.

– Most már per­ce­ken be­lül este lesz – mond­ta Tüs­kés Va­nek­nek, aki még lá­bon volt, az igaz, hogy a tor­lasz­nak dől­ve, de még mo­soly­gott is re­pe­de­ző, duz­zadt szá­já­val.

– Este lesz – fe­lel­te a mat­róz. – Hol­nap még reg­gel is lesz, de nap­száll­ta már nem lesz ne­künk több.

– A maga tár­sai jól bír­ják, csak a „ci­vi­lek­kel” van baj. A mér­nök bír­ja leg­ke­vés­bé… Hát ez mi az ör­dög?!

A mar­ta­ló­cok­nak is el­állt a sze­mük-szá­juk. Ilyen cso­dát még nem lá­tott a vi­lág! A nyu­ga­ti bo­zó­tok fe­lől vá­rat­la­nul meg­je­lent egy őrült!

Hón­al­jig nyi­tott bu­gyo­gó volt raj­ta, és fe­let­te nyi­tott, sár­ga se­lyem­kö­peny, vi­szont tel­je­sen ron­gyos, ele­fánt­talp­nyi fe­ke­te ci­pő­ket vi­selt, fe­ke­te ke­mény­ka­la­pot; de ez már ví­zi­ó­sze­rű­en fé­lel­me­tes, hogy mint va­la­mi ak­ta­tás­kát, egy aj­tót visz könnye­dén a jobb ol­da­lá­hoz szo­rít­va. Ha nem ilyen meg­le­pő a kül­se­je, úgy le­het, hogy nyom­ban vé­gez vele egy sor­tűz, amely így kés­ve dör­dül el. Ezért meg­gyor­sít­ja nagy, nyu­godt lép­te­it, me­lyek egy­ben szé­le­sek is, hogy ma­gas­ra emelt láb­bal el­ke­rül­je lef­fe­nő, or­mót­lan ci­pő­tal­pa­it, a tor­lasz­hoz megy, de már előt­te na­gyot ri­kolt és meg­eme­li a ka­lap­ját:

– A Tüs­kés sztro­va­csek! Aján­lom ma­ga­mat!… Min­dig meg­tisz­tel­te­tés egy nagy csi­bésszel ta­lál­koz­ni… No nézd csak! Szent Is­ten! Ezek itt va­ló­di go­lyó­kat lő­nek! – És li­heg­ve be­ug­rik a tor­lasz mögé: – Hát itt egy kész élet­ve­szély jár­kál­ni…

Küsz­kö­dő, ne­héz han­gon ma­gya­ráz­za a fé­lel­me­tes, kék sza­kál­lú jö­ve­vényt Tüs­kés Va­nek:

– Ez egy ütő­dött vi­lág­csa­var­gó… Már húsz éve min­den pil­la­nat­ban vé­gez­het vele az al­ko­hol… – és rö­vid li­he­gés után Wag­ner úr­hoz for­dul: – Hogy a po­kol­ba ke­rül­tél ide?

– Lá­tod, eb­ben iga­zad van! En­gem meg­bí­zott my old great Cap’n, a Ka­lóz Pe­pi­lia, a ha­jós­ka­pi­tány­ság ki­rály­nő­je, hogy azt mond­ta: „Nézd te Wag­ner ki­tű­nő cim­bo­rám ugyan kér­lek, ülj csó­nak­ba, evez­zél, paj­tás, a szi­get­re, ott van há­rom em­ber, mind nagy csi­bész, csu­pa jó pofa, a Fü­lig Fred és a Cson­tos Réz­gróf meg a Muki Oli­vér! Mond­sza ne­kik ko­mám, hogy én el­me­gyek egy szi­get­re vi­zet hoz­ni!… És hogy ne ag­gód­ja­nak, mert jól va­gyok.” Hát el­hoz­tam ezt az üze­ne­tet!…

Még más min­den­fé­lét is mon­dott, de azt nem ér­de­mes fej­be tar­ta­ni. A fő hogy ti itt ne ag­gód­ja­tok, mert ő jól van, csak ví­zért ment, de le­het, hogy ez is el­mú­lik, mert erős a ter­mé­sze­te neki.

– Vi­zet!… – hö­rög­te egy esz­mé­let­len mat­róz.

– Tes­sék pa­ran­csol­ni! Ez annyit kül­dött ve­lem, hogy sem­mi ér­tel­me…

Cso­da.

Wag­ner úr ki­nyi­tot­ta a kö­pe­nyét, és ke­reszt­be, hosszá­ba, kö­rös-kö­rül vagy nyolc ha­tal­mas ku­lacs füg­gött róla!