HETEDIK FEJEZET

Fü­lig Jimmy vé­gig­sé­tált a ki­kö­tőn. Csak úgy fu­tó­lag néz­te a ha­jó­ren­ge­te­get. A leg­na­gyobb ki­kö­tő­ben sincs több, mint há­rom hajó, ami­vel ér­de­mes vál­lal­koz­ni va­la­mi­re.

A töb­bi lom­tár­ba való.

Ezek a szép, két- meg há­rom­ké­mé­nyes gő­zö­sök, a nagy tár­sa­sá­gok ba­zen­je­i­ben, fi­gyel­met sem ér­de­mel­nek. El­ső­sor­ban fe­lét sem éri a hajó, ha az em­ber nem is­me­ri „sze­mé­lye­sen” a ka­zán­aj­tó­tól a kö­tél­ze­té­ig. Má­sod­sor­ban ezek az új épít­mé­nyek csak fi­csú­rok. Szé­pen zo­mán­coz­va, csil­lo­gó kor­lá­tok­kal meg nagy fé­nyű vil­lany­kör­ték­kel, de ha jön a ten­ge­ren egy na­gyob­bacs­ka vi­har, úgy el­me­rül az egész mis­ku­lan­cia, hogy poz­dor­ja sem úsz­kál be­lő­le egy óra múl­va a víz szí­nén.

Egy-egy sár­ga, pi­ros meg fe­ke­te, tar­ka vi­tor­la­ro­n­gyok­kal ékes schoo­ner­rel vagy kut­ter­rel szem­ben nagy passzi­ó­val megy el.

Ez igen!

Pél­dá­ul ott a Yan­kee-Do­od­le! És mel­let­te a Se­e­hund. Ilye­nek­kel könnyű le­gyűr­ni a ten­gert ott is, ahol a leg­ve­szé­lye­sebb. A ko­pott, ha­tal­mas vi­tor­lá­sok fi­a­ta­labb­ja is meg­van már öt­ven­éves, és bor­dá­za­tu­kon a vi­lág min­den ten­ge­ré­nek kép­vi­se­le­té­ben vi­rít némi rá­ta­padt moha vagy vi­lá­go­sabb fol­tok itt is, ott is: nagy vi­ha­rok utá­ni ja­ví­tá­sok nyo­ma. Az ilyent leg­több­ször ma­guk in­té­zik el he­ve­nyé­ben, mert nincs olyan hur­ri­kán vagy cik­lon, ami­től az ilyen be­áll­jon egy dokk­ba a sé­rü­lé­se­i­től. Az igaz, hogy ezek a ha­jók fe­nék­től fö­lig yar­rah-fá­ból épül­tek. Száz év alatt sem kezd ki a ten­ger egy ilyen ho­dályt.

Ni! Az ott a La Bahia! Hogy ki­bé­rel­né nyom­ban! Per­sze, a spa­nyol José csak rö­hög­ne, ha va­la­mi bo­lond köl­csön­kér­né a ha­jó­ját. Bo­zon­tos, fe­ke­te sza­kál­lú, ha­sadt tri­kó­jú alak ez a spa­nyol. Ép­pen a kor­lát­nál kö­nyö­köl, tér­dig fel­gyűrt, ron­gyos nad­rág­ban, és köp­dö­si a ha­la­kat.

Az ott a Drum­mer Dogg, szin­tén el­ér­he­tet­len. Az öreg Ruff nem is fog­lal­ko­zik más­sal csak kop­ra­gyűj­tés­sel. Mint va­la­mi vén há­za­ló bo­lyong a szi­get­vi­lág­ban, hogy meg­rak­ja a ha­jó­ját szá­rí­tott kó­kusz­ból ra­ko­mánnyal, és köz­ben si­rat­ja a régi szép idő­ket, ami­kor még a szi­ge­te­ken egy kis pa­rázs lö­völ­dö­zés­re és sze­ker­ce­harc­ra is sor ke­rült.

A sza­bad­ki­kö­tő tá­ján, ki­sebb-na­gyobb ha­jók kö­zött, vé­gül egy je­len­ték­te­len, szu­rok­szí­nű ócs­ka bor­dá­za­tú gő­zö­sön meg­pi­hen a te­kin­te­te. Jó messze áll a kő­gát vége felé, ahol a bér­ha­jók hor­go­nyoz­nak.

Hi­szen ez a Hount­ler!

Ez­zel tíz­szer is be­jár­hat­ja va­la­mi­re­va­ló ha­jós az összes vi­ze­ket egy­foly­tá­ban. Csak ép­pen nem néz­né ki be­lő­le olyan em­ber, aki nem szer­ző­dött még erre a gő­zös­re. Si­et­ve igye­ke­zett Hount­ler­hez, csak lesz raj­ta va­la­ki, aki fel­vi­lá­go­sí­tást ad?

Hát volt.

Több sze­mély, mint ahány kel­le­mes lett vol­na. Két mat­róz, a sza­kál­las Pofa Jenő, a Bő­kezű Ró­csild csúf­ne­vű és még né­hány. Ko­pá­csol­nak, cso­móz­nak, nem két­sé­ges, hogy a ha­jót ki­bé­rel­ték. Most rak­ják ki a lég­sű­rí­té­ses szi­gony­ve­tő­ket. Két­ség­te­len, hogy a Hount­ler­rel megy az öreg cet­va­dá­szat­ra.

A két mat­róz egy ha­lál­fe­jek­kel dú­san jel­zett lá­dát visz le a rak­tár­ba. Eze­ken vi­szik a szi­gony vé­gé­re fel­csa­var­ha­tó, he­gyes grá­ná­tot, mert újab­ban ilye­nek­kel lö­vik a bál­nát.

A Hount­lert el­ha­lász­ta a Ka­pi­tány. És azt már tud­ta jól Fü­lig Jimmy, hogy ezen­kí­vül va­la­mi­re­va­ló hajó, ami­vel el­me­rész­ked­het a Cape Bloun­ton túl­ra, nem vesz­te­gel Fris­có­ban… A fre­gatt­fő­had­nagy só­haj­tott. Még az em­be­rek ja­vát is el­szer­ződ­tet­te elő­le a sá­tán.

– Hé, Chang! – ki­ál­tott fel az egyik sza­kál­las mat­róz­hoz.

– Mi van?

– Mi­fé­le ren­des hajó ta­lál­ha­tó még er­re­fe­lé?

– Üzent ne­ked a Ka­pi­tány – ki­a­bál­ta vissza a mat­róz –, mert tud­ta, hogy ide­jössz majd bá­mész­kod­ni. Aszon­gya: Eredj a Há­rom­ár­bo­cos Szó­da­víz ven­dég­lő­be. A Vak­apád ma este be­áll a ka­ran­tén­ból, mert le­telt a zár­la­ta. Szem­te­len Manf­réd ki­ad­ja köl­csön­be!

Fü­lig Jimmy ro­hant. Hát még­se olyan sö­tét lel­kű ör­dög ez a Ka­pi­tány. Szem­te­len Manf­réd ha­jó­ja leg­alább olyan jó, mint a Hount­ler. A Vak­apád nem lát­szik na­gyobb­nak egy pro­pel­ler­nél, és va­la­mi fe­lü­le­tes em­ber azt hin­né, hogy in­kább ré­gi­ség­tár­ba való, mint ten­ge­ri útra, de akit két csa­ta­ha­jó ker­ge­tett Sa­i­gon­tól Ku­a­la-Lum­pu­rig a vén pa­pu­cson, az tud­ja, hogy mit tart­son róla. Egy­szó­val tisz­te­let­tel em­le­get­ték min­den ki­kö­tő­ben a Vak­apád nevű tíz­ezer ton­nás gő­zöst, Szem­te­len Manf­réd tu­laj­do­nát.

A Há­rom­ár­bo­cos Szó­da­víz­nél már nem ta­lál­ta a sza­kál­las, kö­vér, fél­sze­mű ka­pi­tányt. Hol van? Azt mond­ja a pin­cér, hogy egy kis­fiú jött érte, sür­gő­sen el­hív­ták va­la­ho­vá.

A min­den­sé­git!

Va­la­ki még meg­elő­zi! Ki­ment, és kö­rül­né­zett, hogy mer­re ke­res­se Manf­ré­dot.

Hopp­la!…

Vagy húsz lé­pés­nyi­re in­nen, egy póz­na előtt áll, és va­la­mit néz a föl­dön. Ahogy kö­ze­lebb ment ki­de­rült, hogy Wag­ner úr az a va­la­mi. A Kék­sza­kál­lú, ál­la­po­tá­nál fog­va, a póz­ná­nál to­vább már nem me­he­tett, ezért hí­vat­ta a Ka­pi­tányt. Fü­lig Jimmy ro­han, és li­heg­ve szól:

– Hal­ló, Manf­réd! Hogy adod a Vak­apá­dat? Zeksz­pe­ji­ci­ó­ra kéne.

– …Drá­ga sztro­va­csek ba­rá­tom! Saj­ná­lom, hogy el­kés­tél!… Mi­cso­da öröm! – ára­do­zott Wag­ner úr, és több, má­szó kéz­moz­du­lat­tal talp­ra dü­lön­gélt a póz­na men­tén. – Mit szólsz, hogy én ki­bé­rel­tem a ha­jót et­től?… A sü­ket…, a sán­ta, igen, a sán­ta atya nevű ha­jót…

– El­kés­tél, Jimmy! – bó­lin­tott Manf­réd is. – Ez a hü­lye csak­ugyan ki­bé­rel­te a ha­jót. Két hó­nap­ra az övé.

Ez­zel a ka­pi­tány el­ment, és Fü­lig Jimmy dü­hé­ben na­gyot fúj­va né­zett Wag­ner úrra, aki ül­té­ből a póz­na men­tén má­szó­gya­kor­lat­sze­rű­en fel­egye­ne­se­dett.

– Mi­fe­nét kell ne­ked a Vak­apád?

– Ilyet kér­de­zöl, te csi­bész?… – és meg­csó­kol­ta Fü­lig Jimmyt, aki el­hes­se­get­te Wag­ner urat, aki né­hány lé­pés­sel ar­rébb, újra el­kez­dett fel­tá­pász­kod­ni. Wag­ner úr job­ban fe­jé­be húz­ta a ka­lap­ját, el­annyi­ra, hogy ka­ri­má­ja le­sza­kadt a nya­ká­ig, és most ott ló­gott kü­lön, mint va­la­mi ová­lis ke­re­te a bú­za­kék­sze­mű sza­káll­fest­mé­nyek­nek. – El­me­gyek meg­ke­res­ni az én drá­ga ba­rá­ta­i­mat! A Ra­dze­er után ha­jó­zok a Blount-fok­hoz a Vak­ma­má­val!

És már­is meg­in­dult, de az első lé­pés után be­le­ka­pasz­ko­dott egy ösz­vér­kor­dé­ba, mely to­vább­ha­lad­tá­ban meg­rán­tot­ta, hogy vé­gig­puf­fant hosszá­ban a föl­dön, mint va­la­mi ócs­ka gyap­jú­zsák, de rö­hö­gött.

– Nézd, ez a bo­lond ösz­vér, hogy siet… Te, sztro­va­csek! Hogy lásd, mennyi­re ba­rá­tod va­gyok, be­vesz­lek társ­nak!… Na?! Te is jö­hetsz av­val az izé… ha­jó­val… va­la­mi be­teg ro­ko­nod…

Fü­lig Jimmyt el­ön­töt­te a puly­ka­mé­reg. Ez an­nak a po­kol­faj­zat Pisz­kos Fred­nek a műve volt! Tud­ta, hogy Fris­có­ban va­la­mi­re­va­ló hajó nin­csen a Vak­apá­don kí­vül, hát ki­bé­rel­te, hogy le­nyúz­za a bő­rét, mert elő­re lát­ha­tó volt, hogy ez kell majd az ex­pe­dí­ci­ó­hoz. A Wag­ner úr csak esz­köz az ügy­ben.

– Hogy gyössz te eh­hez? Ki bí­zott meg a ku­ta­tás­sal?!

– Drá­ga ba­rá­tom… – és tá­moly­gott, tárt kar­ral, könnyez­ve –, az én bo­lond, nagy szí­vem és em­ber­sze­re­te­tem így kí­ván­ja!… és ezt ne­kem meg­til­ta­ni nem le­het!… Az én ara­nyos ba­rá­ta­im el­tűn­tek a Vak­apád­dal, most vár­ják, hogy a Wag­ner úr ér­tük jöj­jön… Ezért bé­rel­tem ki a sü­ket­szü­lőt…

– Mondd meg egy­sze­rű­en, te szél­há­mos, hogy a Ka­pi­tány le akar­ja nyúz­ni a bő­rö­met, mert tud­ja, hogy kell a hajó és nincs más. Mennyi­ért adod át?

– Ne is mondj ilyen csú­nyát! Nincs annyi pénz!… De azt meg­en­ged­te a Ka­pi­tány, hogy ha te ki­fi­ze­ted az egész bér­össze­get, ak­kor el­jö­hetsz ve­lem, és meg­ka­pod a fe­lit az öt­ven-száz dol­lár­nak… Kö­nyör­göm, ne mondd, hogy ezer! – sír­ta össze­tett kéz­zel. – Ti mind bo­lon­dok vagy­tok, a Ka­pi­tánnyal együtt… Az a konzul ivott va­la­mit elő­ző­leg, és meg­csú­szott a nyel­ve… Öt­ven­ezer dol­lár nem lé­te­zik, még negy­ven­ezer sem…

Mit rész­le­tez­zem? Fü­lig Jimmy az ün­ne­pi­en ré­szeg Wag­ner úr sza­vai el­le­né­re meg­ér­tet­te, amit mon­dott. Ez a ka­pi­tány még ku­tyább, mint ami­lyen­nek gon­dol­ta, mert a ju­ta­lom fe­lét is meg akar­ja ka­pa­rin­ta­ni. (Az egyet­len em­ber aki­nek a pén­zét nem meri Wag­ner úr el­köl­te­ni.) És még a bért is vele fi­zet­te­ti. Mert tud­ja hogy An­der­son ten­ger­nagy bő­sé­ge­sen el­lát­ja a szük­sé­ges­sel. Leg­alább el­jön­ne az a vén ka­lóz az­zal a ren­ge­teg eszé­vel. De a Hount­le­ren cet­hal­á­szat­ra megy az a sá­tán.

Hogy az ilyen, ezer háj­jal meg­kent, sző­rös­szí­vű gaz­em­bert mi­ért nem pusz­tít­ja el va­la­mi vi­har?

Vissza­men­tek ket­tes­ben a Há­rom­ár­bo­cos Szó­da­víz­hez, ahol Fü­lig Jimmy el­ső­sor­ban egy vö­dör vi­zet ren­delt, és több­ször is be­le­már­to­gat­ta Wag­ner úr fe­jét.

Az­tán rö­vi­den meg­ál­la­pod­tak.

Mit is te­he­tett vol­na? Még ha len­ne is más hajó a ki­kö­tő­ben, nem tűr­het­te, hogy még egy ex­pe­dí­ció ku­tas­son az el­tűn­tek után. Nem kis já­ték folyt itt a hát­tér­ben, Fü­lig Jimmy tud­tá­val. Vi­gyáz­ni kell na­gyon! Ami­kor Fü­lig Jimmy vé­gül in­dul­ni akart, Wag­ner utá­na­éne­kelt:

– Állj meg, sztro­va­csek, ga­lam­bom… Te egy nagy csi­bész vagy, akit min­den­ki tisz­tel… Ezért meg­mon­dom, hogy si­ess most a Há­rom Pi­ros Du­gó­hú­zó­hoz.

– Mi a fe­nét men­jek én a Du­gó­hú­zó­ba?

Wag­ner úr meg­ka­pasz­ko­dott egy asz­tal­te­rí­tő­ben, és le­rán­tott né­hány üve­get és po­ha­rat. Fü­lig Jimmy nagy ne­he­zen ki­csa­var­ta őt a te­rí­tő­ből, újra talp­ra ál­lí­tot­ta, és meg­is­mé­tel­te a kér­dést:

– Mi­nek men­jek én a Du­gó­hú­zó­ba?

– Jaj, drá­ga sztro­va­csek!… Tisz­tá­ra el­fe­lej­tet­tem ne­ked meg­mon­da­ni, hogy a ha­jós­ka­pi­tány sze­mé­lyé­re néz­ve it­ten nagy a zűr­za­var meg min­den­fé­le…

Fü­lig Jimmy úgy érez­te, mint­ha fej­be csap­ták vol­na. Az, hogy ő le­gyen a ka­pi­tány, nála min­den­nél fon­to­sabb volt.

– Mit be­szélsz?!

– Kö­szö­nöm, hogy rá­zol, mert csu­pa por let­tem… It­ten ar­ról van szó, hogy a Vak­szülőd című hajó tu­laj­do­no­sa csak fel­té­tel­lel adta köl­csön. Hal­ló, sztro­va­csek, egy pá­lin­kát hoz­zon!

– Be­szélj vi­lá­go­san, mert be­tö­röm a fe­je­det!

– Én nem be­szé­lek vi­lá­go­san?!… Olyan vi­lá­go­san… be­szé­lek, hogy ki­olt­ha­tod a lám­pá­kat, ha én éj­jel meg­szó­la­lok! A hajó tu­laj­do­no­sa… csak úgy adta köl­csön a ho­dályt, ha át­vesszük a kap… Így meg­ful­la­dok…

– A hajó tu­laj­do­no­sa a Fél­sze­mű Manf­réd! Az­zal én be­szél­tem!

– De ő már bér­be adta a ha­jót egy má­sik tu­laj­do­nos­nak és csak át­en­ged­te társ­ba, mert na­gyon, sze­ret en­gem. – És sír­va fa­kadt. – És tud­ja ró­lam… hogy a ba­rá­ta­i­mért aka­rok men­ni! Az én drá­ga ba­rá­ta­im el­tűn­tek a Ra­dze­eren…, A Tüs­kés Va­nek, a Pet­ters meg a Fü­lig Jimmy… Azért ugyan nem kár…

És zo­kog­va meg­it­ta va­la­ki­nek a pá­lin­ká­ját, ami­ből nagy ve­sze­ke­dés lett. Las­san­ként Fü­lig Jimmy min­dent ér­tett. A ha­jó­nak volt már egy bér­lő­je, és ezt a bér­lőt Fél­sze­mű Manf­réd rá­vet­te, hogy tár­sul­jon a fél­eszű Wag­ner­rel.

És ez az il­le­tő je­len­leg a hajó ka­pi­tá­nya.

Te­hát ve­szély­ben fo­rog a ka­pi­tá­nyi po­zí­ció. Amit pe­dig a leg­utób­bi útja óta, ami­kor első tiszt volt, ki­sa­já­tí­tott. Név­je­gye is volt már:

DON FÜ­LIG DI ST. JA­MES
 ha­jós­ka­pi­tány

Mit je­lent egy nagy­ra­vá­gyó em­ber­nek az, hogy vi­lág­hí­rű szál­lás­mes­ter? Plá­ne, ha egy­szer már volt ka­pi­tány? Min­den­eset­re el kell men­ni a Du­gó­hú­zó­ba, hogy ezt az ügyet ren­dez­ze. Akár­ki is az a ka­pi­tány, el­bá­nik vele, ha az út­já­ban áll. A ven­dég­lő­ben az­u­tán nagy meg­le­pe­tés érte:

– A Vak­apád ka­pi­tá­nyát ke­re­sem – mond­ta a kocs­má­ros­nak.

– Itt várt rád egy ide­ig, és azt üze­ni, hogy ké­sőbb vissza­jön. Fél nyolc­ra. Aján­lom, hogy csín­ján bánj vele, mert az nem is­mer tré­fát.

– Azt hi­szed, van olyan le­gény, aki­től én meg­hát­rá­lok?

– Egy­ál­ta­lán nem le­gény, ha­nem le­ány, és Ka­lóz Pe­pi­nek hív­ják.

Fü­lig Jimmy kis hí­ján ha­nyatt esett.

Ezek sze­rint a Vak­apád ka­pi­tá­nya egy nő!