KILENCEDIK FEJEZET

Ami­kor Fü­lig Jimmy a Há­rom Pi­ros Du­gó­hú­zó­ban vég­re meg­lát­ta Ka­lóz Pe­pit, éle­té­nek ne­ve­ze­tes pe­ri­ó­du­sá­hoz ér­ke­zett. Meg­le­pő­en csi­nos nő volt ez a ka­lóz! Olyan sima fe­ke­te hajú, hogy szin­te cse­rép­fi­gu­rá­nak lát­szott, ami at­tól volt, hogy olaj­jal egyen­get­te ra­kon­cát­lan haj­vi­se­le­tét. Pe­pi­ta kosz­tü­möt vi­selt, de úgy lát­szik, kis­sé el­szá­mí­tot­ta ma­gát a var­ró­nő, mert a ruha olyan szű­ken fe­szült ido­ma­in, hogy szin­te re­cse­gett raj­ta já­rás köz­ben. Az em­ber min­den pil­la­nat­ban vár­ta, hogy fel­sik­lik a ruha tel­jes hosszá­ban. Ka­lóz Pepi azon­ban nem félt et­től.

Ő ál­ta­lá­ban sem­mi­től sem félt.

Nya­ká­ban a kosz­tüm ha­sí­té­ka men­tén va­la­mi nyesz­lett, kes­keny szőr­me­dísz csün­gött, és egy ha­tal­mas bőr­re­ti­kült hur­colt ma­gá­val, amit az alsó kar­já­ra akasz­tott. Szép vo­ná­sa­it kis­sé el­dur­ví­tot­ta az ol­csó pú­der és a túl élénk­re fes­tett száj. De et­től va­la­hogy még szebb volt. Konty­ra való hety­ke kis ka­la­pot vi­selt, ré­zsút a fe­jé­be csap­va, és ahogy ener­gi­kus moz­gás­sal vé­gig­ment az ivón, a fér­fi­ak ön­kény­te­le­nül utat en­ged­tek ka­to­ná­san len­dü­lő két kar­já­nak. Sok­fé­le ék­szer zör­gött a csuk­ló­ján: gyöngy, kar­pe­rec, sőt egy va­ló­szí­nűt­le­nül ha­tal­mas ék­kö­vek­kel dí­szes mell­tű. Uj­ja­in csak úgy vil­log­tak a szí­nes és fe­hér­üve­gek, mert mon­da­nom sem kell ta­lán, hogy Ka­lóz Pepi ék­sze­rei egyet­len ka­rá­tot sem kép­vi­sel­tek ék­sze­ré­szi szem­mel néz­ve.

Ha ugyan ék­sze­rész sze­me az ilyen hol­mit meg­né­zi.

– Maga az a Fü­lig Jimmy, aki be­szél­ni akar ve­lem, hogy tár­sul­junk? – mond­ta, és eré­lye­sen le­ült, kar­pe­re­ce­it egyet­len kéz­rá­zás­sal vissza­há­rít­va. – Hát fel­jö­het a ha­jó­ra, nem bá­nom, de fi­gyel­mez­te­tem, hogy ren­de­sen kell vi­sel­nie ma­gát. Hé!… Jack! Whis­kyt, fél po­hár­ral, a dol­lá­ros­ból!

Kosz­tüm­je fel­ső zse­bé­ből egy kó­kad­tan ket­té­ha­jolt ci­ga­ret­tát tett a szá­já­ba, és fel­kat­tin­tot­ta hoz­zá az ön­gyúj­tó­ját.

Hű, az an­gya­lát! Ez az­tán a nő!

– Néz­ze, nagy­sád…

– Ka­lóz Pepi va­gyok.

– Fi­gyel­jen, Miss Ka­lóz. It­ten ar­ról van szó, hogy en­gem bíz­tak meg ez­zel az üggyel, öt­ven­ezer dol­lá­rért. Én Fü­lig Jimmy ka­pi­tány va­gyok, biz­to­san hal­lot­ta már ezt a ne­vet.

– Még nem – fe­lel­te a nő, és le­haj­tot­ta a fél po­hár whis­kyt egy slukk­ra. – De va­la­mi ro­ko­nát már em­lí­tet­ték előt­tem. Egy azo­nos nevű szál­lás­mes­tert. Test­vé­rek?

– Hm… Vol­tam én szál­lás­mes­ter is. De nem ez a fő. Azt hi­szem, hogy jól ki­jö­vünk majd egy­más­sal.

– Ha nem, hát ne­kem ez is mind­egy. Szó­val maga vál­lal­ja az összes költ­sé­ge­ket, a ju­ta­lom egy­har­mad ré­szé­ért?

– Hogy­hogy?! – hor­kant fel dü­hö­sen. – A Wag­ner meg maga kap­ják a fe­lit, és én a fe­lit?!

– Nincs sok időm. És os­to­ba­sá­gok nem ér­de­kel­nek. Há­rom egy­for­ma rész­re megy az egész, ha nem tet­szik, ke­res­sen más ha­jót…

A föld nyel­te vol­na el azt a Ka­pi­tányt! De mit te­he­tett? Min­dent el kel­lett fo­gad­nia. Amint elv­ben meg­ál­la­pod­tak, Ka­lóz Pepi ki­nyi­tot­ta ha­tal­mas re­ti­kül­jét, amely töm­ve volt min­den­fé­lé­vel. Töb­bek kö­zött egy ha­ra­pó­fo­gó és egy hat­lö­ve­tű re­vol­ver is ta­lál­ta­tott ben­ne, szí­nes se­lyem zseb­ken­dő­je és a kom­pakt­ja mel­lett. Hosszas ke­res­gé­lés után egy gyű­rött pa­pírt sze­dett elő, és ki­si­mí­tot­ta. Kész meg­ál­la­po­dás volt. Fü­lig Jimmy na­gyot só­hajt­va alá­ír­ta.

– Most men­jen le­gény­sé­get ke­res­ni, és én is utá­na­né­zek – mond­ta Ka­lóz Pepi. – A régi ki­kö­tő­nél be­vár­juk egy­mást.

– De itt vi­gyáz­ni kell…

– Csak ne ta­nít­son en­ge­met! Ócs­káb­bat mint maga, nem ho­zok.

Fü­lig Jimmy utá­na­né­zett, amint a fe­szes kosz­tüm alatt vo­nag­ló iz­ma­i­val el­si­e­tett. Igaz, hogy „ez az­tán a nő!”, de kel­le­mes len­ne néha oda­sóz­ni egyet, ami­kor ilyen ék­te­len­re tát­ja a szá­ját.

Vissza­ment a Há­rom­ár­bo­cos Szó­da­víz­hez. Nem gye­rek­ség jó le­gény­sé­get ta­lál­ni ilyen fő­idény­ben és fő­ként ilyen útra.

Sen­ki se sze­gő­dik szí­ve­sen olyan ha­jó­ra, ami a Cape Bloun­ton túl­ra in­dul, hogy In­cog­ni­ta­szi­get tá­ján rej­té­lyes mó­don el­tűnt gő­zö­sö­ket ke­res­sen.

– Hé, Jimmy! – ki­ál­tot­ta va­la­ki re­ked­ten, és amint meg­for­dult, a Vö­rös Vaszi­csot lát­ta, aki szo­ká­sa sze­rint tel­je­sen ré­szeg volt, és régi ba­rát­já­nak tárt kar­ral akart a nya­ká­ba bo­rul­ni, de el­vé­tet­te cél­ját, és a föld­re hul­lott.

Jimmy bol­do­gan se­gí­tet­te fel. Ez ki­tű­nő gé­pész! Még kor­má­nyoz­ni is tud, csak ép­pen nem az atoll meg ko­rall­zá­to­nyok ha­zá­já­ban.

– Te, Vaszics! El­szer­ző­döl hoz­zám?

– De mennyi­re!

– A Cape Blount­hoz me­gyünk, a Ra­dze­er után.

A Vö­rös, tán­to­rog­va bár és gyöngy­fé­nyű szem­go­lyók­kal, úgy lát­szott, hogy rö­vid tű­nő­dés után meg­gon­dol­ta ma­gát.

– Hát tu­dod, ez olyas­mi…

– Jó, jó – le­gyin­tett Fü­lig Jimmy, aki tisz­tá­ban volt a ne­héz ver­bu­vá­lás mód­ja­i­val. – Nem is szá­mí­tot­tam rád, mert ide az­tán csu­pa fel­nőtt em­ber kell, hír­hedt ki­kö­tői le­gény…

Ta­pasz­talt rend­őr-fő­fel­ügye­lők sze­rint a Vö­rös Vaszics­nál hír­hed­tebb le­gény alig­ha akadt a pa­pí­rok­kal nem ren­del­ke­ző, de ál­lan­dó­an a ten­ge­ren élő egyé­nek nyil­ván­tar­tó­já­ban. Ezen­fe­lül Vaszics igen ala­csony ter­me­tű volt, ami­ért a „nem fel­nőtt” meg­je­lö­lés el­ső­sor­ban szí­ven ta­lál­ta.

– Mondd ezt még egy­szer, és be­ve­rem a po­fá­dat! – fe­lel­te, és rán­tott egyet a nad­rág­szí­ján, de ki­csú­szott a keze, és kö­nyö­ké­vel has­ba vá­gott egy arra si­e­tő egyént.

– Ve­re­ked­ni mos­tan nem fon­tos – mond­ta Fü­lig Jimmy –, mert ne­kem to­vább kell men­ni, hogy va­la­mi­re való le­gé­nye­ket ke­res­sek.

– No­hát, egy­nek itt va­gyok én – Én­rám ne já­ras­sa sen­ki a szá­ját, hogy nem vol­tam ben­ne va­la­mi­ben, ami­hez fér­fi kel­lett.

Ez el­ső­ren­dű ak­vi­zí­ció volt. A Vö­rös Vaszics két em­ber­rel ér fel. Ha tel­je­sen jó­zan, eset­leg há­rom­mal. És mi­vel a sze­ren­cse rit­kán jár, il­let­ve tán­to­rog egye­dül, a szén­ra­ko­dó tá­ján ta­lál­koz­tak Cso­mó Bil­lel.

Kü­lön­le­ges egyé­ni­ség volt. Va­la­mi­lyen ok­nál fog­va itt is, ott is ma­gá­nos hosszú sző­rök lóg­tak al­ko­ho­liz­mus­tól püf­fedt, vö­rö­ses, ke­rek ar­cán. Eze­ket a sző­rö­ket a bor­bély­nak el kel­lett ke­rül­nie bo­rot­vá­lás köz­ben, hogy ne nö­ve­ked­je­nek túl­sá­go­san. Évek előtt va­la­mi für­dő­he­lyen lo­pott egy ha­tal­mas szal­ma­ka­la­pot, amit a höl­gyek nap­el­len­ző­nek hasz­nál­nak, és ezt hord­ta. Kö­zép­ter­me­tű, po­ca­kos, ág­ról­sza­kadt egyén volt, duz­zadt, szé­les száj­jal, és ok­kal vagy ok nél­kül ál­lan­dó­an va­ka­ró­dzott. Aki nem is­me­ri, az ak­kor sem en­ge­di fel a ha­jó­já­ra, ha fi­zet érte.

De aki tud­ta az iga­zi mat­róz ér­té­két, az meg­ér­tet­te Cso­mó Bill hety­ke, em­ber­gyű­lö­lé­sig pök­hen­di ma­ga­tar­tá­sát min­den­fé­le kör­nye­zet­ben. Ez a ma­ga­tar­tás ak­kor sem vál­to­zott, ha süllyedt a hajó, vagy ha cik­lon­ban lát­ta el szol­gá­la­tát.

– Hal­ló, Bill! – kö­szön­töt­te Jimmy.

– Szer­vusz! – fe­lel­te. – Sür­gős vol­na ne­kem in­nen el­men­ni, mert be­köp­tek va­la­mi­lyen ügy­ben. Nem tudsz egy jó ha­jót?

– El­ső­ran­gút! A Vak­apád! Azon­nal in­du­lunk!

– Azon­nal, saj­na nem le­het. Vol­na ma este egy rö­vid el­in­téz­ni való ügyem a Fá­ra­ó­nál.

A Fá­raó egyip­to­mi tu­laj­do­nos kocs­má­ja volt, az óvá­ros leg­sö­té­tebb si­ká­to­rai kö­zött, a leg­sö­té­tebb ven­dé­gek ta­lál­ko­zó­he­lye.

– El­kí­sé­rünk és meg­vá­runk – mond­ta Fü­lig Jimmy.

– Ha po­fo­nok­ról van szó… még se­gí­tünk is – szólt két csuk­lás közt a Vö­rös Vaszics. El­ta­lál­ta, mert ép­pen po­fo­nok­ról van szó.

– A fő – ma­gya­ráz­ta út­köz­ben Cso­mó Bill –, hogy da­ra­bok­ra tör­hes­sem az egész va­cak csár­dát. Ezt ok­vet­le­nül el kell in­téz­nem. Le kell szok­tat­ni ar­ról az em­be­re­ket, hogy en­gem be­súg­ja­nak – ma­gya­ráz­ta öb­lös, el­nyúj­tott hang­ján.

– Majd rend­be hozzuk a dol­got! – bó­lin­tott Fü­lig Jimmy. – A fő, hogy gyor­san el­in­té­ződ­jék, mert rö­vi­de­sen ta­lál­koz­ni kell Ka­lóz Pe­pi­vel.

Kis­sé meg­nyu­god­va lát­ta, hogy össze­sen tíz vagy ti­zen­két em­ber le­het a he­lyi­ség­ben és a tur­bá­nos, kö­vér egyip­to­mi tu­laj­do­nos a pult mö­gött. Ami­kor Cso­mó Bill be­lé­pett, min­den to­váb­bi nél­kül egy üve­get vág­tak a fe­jé­hez, amely csak haj­szál­lal té­vesz­tet­te el a cél­ját.

Fe­le­le­tül egy tel­jes asz­talt és nyom­ban utá­na egy szé­ket már Vaszics ha­jí­tott bele a cso­port­ba, és a kö­vér egyip­to­mit, aki kony­ha­kés­sel ug­rott át a pol­con, Fü­lig Jimmy az ab­la­kon ke­resz­tül vág­ta ki az ut­cá­ra úgy, hogy va­ló­szí­nűt­len volt a vissza­té­ré­se.

Cso­mó Bill fé­lel­me­te­sen mű­kö­dött. Az egyik pa­sas­sal a li­kő­rös­áll­ványt zúz­ta szét, az­tán szem­be­ug­rott a reá­ro­ha­nók­kal, hogy ezek szét­per­dül­tek, és mire meg­for­dul­tak, egy fél­mé­te­res tü­kör sza­kadt rá­juk. Köz­ben Fü­lig Jimmy meg Vaszics a be­ren­de­zés to­váb­bi ál­lo­má­nyát tö­ké­le­te­sen el­in­téz­ték har­cuk­kal.

– Vár­ja­tok! – li­he­gett Cso­mó Bill.

Egy ele­ve ké­szen tar­tott vö­rös már­ga­da­rab­bal fel­ír­ta a fal­ra ha­tal­mas, irom­ba be­tűk­kel a kö­vet­ke­zőt:

ITT SÚG­TÁK BE CSO­MÓ BILLT
 ÉS A TU­LAJ­DO­NOS IS RÉ­SZES VOLT.
 AJÁN­LOM MA­GA­MAT!

Az utca népe bá­mész­ko­dott, de kül­vá­ro­si sza­bá­lyok sze­rint, ha nem volt sem­mi köze egy ügy­höz, abba nem avat­ko­zott bele. Ha meg lett vol­na va­la­ki­nek be­le­avat­koz­ni való ked­ve, az is el­múlt vol­na eme há­rom hír­hedt le­gény lát­tá­ra, akik most el­si­et­tek a régi ki­kö­tő felé.

Cso­mó Bill út­ba­iga­zí­tá­sa nyo­mán rá­ta­lál­tak Ló­gás Hu­gó­ra. No ez jó. Azon­ban kor­má­nyos nincs. Aki van, az köll a ku­tyá­nak. De sze­ren­csé­re fe­dél­zet­mes­ter akadt. Csont­váz­sze­rű­en ki­szö­gel­lő bor­dái, fel­tű­nő­en só­tar­tós vál­lai, he­gyes kö­nyö­kei és ál­ta­lá­ban so­vány­sá­ga mi­att Csont Muki né­ven is­mer­ték a ki­kö­tők­ben. De még min­dig nincs kor­má­nyos. Éj­fél­táj­ban be­fu­tott Ka­lóz Pepi né­hány el­ső­ran­gú em­ber­rel. Jól össze­vá­lo­gat­ta őket, mert köz­tük volt a Svéd Ökör nevű ki­vá­ló egyén, meg a Strá­fos Harry nevű is, egy prí­ma rá­di­ós. Össze­vag­dalt arca mi­att kap­ta a „Strá­fos” pre­di­ká­tu­mot. A töb­bi is mind jó anyag volt.

– De kor­má­nyos nincs – ki­ál­tot­ta Ka­lóz Pepi, és ak­ko­rát csa­pott a comb­já­ra, hogy vissz­hang­zott a kör­nyék.

– A köz­ve­tí­tő­ből pe­dig nem kell em­ber… – dünnyög­te Jimmy.

– Én el­ve­ze­tem azt a brics­kát…

Va­la­mennyi­en meg­for­dul­tak. Egy kü­lö­nös, fel­tű­nő­en jó­ké­pű egyén állt a kö­zel­ben egy lám­pa­osz­lop­nak dől­ve. Ép­pen be­fe­jez­te a pöd­rést, meg­nyá­laz­ta a ci­ga­ret­ta­pa­pírt, és nad­rág­ján vé­gig­húz­va a gyu­fát, rá­gyúj­tott.

– Ez meg hon­nan a po­kol­ból jött ki? – ámul­do­zott Ka­lóz Pepi.

– A Réz­gróf! – mond­ta mér­sé­kelt lel­ke­se­dés­sel Fü­lig Jimmy. Hi­á­ba, nem örült, ha ilyen jó­ké­pű pi­per­kőc ke­rült ér­vé­nye­sü­lé­se út­já­ba. Mert a Réz­gróf hí­res szép­fiú volt a ki­kö­tő­ben. És spa­nyol lé­té­re (spa­nyol­nak mon­dot­ta ma­gát), ér­tett a fes­tői ele­gan­ci­á­hoz. Ra­kon­cát­lan, gön­dör, vö­rös haja, bronzszí­nű, ér­de­kes arca, gyö­nyö­rű­en ri­kí­tó, kék vagy pi­ros se­lyem nyak­vé­dői, tar­ka koc­kás vagy sár­ga se­lye­min­gei, fe­szes, szé­les ci­pői, fi­nom szar­vas­bőr nad­rág­ja, szé­les nagy csa­tú öve, nem utol­só sor­ban iz­mos, kar­csú alak­ja mind egy-egy szál­kát je­len­tet­tek Fü­lig Jimmy sze­mé­ben. No most eh­hez még nagy­sze­rű­en éne­kelt, gi­tá­ro­zott, har­sány ne­ve­té­se­i­nél olyan pom­pás gyöngy­fo­ga­zat vil­lo­gott ver­senyt mély tüzű te­kin­te­té­vel, hogy kő­ből le­gyen a szí­ve an­nak a nő­nek, aki nem bo­rul első lá­tás­ra a nya­ká­ba. Nem szól­va ar­ról, hogy volt már ka­pi­tány, kor­má­nyos, gé­pész, vi­tor­la­mes­ter és min­den­ben el­ső­ran­gú.

– Te el­jön­nél?… – kér­dez­te rossz­ked­vű­en Fü­lig Jimmy.

– Ha mond­tam.

És már­is rá­mo­soly­gott Ka­lóz Pe­pi­re, hogy arca csu­pa nyá­jas, szem­te­len ránc­ba vo­nult szét. No de ez nincs vaj­ból.

– Maga jó kor­má­nyos?

– Ne bla­máld ma­gad, Pepi – je­gyez­te meg Ló­gás Hugó. – Ez ha­za­hoz­ta a sark­vi­dék­ről, el­tört irány­tű­vel a Hur­ri­ca­ne-t.

– Hát ak­kor jöj­jön ve­lünk. Én Ka­lóz Pepi va­gyok… Na! A ke­zem­be akar ha­rap­ni?

A „ka­pi­tány­nő” el­rán­tot­ta ugyan a ke­zét, de be­le­pi­rult köz­ben.

…Más­nap dél­előtt, mi­után be­ra­kod­tak, a Vak­apád fel­szed­te hor­go­nyát, és tel­jes gőz­zel el­in­dult dél­nyu­gat felé.

Út­ját, ezt ta­lán nem is sej­tet­ték a ha­jó­sok, igen ma­gas sze­mé­lyek ag­gód­va és nagy vá­ra­ko­zás­sal kí­sér­ték.

Sza­mo­á­ról, majd Fi­dzsi­ről rá­dió­köz­lést adott a ten­ger­na­gyi hi­va­tal­nak, majd di­a­dal­ma­san je­len­tet­te, hogy négy fok­kal át­ha­ladt a Cape Bloun­ton.

Né­hány nap el­telt… Száz és száz rá­dió ke­res­te a Vak­apád adá­sát… Hi­á­ba!

A Cape Bloun­ton túl a gő­zös nem adott élet­jelt töb­bé. A har­ma­dik ha­jó­nak is nyo­ma ve­szett az óce­án­nak ezen a misz­ti­kus ré­szén…