TIZENHARMADIK FEJEZET

A Blount-fo­kon túl kez­dő­dött a nagy hecc! Mint­ha csak­ugyan va­la­mi átok ne­he­zed­ne itt a ha­jók­ra. Reg­gel Strá­fos Harry, a rá­di­ós kö­zöl­te Ka­lóz Pe­pi­vel, hogy a le­adó nem mű­kö­dik. A Réz­gróf és a ka­pi­tány­nő, ha nem let­tek vol­na vég­le­te­kig fe­gyel­me­zet­tek, mind­ket­ten Fü­lig Jimmy­re néz­tek vol­na. Így azon­ban Vaszi­csot, a vi­lág­hí­rű sze­re­lőt hív­ták a gép­ház­ból. Egy­szer ki­zá­ró­lag sze­re­lé­sért há­rom évet ült.

Kis­sé ko­mor lett a han­gu­lat. Mi­fé­le fur­csa eset ez? A két el­ve­szett ha­jó­nak is pon­to­san a Cape Blount után né­mult el a rá­di­ó­ja. Ezek az em­be­rek iga­zán sem­mi­től sem fél­tek. Egyik sem ide­ges­ke­dett vol­na, ha a cik­lon ten­gert sep­rő fe­ke­te fel­hő­rongyá­nak ka­var­gá­sát lát­ják a ho­ri­zont sze­gé­lyén ten­ger­be lóg­ni. Ál­ta­lá­ban, amit lát­tak, at­tól nem fél­tek, az­zal szá­mol­tak, va­la­hány­szor ha­jó­ra tet­ték a lá­bu­kat.

De amit nem lát­tak, és még­is érez­ték vagy sej­tet­ték, az szo­ron­gást vál­tott ki be­lő­lük. Ért­he­tő. Min­dig az ég és a ten­ger iszo­nyú sík­jai kö­zött, egy pa­rá­nyi, pö­fö­gő, ijesz­tő­en el­tör­pü­lő, mes­ter­sé­ges tá­kol­má­nyon meg­ta­nul­ja az em­ber, hogy ér­tel­mi­sé­ge lo­bo­gó­ját fél­ár­boc­ra eressze is­me­ret­len, me­ta­fi­zi­kai le­he­tő­sé­gek előtt.

Fü­lig Jimmy eré­lyes ka­pi­tá­nyok­tól el­le­sett, pat­to­gó fö­lénnyel fi­gyel­mez­tet­te tár­sa­it, hogy őriz­zék meg nyu­gal­mu­kat. Csont Muki meg­va­kar­ta a fe­jét, na­gyot kö­pött, és így re­a­gált: „Té­ged pe­dig ab­szo­lú­te sen­ki sem kér­de­zett, hát mi­nek já­ra­tod a po­fá­dat?”

És meg­je­lent a Vö­rös Vaszics, ka­ri­ka­lá­ba­in szin­te gör­dült men­té­ben. Az egész kis em­be­ren csak go­ril­la­áll­kap­csa és aj­kai fe­lett elő­re­ló­gó, nagy ívű orra volt im­po­záns mér­té­kű. Kü­lön­ben in­kább zso­ké­nak tűnt, mint ten­ge­rész­nek. Vi­szont, akit oly­kor szá­jon ka­pott a szo­kat­la­nul ala­csony egyén, eset­leg cir­ku­szi óri­ás­nak néz­te cso­dá­la­tos káp­rá­za­tá­ban.

Csont Muki el­já­rá­sá­nak vissz­hang­ja­kép­pen meg­szó­lalt Cso­mó Bill:

– El­ső­sor­ban is azért ne já­rasd a szá­dat, mert ne­ked van a leg­ke­ve­sebb okod.

– Úgy van! – tó­dí­tot­ta Ló­gás Hugó. – Te meg a ka­pi­tány meg a Réz­gróf jár­ta­tok erre pes­tis­ha­jó­val!

Fü­lig Jimmy in­dig­ná­lód­va, egy­ben tá­ma­dó­an te­le­szít­ta szo­ká­sa sze­rint mell­ka­sát:

– Mit me­sél­tek? Tán ba­bo­ná­sak vagy­tok? Kü­lön­ben is, ha va­la­ki­nek va­la­mi baja van ve­lem, az gyöj­jön egy ki­csit kö­ze­lebb!

Vaszics köz­ben le­tet­te a ka­bát­ját, hogy fel­másszon a rá­di­ó­to­rony­ra a za­var okát meg­tu­da­kol­ni. Cso­mó Bill ép­pen szem­be állt vele, és oda­húz­ta a kar­já­nál fog­va:

– Te tán azt ál­lí­tod, hogy nem vol­tál ben­ne ab­ban az ügy­ben, ami­kor Pisz­kos Fred, a Fü­lig Jimmy meg a Ra­dze­er em­be­rei egy pes­ti­ses ha­jón, amit el kel­lett vol­na éget­ni, a Zöld Pofa ten­ge­rén jár­tak?

– Egy­részt ereszd el a ka­ro­mat, mert meg­rúg­lak! – fe­lel­te a Vö­rös. – Má­sod­szor az nem volt iga­zi pes­tis­ha­jó, csak a Pisz­kos Fred be­csa­pott vele va­la­kit és a Ra­dze­er ol­da­lá­ra egy ha­mis, hor­padt bor­dá­za­tot hú­zott rá. Ez volt, kér­lek, az egész – fe­jez­te be csend­ben, és mert Cso­mó Bill még min­dig fog­ta a kar­ját, úgy vág­ta szá­jon, hogy ez Fü­lig Jimmyt is le­ütöt­te a lá­bá­ról. Vaszics nem volt ve­re­ke­dős em­ber, de súlyt he­lye­zett arra, hogy fi­gyel­mez­te­té­se­it meg­szív­lel­jék. A Réz­gróf és Fü­lig Jimmy csak igen ne­he­zen fé­kez­ték meg együt­te­sen Cso­mó Billt, aki ter­mé­sze­te­sen Vaszics­nak akart ro­han­ni.

– Vég­re is vi­lá­go­san kell lát­ni azt, hogy mi volt, mert itt nem bab­ra megy a já­ték – Mond­ta Strá­fos Harry, és a han­gu­lat egy­ál­ta­lá­ban nem en­ge­dett fel a po­fon kö­vet­kez­té­ben a ko­mor­ság­ból.

A Zöld Pofa vi­ze­in járt a hajó, ha ke­vés­bé tá­jé­ko­zot­tan akar­juk ki­fe­jez­ni, a víz alat­ti zá­to­nyok átall- és ko­rall­kép­ződ­mé­nyek ál­lan­dó vál­to­zá­sa mi­att tér­ké­pez­he­tet­len ho­ná­ban.

– Ki­től hal­lot­tá­tok ti, hogy egy­ál­ta­lá­ban a Ra­dze­er va­la­mi­kor erre járt Fred­del meg ve­lem – mon­da Réz­gróf, az igaz­ság­hoz hí­ven ön­ma­gát is meg­ne­vez­ve, ré­szint hogy Fü­lig Jimmy­vel meg Vasziccsal együtt meg­fe­le­lő el­len­tá­bort al­kos­sa­nak, ré­szint, hogy a gya­nús, pá­nik­sze­rű han­gu­lat okát meg­tud­ja.

A Svéd Ökör, egy ha­tal­mas, köp­cös, arány­lag nyu­godt em­ber, a bal­jós han­gu­lat­ban maga is az ese­mé­nyek ha­tá­sa alá ke­rül­tek, ő adta meg a vá­laszt a kor­má­nyos­nak.

– A Wag­ner teg­nap az egész ügyet el­mond­ta, és kö­te­les­sé­ge­tek lett vol­na fi­gyel­mez­tet­ni ben­nün­ket!

– Bra­vó, sztro­va­csek! – ki­ál­tot­ta Wag­ner úr, ki va­la­mi­lyen rej­té­lyes ok­ból ki­fo­lyó­an aj­tó­val együtt az őr­to­rony­ba ke­rült. – Úgy van, erre fi­gyel­mez­tet­ni kel­lett vol­na min­ket, hogy én majd el­mon­dom… Igen­is, a nő­ne­vű ha­jón az állt ki­ír­va, hogy „Mi van ve­led, te Wag­ner?”…

– Na most hal­lot­tá­tok! Ez a bo­lond a róla el­ne­ve­zett hajó ne­vét is el­fe­lej­ti. A Ra­dze­er ha­mis bor­dá­já­ra ír­tuk rá név­nek nagy be­tűk­kel, hogy „Mi új­ság, Wag­ner úr?” – ki­ál­tot­ta a Réz­gróf.‑ Eb­ből az em­ber­ből már évek óta a pá­lin­ka be­szél, és maga sem tud­ja, hogy mit mond…

– Itt nem ró­lam van szó! A fő, hogy ők ér­tik! – ki­ál­tot­ta Wag­ner úr az őr­to­rony­ból, és nyom­ban da­lol­ni kez­dett egy ári­át a Tök Ász című ope­rá­ból.

Egy­más­sal szem­ben állt a két cso­port, fé­lig-med­dig már el­len­sé­ge­sen, ami­kor meg­je­lent a ka­pi­tány­nő:

– Hal­lot­tam az egész tör­té­ne­tet – mond­ta nyu­god­tan. – Ezen­túl min­de­nütt me­sél­jé­tek majd, hogy Ka­lóz Pepi nem egy gyá­va ku­kac, és a ha­jón ma­radt a Blount-fo­kon túl is. De meg­en­ged­te a fér­fi­ak­nak, hogy ha tet­szik, vissza­for­du­lunk, és a leg­kö­ze­leb­bi ki­kö­tő­ben el­hagy­hat­ják a ha­jót.

Ez te­li­ta­lá­lat volt. A Svéd Ökör­ről, Ló­gás Hu­gó­ról, Cso­mó Bill­ről meg a töb­bi­ről híre men­jen, hogy fél­tek azon a ha­jón to­vább szol­gál­ni, amin egy nő raj­ta­ma­radt. Meg­szűnt a zú­go­ló­dás. A Réz­gróf ti­tok­ban meg­szo­rí­tot­ta a nő ke­zét. A töb­bi­ek mo­rog­va kot­ród­tak a dol­guk­ra, és a Vö­rös Vaszics, mint va­la­mi ma­jom, fel­kú­szott a rá­di­ó­to­rony­ra és rö­vid kap­csol­ga­tás után le­jött:

– Va­la­mi óri­á­si fre­gatt­ma­dár vagy si­rály­fé­le be­le­ga­ba­lyo­dott a le­adó an­ten­na ke­re­té­be, és szét­ron­gál­ta csap­do­sá­sá­val a hu­zal­rend­szert meg az egész mis­ku­lan­ci­át. A rá­dió te­hát vég­leg ké­szen van.

– Mi­cso­da el­át­ko­zott óri­á­si ma­dár le­he­tett ott az? – dünnyög­te a Svéd Ökör.

– Rit­ka egy ma­dár volt, a tol­la után ítél­ve, az bi­zo­nyos – fe­lel­te Vaszics, és a dol­gá­ra ment. Il­let­ve a fe­dél­köz sö­tét fo­lyo­só­ján meg­vár­ta Fü­lig Jimmyt, és hal­kan ezt mond­ta: – Te Jimmy… Ilyen ma­da­rat, mint ez a rá­dió­ron­gá­ló ma­dár le­he­tett, nem pi­pált még az örega­pám sem. Le­hoz­tam a tol­lát…

– Hm… Mi­fé­le tol­la volt?

– Ön­töl­tő!… Be­csü­le­tem­re! Nézd meg, mert gyűj­te­mény­ben sem lát­tál még ilyet: ön­töl­tő ma­dár­toll. Tén­tá­val! – És át­ad­ta Fü­lig Jimmy­nek sa­ját töl­tő­tol­lát. Majd rö­vid szü­net után ko­mo­ran így szólt: – Az egész disz­nó­ság­ban ben­ne va­gyok a fe­lé­vel.

– Mi­fé­le disz­nó­ság­ban vagy te ben­ne?

– Azt nem tu­dom. De a fe­lé­vel, ebbe biz­tos le­hetsz. Mer, ha a mat­róz olyan hü­lye, hogy fel­ső zse­bé­ből ki­ránt­ja a hu­zal a töl­tő­tol­lat, ami­kor „hi­deg­re te­szi” a rá­di­ót, hát az ve­gyen be mást is a fe­li­vel.

…Mit le­het ezek­kel csi­nál­ni? Újabb tár­sat kény­sze­rí­tett rá a sors. A hi­ú­sá­gá­ért. El­né­mí­tot­ta a rá­di­ót, hogy na­gyobb le­gyen a vá­ra­ko­zás, ami­ért már a har­ma­dik egy­for­ma eset­ben el­né­mul a le­adás a Cape Boun­ton túl. Mel­lé­ke­sen rá­gód­ha­tott ma­gá­ban lel­ki­leg azon is, hogy a Réz­gróf meg Ka­lóz Pepi szem­mel lát­ha­tó­an jól meg­ér­tik egy­mást, és ha csak le­het, együtt sut­tog­nak a fe­dél­zet va­la­me­lyik sö­tét zu­gá­ban. Ku­tyá­nak való üz­let ez, amit itt ki­fo­gott.

…Gyö­nyö­rű, de­rült idő­re vir­radt fel a nap, amely az ügy va­la­mennyi sze­rep­lő­jé­nek, be­le­ért­ve Fü­lig Jimmyt is, éle­té­nek leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sét és leg­fé­lel­me­te­sebb rej­té­lyét je­len­tet­te. Dél­előtt há­rom kü­lön­bö­ző jel­le­gű pil­lan­tás kém­lel­te a lá­tó­ha­tárt, ugyan­az­zal a gon­do­lat­tal.

Ka­lóz Pepi kí­ván­csi­an.

A Réz­gróf vá­ra­ko­zó­an.

És Fü­lig Jimmy némi gya­nak­vás­sal.

A ka­pi­tány­nő arra gon­dolt, hogy itt sem­mi­fé­le Pisz­kos Fred nem le­het a kö­zel­ben, hi­szen nin­csen egy füst­csík sem, amed­dig a szem el­lát. A Réz­gróf arra gon­dolt, hogy Pisz­kos Fred bi­zo­nyá­ra a kö­ze­lük­ben van, va­la­mer­re a lá­tó­ha­tá­ron ép­pen hogy túl. Fü­lig Jimmy ter­mé­sze­te­sen örö­kös ref­rén­jét mon­do­gat­ta ma­gá­ban: „Ka­var­ja ez a Ka­pi­tány most is va­la­hol, vagy nem ka­var­ja?”

De hi­á­ba néz­tek, hi­á­ba töp­reng­tek: a víz és az ég nem fe­lel­tek, mert mind­ket­ten ré­ges-ré­gen Pisz­kos Fred­del cim­bo­rál­tak.

A Réz­gróf nem moz­dul­ha­tott el a kor­mány mel­lől. Hem­zseg­tek a zá­to­nyok, sőt ko­rai elő­hír­nö­kei a sar­ki nyár­nak: egy-egy el­sza­kadt jég­ko­lonc is le­úszott már a Blount-fok kör­nyé­ké­re.

Na­gyon tá­vol a dél­ke­le­ti ég al­ján sö­tét csík lát­szott. Ott az In­cog­ni­ta Ar­chi­pel, ahol a rej­tély nyit­ja vár­ja a Vak­apád uta­sa­it és köz­vet­ve az egész vi­lá­got. Nem mon­dom, hogy ép­pen kö­zöm­bö­sen pis­log­tak e mar­co­na po­fák, a lát­ha­tá­ron egy­re nö­vek­vő csík irá­nyá­ba, de ve­szély­ben kér­ge­se­dett lel­kük ke­mé­nyen vá­ra­ko­zott a be­kö­vet­ke­zen­dő ese­mé­nyek­re.

Dél­után 16 óra 30 perc­kor a meg­fi­gye­lő­to­rony­ból va­la­ki le­ki­ál­tott:

– Be­csü­let­sza­vam­ra, ez ott egy ké­mény!… Egy jó­po­fa ez a ké­mény! Ez ki­nőtt va­la­mi ha­jó­mag­ból!

A táv­csö­vön át min­den­ki lát­ta, hogy egy ké­mény sö­tét­lik, a szi­ge­ten, vagy a szi­get­hez tar­to­zó föld­nyel­ven, amely vé­gig zöld mo­szat, a dús nö­vény­ze­tű par­tig.

– Azt hi­szem – mond­ta a Réz­gróf –, hogy va­la­me­lyik hajó ott zá­tony­ra fu­tott, és az isza­lag be­nőt­te. Nem a Ra­dze­er, mert a pán­cé­los ké­mé­nye kes­ke­nyebb.

Dél­után 17 óra­kor az őr­to­rony­ból cso­dál­ko­zó dal hal­lat­szott:

– Úgy él­jek, hogy a ké­mény kö­rül nyü­zsög va­la­mi!

17 óra 10-kor az őr­to­rony­ból le­esett egy ajtó.

17 óra 11-kor né­hány her­vadt vi­rág hul­lott utá­na.

Most már a nyüzs­gés oka is vi­lá­go­san lát­szott. Sik­lók, áza­la­gok és un­dok hí­ná­rál­la­tok tö­me­ge lep­te be a föld­nyel­vet…

– Ez egy új atoll­zá­tony – mond­ta a Réz­gróf. Egy kis ten­ger­fe­nék a fel­szí­nen.

– De hogy a csu­dá­ba ke­rült a hajó a kö­ze­pi­re? – kér­dez­te a Vö­rös Vaszics…

Sen­ki sem ér­tet­te. Il­le­tő­leg, aki ér­tet­te, az si­et­ve el­len­őr­ző kör­út­ra tá­vo­zott ra­gyo­gó bőr láb­szár­vé­dő­jé­ben.

Al­ko­nyo­dott már. Amennyi­re csak a meg­fe­nek­lés ve­szé­lye nél­kül te­het­te, a föld­nyelv kö­ze­lé­be la­ví­ro­zott a Vak­apád és le­hor­gony­zott. A Réz­gróf, Fü­lig Jimmy és Csont Muki, aki a fe­dél­zet­mes­ter volt, ne­ki­vág­tak a fel­de­rí­tő út­nak. Egy víz­hat­lan zsák­ban fej­szé­ket, fény­szó­rót és vi­zet vit­tek ma­guk­kal a csó­nak­ban.

– Elő­ször nézzük meg, hogy mer­re van a Ra­dze­er – mond­ta a Réz­gróf, ami­kor a part felé evez­tek. Aján­la­tát va­la­mennyi­en he­lye­sel­ték.

Jól lát­ták a tá­vol­ban az And­ré de Ré­mi­eux cso­dá­la­to­san zöld ví­zi­nö­vé­nyek­kel be­le­pett, iszap­ba me­rült bor­dá­za­tát, mi­köz­ben né­hány eve­ző­csa­pás­sal meg­ke­rül­ték a föld­nyel­vet, és hosszá­ban evez­tek a zá­tony men­tén. Eg­zo­ti­ku­san dús, la­pos lá­va­kő­zet­tel be­le­pett szi­get bon­ta­ko­zott ki a zá­tony vé­gé­nél. Az In­cog­ni­ta Ar­chi­pel. A part víz alat­ti foly­ta­tá­sa volt az az atoll­zá­tony, amely az­tán fel­szín­re buk­kant egy tra­gi­ku­san rossz idő­pont­ban. Sö­té­te­dett. Elő­ke­rült a kézi fény­szó­ró, és ke­res­ték a cir­ká­lót…

A föld­nyelv fe­lé­jük eső ré­szén min­den folt­nyi he­lyet be­vi­lá­gí­tot­tak. Rö­vi­de­sen meg­csil­lant egy su­gár­nya­láb vissz­fé­nye va­la­mi­ről…

Hur­rá!

Meg­van a Ra­dze­er! Kar­csú ké­mé­nye tisz­tán lát­szik… De ma­gát a cir­ká­lót át- meg át­szőt­te, fon­ta ké­mé­nye pe­re­mé­ig a mo­csár dús éle­tű nö­vény­ze­te. Kö­ze­lebb fe­küdt a szá­raz szi­get­hez, mint az And­ré de Ré­mi­eux, és ke­vés­bé hí­ná­ros volt a zá­tony­nak ez a ré­sze, mint más he­lyütt.

– Ezek sze­ren­csé­sen fu­tot­tak zá­tony­ra – szólt a Réz­gróf.

– Ühüm!… – dünnyög­te Fü­lig Jimmy, és fél­re­for­dult va­la­mit ke­res­gél­ni, mert nem áll­hat­ta a kor­má­nyos te­kin­te­tét.

– Nem is ér­tem – mond­ta Csont Muki, a fe­dél­zet­mes­ter –, hogy itt, egé­szen a szi­get kö­ze­lé­ben ho­gyan fut­hat­tak zá­tony­ra.

– Most ki kí­ván­csi a te sza­bad­elő­adá­sod­ra?! – för­medt rá Fü­lig Jimmy szo­kat­lan ide­ges­ség­gel. – Ez min­dent job­ban akar tud­ni!

Oda­ér­tek a cir­ká­ló­hoz. Elő­ször fel­rán­tot­ták a gu­mi­csiz­mát, az­u­tán a hí­ná­ron át­gá­zol­va igye­kez­tek a Ra­dze­er­hez.

Kö­ze­lebb­ről az­u­tán ki­de­rült, hogy a kö­ves, laza ala­pú fö­vé­nyen nem is ter­mett úgy meg az isza­lag meg a sik­ló­fé­le is ke­ve­sebb, el­annyi­ra, hogy a Ra­dze­er bel­se­jét már fe­lé­nyi­re sem nőt­te-lak­ta be a mo­csár, mint amennyi­re a hajó kül­se­je után hit­te vol­na az em­ber.

– Csak azt nem ér­tem – tű­nő­dött Csont Muki –, hogy mi­ért nem tud­tak sza­ba­dul­ni er­ről a la­pos, laza part­ról.

– Nem ér­ted?! Mit nem ér­tesz?! – för­medt rá Fü­lig Jimmy. – Tán ha­jó­zá­si szak­e­gye­te­met jár­tál, hogy job­ban tudsz va­la­mit más­nál?

– Mér or­dítsz?… – vé­de­ke­zett a fe­dél­zet­mes­ter. – Hát ha it­ten egy­pár em­ber fel­ás­sa a hajó alatt a zá­tonyt, ak­kor a da­gály csak le­vi­szi.

– Nézd! Az Okos Csont Muki!… Tán vizs­gá­la­tot tar­tasz itt?! – tor­kol­ta le szin­te fe­nye­ge­tő­en Fü­lig Jimmy. – A Ra­dze­eren még egy ha­jós­inas is több, mint te! It­ten ásni nem le­het, mert… mert híg a ta­laj, és utá­na­töl­tő­dik és… És kü­lön­ben is, mi­nek já­ra­tod bele min­den­be azt az ék­te­len szá­dat?!

Köz­ben sűrű köd höm­pöly­gött a táj­ra.

– Ne ve­sze­ked­jünk, most, ha­nem elő­re! – mond­ta a Réz­gróf.

Fel­ka­pasz­kod­tak a ha­jó­ra.

A Ra­dze­eren nem ta­lál­tak egyet­len em­bert sem. Itt is, ott is csa­va­rok, al­kat­ré­szek, lá­dák… Tán el­köl­töz­tek a ha­jó­ról?

Fü­lig Jimmy úgy érez­te, hogy a szí­ve he­lyén sú­lyos kő­da­rab fek­szik. Mi tör­tént a ba­rá­ta­i­val?

Sik­lók, pó­kok, ví­zi­ál­la­tok nyü­zsög­tek elő min­den zug­ból. A ka­pi­tá­nyi fül­ké­ben az­u­tán meg­ol­dó­dott nagy vo­na­lak­ban a tra­gé­dia.

Itt har­col­tak!

Ijed­ten vissza­hő­köl­tek a kü­szöb­ről, amint be­nyi­tot­tak.

Min­den szét­tör­ve, zúz­va, fel­bo­rít­va, és a ki­fe­szí­tett tér­ké­pen…

Vér!

Ha­tal­mas, be­szá­radt, sö­tét folt.

Itt ha­lá­los küz­de­lem folyt le né­hány nap vagy hét előtt.

A Réz­gróf el­tűnt a roncs- és sze­mét­ha­lom­ban. Gug­go­ló hely­zet­ben mász­kált, és ap­ró­ra szét­túrt min­dent. Vé­gül egy bar­na fol­tok­kal szennye­zett, nyil­ván vé­res se­lyem­da­ra­bot né­ze­ge­tett.

– Rá­juk tör­tek a va­dak?… – sut­tog­ta Fü­lig Jimmy.

– A szi­get tel­je­sen la­kat­lan. Nincs édes­víz raj­ta – fe­lel­te a Réz­gróf, és a lám­pá­hoz tar­tot­ta a se­lyem­da­ra­bot.

– A fe­né­nek jöt­tek ak­kor ide ezek a nya­va­lyás tu­ris­ták – mond­ta fá­tyo­lo­zott han­gon a fre­gatt­fő­had­nagy, és té­to­ván bab­rált a tor­ka kö­rül. Az igaz, hogy a köd­ben sú­lyos mo­csár­gő­zös, zsír­ízű for­ró­ság ter­jen­gett kö­rü­löt­tük, azon­ban Fü­lig Jimmy már csú­fabb ég­alj alatt is vi­dá­man po­foz­ko­dott vi­lág­éle­té­ben. De ez it­ten most más volt… Hogy úgy el­bán­tak a fi­úk­kal, ami nem két­sé­ges, az va­la­ho­gyan a lel­ki­is­me­re­té­re te­le­pe­dett. Pe­dig hát kö­zös volt az el­ha­tá­ro­zás.

– Tán va­la­mi kí­sér­tet járt itt, ha aszon­dod, hogy nincs édes­víz er­re­fe­lé, és la­kat­lan a szi­get – dünnyög­te Csont Muki.

– Saj­nos, rosszabb, ami tör­tént… Tud­já­tok, hogy mi ez?

Fü­lig Jimmy meg­néz­te a fur­csa min­tá­za­tú, szí­nes se­lyem­hol­mit, és így vé­le­ke­dett:

– Ud­var­nál ki­sebb lám­pá­kat öl­töz­tet­nek ilyen­be, hogy ne árt­son, ha a ki­rály ol­vas.

– Ezt va­la­ki a fiúk kö­zül le­tép­te egy tá­ma­dó­ról – ma­gya­ráz­ta a kor­má­nyos. – Se­lyem fel­ső­kö­peny. Ami azt je­len­ti, hogy Sár­kány Hu­ang vagy Wu-Peng meg­ne­szel­het­te a ro­bin­zo­nok ter­vét.

Az em­lí­tett egyé­nek áram­vo­na­las ka­ló­zai vol­tak a Dél­ten­ge­ri- szi­ge­tek­nek. Fegy­ver­csem­pé­szést foly­tat­tak év­ti­ze­dek óta egyik vagy má­sik ér­de­kelt meg­bí­zá­sá­ból, és mert úgy­szól­ván sen­ki sem tud­ta bi­zo­nyo­san, hogy az ő szol­gá­la­tá­ban, vagy az el­len­ség zsold­já­ban áll-e va­la­me­lyik mo­dern ka­lóz­ban­da, rit­kán fi­zet­tek gaz­tet­te­i­kért.

– Most mit csi­nál­junk? – kér­dez­te a fe­dél­zet­mes­ter. – Fene meg­et­te, hogy ez a rá­dió se szu­pe­rál.

Fü­lig Jimmy na­gyot nyelt, és egy gyil­kos pil­lan­tást ve­tett Csont Mu­ki­ra. De nem szólt.

– Ter­mé­sze­te­sen meg­nézzük az And­ré de Re­mi­éux-t is – mond­ta a Réz­gróf.

Újra csó­nak­ba száll­tak. Ala­po­san ne­ki­hu­za­kod­va a la­pát­nak evez­tek a ne­héz, pál­lott, hal­sza­gú köd­pá­rák rop­pant bu­rá­já­ban. Az or­ru­kig sem lát­hat­tak. Csak ta­lá­lom­ra kö­töt­tek ki a csó­nak­kal a föld­nyelv men­tén, a kö­ze­pe tá­ján, amer­re be­gá­zol­hat­nak a gő­zös felé. Nyo­masz­tó elő­ér­zet­tel húz­ták part­ra a csó­na­ko­kat.