Tizenharmadik fejezet

1.

Nyu­god­tan tűr­tük, hogy a káp­lár meg­va­sal­jon ben­nün­ket. Gyor­san be­lök­tek egy nagy, szür­ke ka­to­nai au­tó­ba, az­u­tán men­tünk… Egy perc múl­va ott áll­tunk a Gu­e­liz-erőd ud­va­rán. Elő­ször is az őr­ség­re ve­zet­tek, és ki­for­gat­ták a zse­be­in­ket.

– A min­den­sé­git… – ká­rom­ko­dik az őr­mes­ter.

Bi­zony, négy-öt re­vol­ver, né­hány száz re­vol­ver­go­lyó, kés, ólom­bot: össze­sen két em­ber­nél elég ijesz­tő lát­vány.

– Hát ez mi?

Le­vin sza­kács­köny­ve akadt a ke­zé­be.

– Ké­rem – mond­ta Sen­ki Al­fonz –, ez igen fon­tos bűn­jel. Gon­do­san őriz­zék meg.

– Nini!… – mond­ja most az őr­ve­ze­tő. – Akár­mi le­gyek, ha ez nem Le­vin sza­kács­köny­ve!

– Az hát! – mond­tam.

– Csak­ugyan?! – ki­ált­ja a káp­lár. – Mu­tasd meg hát a fény­ké­pen, me­lyik a hí­res Le­vin…

– Ez itt, aki ül… Itt va­gyok én, jobb kéz­re. Ked­venc ta­nít­vá­nya vol­tam…

Vég­re! Vég­re meg­tud­juk a tit­kot!

– Őr­ve­ze­tő úr! Ön Le­vin ta­nít­vá­nya?

– De mennyi­re!

– Ki volt az a Le­vin?

– Ne ug­ras­son!… Azt akar­ja mon­da­ni, hogy nem tud­ja, ki volt Le­vin?… Mit me­sél ilyent?

– Ko­mo­lyan nem tu­dom…

– Ugyan, mit vic­cel… hagy­jon bé­ké­ben!

Erre térd­re hull­tam, össze­kul­csolt kéz­zel, és így szól­tam:

– Őr­ve­ze­tő úr! Hó­na­pok óta időn­ként na­gyon szen­ved­tem, mert Le­vin mes­ter, aki­vel sze­ren­csét­len le­het­tem együtt ülni, el­vár­ta, hogy hír­ből jól is­mer­jék! Én itt most ün­ne­pé­lye­sen be­val­lom, és meg­es­kü­szöm rá, ha kí­ván­ja: nem tu­dom, ki volt Le­vin. Ne­ves­sen ki tu­dat­lan­sá­go­mért, ves­sen meg, kö­nyör­gök: köp­jön le, de mond­ja el, ki volt Le­vin?!

Az őr­ve­ze­tő tel­je­sí­tet­te a ké­ré­se­met. Le­kö­pött, és el­mond­ta, hogy ki volt Le­vin:

A nagy Le­vin már kora if­jú­sá­gá­ban, mint nad­rág­sza­bó, a fes­tői Cape Town­ban kezd­te pá­lya­fu­tá­sát. Szí­ve azon­ban már ak­kor is a fő­zés nagy tu­do­má­nyá­ért lel­ke­se­dett. Húsz­éves ko­rá­ban még nem is sej­tet­te, hogy a kö­vet­ke­ző év ka­rá­csony es­té­je mi­lyen je­len­tős for­du­la­tot hoz éle­té­be. Azon a ka­rá­csony es­tén Le­vint tet­ten ér­ték be­tö­rés köz­ben. A fes­tői Cape Town­ban. Ami­kor meg­kér­dez­ték tőle, hogy mi­lyen mun­ká­ra osszák be, ami­hez eset­leg haj­la­ma van, azt fe­lel­te:

– Sza­kács sze­ret­nék len­ni. Mert meg­győ­ző­dé­sem, hogy ha min­den em­ber ked­ve sze­rin­ti hi­va­tá­sá­ból él­het­ne, nem vol­na bű­nö­ző a föl­dön.

– Mi volt maga az­előtt?

– Nad­rág­va­sa­ló. És ez lett a vesz­tem. A nad­rág­va­sa­lás­hoz nem ér­zek el­hi­va­tott­sá­got. – Pa­na­szo­san ki­ál­tot­ta két ök­lét mel­lé­re csap­va: – Hagy­ja­tok főz­ni, és én meg­ja­ví­tom az em­be­ri­sé­get!

Ezt az ál­lí­tá­sát nem ér­té­kel­ték kel­lő­kép­pen, de az in­té­ző uta­sí­tá­sá­ra es­tén­ként hi­po­fosz­fá­tot kel­lett szed­nie Le­vin­nek, hogy ide­gei rend­be jöj­je­nek, mi­előtt az el­mé­let el­ha­tal­ma­sod­na a fo­goly szer­ve­ze­tén.

De egy hét múl­va az át­uta­zó wale­si her­ceg meg­lá­to­gat­ta a fog­há­zat is, és ek­kor Le­vin (pe­dig rend­sze­re­sen szed­te a hi­po­fosz­fá­tot) a trón­örö­kös lába elé ve­tet­te ma­gát, és így ki­ál­tott sír­va:

– Sir! Én főz­ni aka­rok! Mi­ért van az, hogy min­dent ta­nul­hat­nak a ra­bok, csak főz­ni nem?!

A her­ceg vé­gig­hall­gat­ta Le­vin ké­ré­sét. Tet­szett az el­mé­let, amely sze­rint nem vol­na bű­nö­ző, ha min­den em­ber ked­ve sze­rin­ti hi­va­tá­sá­ból él­het­ne meg.

– Igaz­ga­tó – mond­ta a her­ceg –, le­gyen Cape Town fegy­há­za az egyet­len, amely­ben a fog­lyok főz­ni is ta­nul­hat­nak.

– De Sir, ki le­gyen az ok­ta­tó?

– Ér­tem. Én át­adom a fő­ző­tan­fo­lyam szá­má­ra ta­nár­nak a ha­jó­sza­ká­cso­mat.

Két hó­nap múl­va a her­ceg sza­ká­csa vissza­tért szol­gá­la­tá­ba, és Le­vin vet­te át az ok­ta­tást tel­jes egy évig. Ek­kor sza­bad­láb­ra he­lyez­ték a nagy em­bert. Őfel­sé­ge, va­la­hány­szor Cape Town­ban járt, kö­te­les­sé­gé­nek tar­tot­ta, hogy Le­vin fegy­há­zi kony­há­já­ról ho­zas­sa az ebé­det. Azt már csak rossz­in­du­la­tú egyé­nek ter­jesz­tet­ték, hogy a trón­örö­kös ezért nem for­dult meg sű­rűb­ben Dél-Af­ri­ká­ban.

Ha­tal­mas cik­ket ír­tak az eset­ről, és a lon­do­ni Sa­voy Ho­tel szer­ződ­tet­te sza­ba­du­lá­sa után Le­vint. Ám fél­évi mű­kö­dés után is­mét hosszabb kény­sze­rok­ta­tás­ra ítél­ték egy fegy­há­zi fő­ző­tan­fo­lya­mon.

Le­vin neve fo­ga­lom lett! Egy­szer kü­lö­nös vé­let­le­nek kö­vet­kez­té­ben hosszabb ide­ig sza­bad­lá­bon volt és a her­ceg meg­hív­ta a ha­jó­já­ra, hogy főz­zön egy Le­vin-me­nüt a ven­dé­gek­nek. Eb­ből az al­ka­lom­ból Le­vin képe is ott sze­re­pelt min­den na­gyobb lap­ban, amint egy bor­júf­ri­kan­dó és egy szárny­se­géd tár­sa­sá­gá­ban vár­ja a wale­si her­ce­get…

– Ez a kép itt a sza­kács­könyv­ben – fe­jez­te be az őr­ve­ze­tő – Dél-Af­ri­ká­ban, a jo­han­nes­bur­gi fegy­in­té­zet­ben ké­szült, ahol én is Le­vin ta­nít­vá­nya vol­tam, csem­pé­szé­sért.

– Mond­ja, ké­rem – szólt Sen­ki Al­fonz és az egyik kuk­ta­kö­té­nyes, rab­ru­hás alak­ra mu­ta­tott. – Ezt a kol­lé­gá­ját is is­me­ri?

– Hogy a fe­né­be ne!… Ez Bri­ge­ron! Erő­sza­kos, ke­gyet­len rab­ló­gyil­kos!

Oda­néz­tem, és tát­va ma­radt a szám. Le­vin ta­nít­vá­nya, a Bri­ge­ron nevű gyil­kos sen­ki más, mint a fél­sze­mű mér­nök Igo­ri­ból!