6.

Be­fe­je­zett tény volt, hogy be­tö­rünk a rak­tár­ba. Ne­he­zen telt le a két hét. Le­vin­nel együtt! Kis­sé ké­nyel­met­len és unal­mas volt a bör­tön­élet. Kü­lö­nö­sen a hi­deg éj­sza­kák mi­att. Nem mon­dom: bün­te­té­sünk le­tel­té­vel játsz­va meg­sü­töt­tünk vol­na egy tel­jes kard­ha­lat (vá­gott bur­go­nyá­val á la Bro­u­di­er), vagy bár­me­lyi­künk el­ké­szít kí­vá­nat­ra egy ma­ri­ní­ro­zott to­jást hús­lé­vel, sőt ha nem me­gyünk el az élet­ve­szé­lyes fe­nye­ge­té­sek­nek már-már ki­vi­te­li stá­di­u­má­ig, el­sa­já­tít­juk a fel­fújt tü­dő­vag­da­lék nevű étel ké­szí­té­si mód­ját is, de mind­ez alig eny­hí­tett va­la­mit a cel­la si­vár­sá­gán.

A két hét le­tel­té­vel nyom­ban hoz­zá­fog­tunk a be­tö­rés elő­ké­szü­le­te­i­hez. A te­ve­is­tál­ló mé­lyén né­hány al­tisz­ti kard he­vert egy kö­teg­ben. Vas­ta­gon be­lep­te őket a rozs­da. Ezek kö­zül az egyi­ket Hop­kins gond­ja­i­ba vet­te. Nagy ne­he­zen ki­húz­tuk be­rozs­dá­so­dott tok­já­ból, köz­ben Sen­ki Al­fonz egy rej­té­lyes meg­jegy­zést tett:

– Még szük­sé­ged lesz egy ilyen kard­ra.

– Mi­ért?

– Meg­lá­tod…

– Nem ma­gya­ráz­nád meg job­ban?

– Nem.

A kar­dot el­tör­tük, és egy fenő se­gít­sé­ge ré­vén el­ső­ran­gú fe­szí­tő­vas lett. Fo­gót és re­sze­lőt Hop­kins a kan­tin­ban szer­zett. Nem tu­dom, ho­gyan.

A kan­ti­nos sem.

– Most be­jut­ni a rak­tár­ba, kü­lön mu­tat­vány. Egy kér­dés van, hogy hon­nan szerzünk ali­bit.

– Hm… Ez ne­héz…

Ha rá­jön­nek a be­tö­rés­re, min­den­ki­nek iga­zol­nia kell az ali­bit.

– Le­gye­tek egy óra múl­va a kan­tin­ban – mond­ta Sen­ki. – Én ad­dig kö­rül­né­zek, hogy le­het­ne ali­bit ta­lál­ni.

– Rend­ben van.

Egy óra múl­va Sen­ki Al­fonz vi­dá­man jött az asz­ta­lunk­hoz.

– Van ali­bi – mond­ta olyan han­gon, mint­ha a zse­bé­ben hoz­ná.

Ez úgy tör­tént, hogy este ki­me­nőt kap­tunk, mert ti­zen­két órás szol­gá­lat kez­dő­dött éj­jel há­rom­kor. A ne­gye­dik szol­gá­la­tos egy Wurm nevű asz­ta­los volt. Kis­sé he­be­gős és ré­sze­ges köz­le­gény, aki ne­gye­dik évét szol­gál­ta a lé­gi­ó­nál.

– Sze­lim­hez me­gyünk – mond­ta Sen­ki Al­fonz –, gye­re ve­lünk. Mi fi­zet­jük.

Wurm bol­dog volt. Pe­dig elő­ző­leg már jócs­kán ivott a kan­tin­ban is.

Az agg Sze­lim ká­vé­fő­ző volt, de italt is árult a put­ri­já­ban, Man­son he­gyi falu leg­vé­gén. A sá­tor for­má­jú agyag­kuny­hót szí­ve­sen ke­res­ték fel a le­gi­o­ná­ri­u­sok. Egy vö­rös és sok­szö­gű üveg­ben mé­cses ló­gott a te­tő­ről, a föl­dön né­hány gyé­kény és pár­na; ennyi­ből áll a be­ren­de­zés. Ezen­fe­lül egy ke­rek fa­li­óra is dí­szí­tet­te a he­lyi­sé­get. Eu­ró­pá­ban csak kony­há­ban lát­ni ilyent.

A fa­li­óra volt az ali­bi.

Ide in­vi­tál­tuk be a fé­lig már amúgy is kó­tya­gos Wur­mot. Ami­kor meg­ér­kez­tünk, ép­pen bó­bis­kolt az ősz sza­kál­lú Sze­lim. Nap­hosszat szu­nyó­kált, mert el­múlt ki­lenc­ven éves. Elő­ször a ká­vé­fő­ző­jé­hez nyúlt. Dur­ván rá­szól­tam:

– Nem kell a po­csék ká­véd! Iga­zi arab italt adj ide! Pál­ma­bort!

– És jól vi­gyázz, hogy éj­jel há­rom­kor szol­gá­lat­ban le­gyünk – fi­gyel­mez­tet­te Sen­ki Al­fonz.

– Uram! Éber le­szek, és ez a gé­pe­zet, há­zam büsz­ke­sé­ge, min­den ne­gyed­órá­ban el­mond­ja Al­lah aka­ra­tá­ból, hogy mennyi idő múlt el.

Sze­lim há­zá­nak büsz­ke­sé­ge ek­kor ki­len­cet jel­zett.

– Egész­sé­ge­tek­re, fiúk! – ki­ál­tot­tam. – Az első po­ha­rat fe­né­kig!

Ki­it­tuk.

– A zász­ló­ra!

Ezt is fe­né­kig kel­lett ki­ürí­te­ni. Ez ál­ta­lá­ban min­den po­hár­nál így adó­dott, hogy nem hagy­ha­tunk a po­hár­ban, ha igaz em­be­rek va­gyunk. No, és mi azok vol­tunk!

A kan­tin vö­rös­bo­rá­ra gyors tem­pó­ban le­haj­tott pál­ma­bor ha­tá­sa rend­kí­vü­li volt. Ezen­fe­lül Wurm po­ha­rá­ba némi rum is ke­rült va­la­hogy, amíg fél­re­for­dult, és ez a ke­ve­rék vil­lám­csa­pás­sze­rű­en hat.

Wurm fél tíz­kor ha­nyatt fe­küdt, hor­kolt és hör­gött.

Sze­lim bó­bis­kolt. A ki­lenc­ven­éves em­be­rek mé­lyen bó­bis­kol­nak.

Sen­ki Al­fonz láb­ujj­he­gyen az órá­hoz ment. Most ké­szült az ali­bi.

Az óra mu­ta­tó­ját há­rom­ne­gyed há­rom­ra tol­tuk elő­re.

Fél tíz­től.

Egy perc múl­va mű­köd­ni kez­dett az ütő­szer­ke­zet.

Ek­kor már a föl­dön fe­küd­tünk mi hár­man is, és hor­kol­tunk.

– Ura­im! – ri­ká­csol­ta a fel­ri­adt Sze­lim – si­es­se­tek! Jó tíz perc az út… Há­rom óra lesz azon­nal…! Szol­gá­lat!

Fel­ug­rál­tunk, mint­ha most éb­red­nénk.

– Hej, Wurm!

Ne­héz volt éle­tet ver­ni belé. De ver­ni tu­dunk. És fon­tos volt az ali­bi mi­att, hogy ki­jó­za­nod­jon né­hány má­sod­perc­re.

– Hej, Wurm! – ki­ál­tot­tam, és kis­sé fej­be ütöt­tem.

– Hej – ki­ál­tot­ta Hop­kins, és biz­ta­tó­an a vál­lát ve­re­get­te. (Wurm más­nap egy hét­re a gyen­gél­ke­dő­be ke­rült, mert a la­poc­ká­ján, nem tud­ja, mi­től, egy porc le­vált.)

Sen­ki Al­fonz le­ön­töt­te egy vö­dör víz­zel.

Et­től fel­éledt kis­sé.

– No… – mond­ta cso­dál­koz­va, és ki­nyi­tot­ta a sze­mét.

– Si­ess! Há­rom óra lesz mind­járt!

Nem se­gí­tet­tünk rend­be hoz­ni a fel­sze­re­lé­sét. A le­gi­o­ná­ri­us re­mek ki­kép­zé­se nála is be­vált. Má­sod­per­cek alatt me­net­kész volt, má­mo­ros ál­la­po­ta da­cá­ra. Köz­ben több­ször az órá­ra né­zett.

– Jó lesz fu­tó­lé­pés­ben… men­ni… – mo­tyog­ta.

– Mi­ért nem… előbb… éb­resz­tett… ez az… ör­dög…

Sze­lim, akit ör­dög­nek ne­ve­zett, már át­vet­te a pénzt, és is­mét bó­bis­kolt.

– Fu­tó­lé­pés!

Ne­ki­vág­tunk.

Sen­ki Al­fonz, aki utol­já­ra ma­radt, az alvó Sze­lim mö­gött gyor­san hely­re­tol­ta a kis­mu­ta­tót, az idő­nek meg­fe­le­lő hely­re.

Is­mét há­rom­ne­gyed tíz volt. Az öreg most már bó­bis­kol­ni fog reg­ge­lig. Mi ro­han­tunk.

– Ki… kis­sé… el­alud­tunk… – li­heg­te Wurm, és meg­bot­lott va­la­mi­ben.

Az én lá­bam volt ez a va­la­mi. Na­gyot esett és ká­rom­ko­dott. Szét­gu­rult min­de­ne. Ke­ser­ve­sen nyö­gött a föl­dön.

– A min­den­sé­git! Szed­jé­tek össze a hol­mi­ját, és hoz­zá­tok rend­be…! Há­rom óra! – ki­ál­tot­ta Sen­ki Al­fonz.

Amíg lát­szó­lag a fegy­ve­rét és sap­ká­ját ke­res­gél­tük a sö­tét­ben, Wurm las­san el­aludt az út men­tén.

Erre vár­tunk. Le­ta­kar­tuk egy kö­pen­nyel. Szé­pen, üte­me­sen hor­tyo­gott.

Tíz­re járt. Most az­tán elő­re! Egy ki­ug­ró szik­lá­ról az erőd fa­lán át a törzs­épü­let te­te­jé­re ér­tünk. Er­re­fe­lé szo­kott ki­szök­ni a le­gény­ség. Újabb öt perc múl­va az épü­let mö­gött le­mász­tunk a mo­só­kony­há­ba, és a szel­lő­ző­ab­la­kon át újra fel­jöt­tünk. A gaz­da­sá­gi hi­va­tal fo­lyo­só­ján vol­tunk.

A rak­tár­ka­put csen­de­sen fel­tör­ni há­rom ilyen em­ber­nek, mint mi, sem­mi­ség. Pil­la­na­tok alatt nyit­va állt. Sen­ki Al­fonz fi­nom fe­hér keze bo­szor­kány­gyor­sa­ság­gal ta­po­gat­ta ki a zá­rat rög­zí­tő, fon­tos csa­va­ro­kat.

Én a há­rom acél­pán­tot sze­rel­tem le ez­alatt zaj­ta­la­nul, az­u­tán az egyik ha­tal­mas szár­nyat egy­sze­rű­en ki­emel­tem a ten­ge­lyé­ből. Sze­rény­te­len­ség nél­kül ál­lít­ha­tom, hogy nem sok író ért az ilyes­mi­hez úgy, mint én, de ezt az ese­tet az aj­tó­val ta­lán Shakes­peare sem csi­nál­ja így utá­nam. Leg­alább­is nem ilyen zaj­ta­la­nul.

– Elő­re… – sut­tog­ta Sen­ki, és már fel­csil­lant ke­zé­ben a tol­vaj­lám­pa. A rak­tár fala men­tén ré­gig pol­cok és re­ke­szek. Kö­zé­pen iro­má­nyok­kal telt asz­ta­lon egy nap­ló­sze­rű könyv: ábé­cé sor­rend­ben min­den re­kesz tar­tal­má­nak a tu­laj­do­no­sa.

Fran­cis Bar­ré… 242/193… VII.

Dur­va fe­hér szám min­den polc fe­lett. Hol a 242-es? Egy perc… és Bar­ré cso­mag­ja a ke­zünk­ben van.

242.
Co­lo­nia: Igo­ri
tra­veaux for­cés
gyal. I. sz. 45. pe­lo­ton
Fran­cis Bar­ré 108. sz.

A pa­pírt Sen­ki le­sza­kí­tot­ta, és a zsá­kot át­nyúj­tot­ta Hop­kins­nak.

– Vidd… – súg­ta. – Elő­re. Wurm mel­lett ta­lál­kozunk.

Hop­kins ment. Most kö­vet­ke­zett Le­vin cso­mag­ja, eb­ben volt a le­vél, amit rab­tár­sunk Fran­cis Bar­ré­tól ka­pott, és ol­va­sat­la­nul el­tett. Si­mán meg­ta­lál­tuk ezt a re­keszt is.

– Itt van… – mond­ta Sen­ki. – Si­ess Hop­kins után. – És le­sza­kí­tot­ta a má­sik cé­du­lát is.

– És te?

– Én az üres re­ke­szek­be más zsá­kot te­szek ez­zel a két cé­du­lá­val. Hogy ne tud­ják, mi­lyen poggyász tűnt el. Majd Di­mit­rov és Ri­vel­les zsák­ját te­szem a két üres re­kesz­be. Az­u­tán vé­gig­né­zek min­dent, hogy nem hagy­tunk-e va­la­mi nyo­mot. Si­ess!

Men­tem. Nem szí­ve­sen, de Sen­ki Al­fonz­nak ne­héz el­lent­mon­da­ni.

Vissza­tér­tem Wurm­hoz… Si­mán ment min­den. Tus­kó már az alvó mel­lett gug­golt, és pont ti­zen­egy­kor ott volt Sen­ki is.

Ezen az éj­sza­kán, azt hi­szem fel­ál­lí­tot­tuk a ne­héz­sú­lyú be­tö­rés vi­lág­re­kord­ját. Egy óra alatt be­ha­tol­tunk a gaz­da­sá­gi hi­va­tal­ba, fel­tör­tük a rak­tárt, és vissza­tér­tünk „bá­zi­sunk­hoz”. Wurm úgy hor­tyo­gott, hogy óva­tos­ság­ból a szá­já­ra tet­tünk egy há­ti­zsá­kot.

Elő­ször Fran­cis Bar­ré poggyá­szát ku­tat­tuk át. Olyan hol­mik­kal volt tele, ami­ket nem vi­het a bün­te­tő­tá­bor­ba. El­ső­sor­ban köny­vek.

Ma­gam is so­kat ol­vas­tam, töb­bek közt Gil Blast, Ge­no­ve­vát és, mint már em­lí­tet­tem, Roc­cam­bo­le sze­rel­me­it, de a fen­ti tu­do­má­nyos mű­ve­ken kí­vül szá­mos al­ka­lom­mal el­ol­vas­tam Lo­heng­rin, a hattyú­lo­vag tör­té­ne­tét is, ami mai mű­velt­sé­gem alap­ját ké­pe­zi. Ez a Fran­cis Bar­ré épp­úgy sze­ret­het­te az iro­dal­mat, mint én. Sok vers­írót ol­va­sott. Va­la­mi Dan­te(?), Pus­kin nevű meg Brow­ning. Ez az utób­bi nem­csak író, ha­nem re­vol­ver­gyár­tás­sal is fog­lal­ko­zik.

Más sem­mi. Il­let­ve egy le­ány képe. Múlt évi dá­tum­mal.

„Yvon­ne!” – ez áll raj­ta tol­lal. A húga ez, aki írt Tus­kó­nak. Yvon­ne Bar­ré.

Cso­da­szép hölgy volt. Okos, úri, fi­nom, kis­sé szo­mo­rú, na­gyon ked­ves arcú. Sen­ki Al­fonz kü­lö­nö­sen so­ká­ig néz­te a ké­pet.

– Mi­lyen szép – sut­tog­ta cso­dál­koz­va.

– Em­lé­kez­tet egy film­mű­vész­nő­re – mond­tam –, aki annyi­ra be­lém sze­re­tett, hogy va­ló­ság­gal őrült volt.

– Ép­eszű nem le­he­tett, az biz­tos – dünnyög­te Tus­kó Hop­kins, aki­nek mű­ve­let­len­sé­gét mi sem mu­tat­ta vi­lá­go­sab­ban, mint ép­pen ez az ot­rom­ba meg­jegy­zé­se.

Sen­ki Al­fonz zseb­re tet­te a fény­ké­pet, ami­hez nem volt joga, és hoz­zá­lát­tunk Le­vin cso­mag­já­hoz…

Ez már ér­de­ke­sebb volt.

El­ső­sor­ban két­száz kü­lön­bö­ző ét­lap ke­rült elő, ara­nyo­zott bőr­kö­tés­ben. Bi­zo­nyos éte­lek alá­húz­va ce­ru­zá­val, né­me­lyik mel­lett fel­ki­ál­tó­jel! Az­u­tán né­hány dí­szes fes­tés­sel el­lá­tott tor­ta­lap, egy cso­mag fog­pisz­ká­ló és sok ka­nál, kés, vil­la, kü­lön­fé­le ét­ter­mek jel­zé­sé­vel. Majd rej­té­lyes mó­don egy hal­csont­ból ké­szült, ré­gi­mó­di női fűző ke­rült elő Le­vin zsák­já­ból, és ez volt rá­ír­va vas­tag be­tűk­kel, mint­ha ecset­tel má­zol­ták vol­na fel:

par
Ma­it­re Le­vin
SO­U­VE­NIR

E bá­jos hölgy, a fűző ter­je­del­me után ítél­ve, több mint két­száz font le­he­tett.

– Ide nézz! – ki­ál­tot­ta Sen­ki Al­fonz.

Egy szí­nes, puha fe­de­lű köny­vet hú­zott elő a zsák­ból. Szí­nes be­tűk­kel ez állt raj­ta:

A NAGY
LE­VIN­NEK
há­lás
TA­NÍT­VÁ­NYAI
KÉT­SZÁZ ÉTEL ÁB­RÁND

Két­száz kü­lön­bö­ző étel ké­szí­té­si mód­ját tar­tal­maz­ta a könyv, „Le­vin mód­ra”. Bel­ső fe­dő­lap­ján egy fény­kép, amely a mes­tert és ta­nít­vá­nya­it áb­rá­zol­ja. Ti­zen­hat év­vel ez­előtt ké­szült a kép, ez ki­de­rült a nyom­ta­tott év­szám­ból. A mes­ter húsz ta­nít­vá­nya kö­ré­ben egy szé­ken ült a cso­port kö­ze­pén. Va­la­mennyi­en fe­hér sza­kács­kö­tény­ben, fe­hér bó­bi­ta és… Mi az ör­dög? Mint­ha há­ló­ru­ha vol­na! A tér­dig érő, mel­let fedő kö­tény alatt csí­kos nad­rág­szár, könnyű, csí­kos ka­bát. Pi­zsa­má­ban főz­nek?

A leg­na­gyobb meg­le­pe­tés még­is­csak a ti­zen­hat év­vel ez­előt­ti Le­vin. A nagy Le­vin, aki ma gon­do­zat­lan, top­ron­gyos, bo­ros­tás, el­ha­nya­golt, mint va­la­mi út­szé­li csa­var­gó. És itt van a ti­zen­hat év­vel ez­előt­ti Le­vin! Bi­zo­nyá­ra fény­ko­rá­ban!

Mi­cso­da meg­le­pe­tés!

Pon­to­san olyan gon­do­zat­lan és top­ron­gyos volt fény­ko­rá­ban, mint­ha csak teg­nap ké­szült vol­na róla a fo­to­grá­fia!

– Ki le­he­tett ez a Le­vin? – tű­nő­dött Sen­ki Al­fonz, és hossza­san néz­te a ké­pet a lám­pa fé­nyé­nél.

– Va­la­mi sza­kács – vél­te Tus­kó.

– És kik a ta­nít­vá­nyai?

– Kuk­ták – fe­lel­tem ta­lá­ló­an.

– In­kább úton­ál­lók­nak néz­ném őket.

Csak­ugyan elég­gé ve­gyes tár­sa­ság­nak lát­szott Le­vin mes­ter ta­nít­vá­nya­i­nak ko­szo­rú­ja.

– Itt van!

Egy pisz­kos bo­rí­ték ke­rült elő a há­ti­zsák mé­lyé­ből. Fran­cis Bar­ré le­ve­le. Amit Le­vin ol­va­sat­la­nul őr­zött hol­mi­ja kö­zött.

Nem is tu­dom, mi­ért let­tünk annyi­ra iz­ga­tot­tak. Mi kö­zünk Bar­ré­hez? Al­fonz fel­bon­tot­ta a le­ve­let, és a vál­la fe­lett mind­ket­ten ol­vas­tuk:

„Le­vin!

Ezt a le­ve­let egy benn­szü­lött le­ány csem­pé­szi a pos­tá­hoz. Csak né­hány sort ír­ha­tok, saj­nos, ke­vés a lé­nyeg­hez, és én be­teg va­gyok. Na­gyon. Mint fog­lyot őriz­nek Igo­ri­ban, de nem a tra­veaux-ra ítél­tek kö­zött. A vi­lág leg­na­gyobb gaz­sá­ga tör­té­nik itt… Is­te­nem, hogy ír­jak meg min­dent… min­dent…? Nem csat­la­koz­tam hoz­zá­juk, ezért fog­va tar­ta­nak… A lé­nye­get ma­gam sem tu­dom… Me­se­be­li össze­gek­kel meg­vesz­te­get­nek min­den­kit, aki rá­jön. Én csak Pitt­man­nak kö­szön­he­tem az éle­te­met… Pitt­man nem halt meg… Szö­kött le­gi­o­ná­ri­us! Nagy lá­zam van… Hú­gom­nak jut­tas­sa el ezt a le­ve­let, ő majd meg­moz­gat­ja a ka­to­nai ha­tó­sá­go­kat… Fel­je­len­tést nem sza­bad ten­ni. De ne­künk sok ma­gas össze­köt­te­té­sünk van… Az én apám igen ma­gas ran­gú tiszt. Azon­nal in­téz­ked­jék… Fran­cia­or­szág­ról van szó. Saj­nos, na­gyon be­teg va­gyok, és za­va­ros előt­tem min­den… Kö­nyör­gök, sür­gő­sen te­gye meg, ami mód­já­ban van Fran­cia­or­szá­gért és az ön

Fran­cis Bar­ré baj­tár­sá­ért.”

– Iga­zán lá­zas le­he­tett – mond­ta Hop­kins.

Sen­ki Al­fonz nem szólt sem­mit. Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, az­tán be­tet­te a le­ve­let a sza­kács­könyv­be.

– Mit szólsz az eset­hez? – kér­dez­tem, mert ide­ge­sí­tett ez a bam­ba hall­ga­tás.

– A le­ány na­gyon szép – fe­lel­te.

– Ez igaz – hagy­tam rá.

– Hü­lyék vagy­tok? – ki­ál­tot­ta Hop­kins düh­be gu­rul­tan. – Azért csi­nál­tuk ezt az őrült­sé­get, hogy egy szép nő­ről me­sél­je­tek?

Ilyen alak volt. Itt a lé­gi­ó­ban a leg­ócs­kább em­ber is fel­só­hajt oly­kor, vagy dú­dol egy régi nó­tát, és min­den ka­to­na sze­me kü­lö­nö­sen szo­mo­rú lesz, ha nők­ről van szó. De ez a Hop­kins csak a szó­ra­ko­zás­nak él. Ezt nem ér­dek­li más, mint a lo­pás és a ve­re­ke­dés.

– A le­ve­let ter­mé­sze­te­sen le­má­sol­juk, és el­küld­jük a lány­nak – mond­ta Sen­ki. – Az­u­tán ér­de­kes len­ne tud­ni, hogy mi van ott Igo­ri­ban… Nem?

És újra elő­ve­szi a női ké­pet. Az bi­zo­nyos, hogy szép.

– Os­to­ba­ság – mond­ta Hop­kins. – Ha Igo­ri­ba in­du­ló transz­port­ba jut­nék, hát fel­köt­ném ma­ga­mat.

Sen­ki Al­fonz nagy, csil­lo­gó fe­ke­te sze­mé­vel a messze­ség­be néz. Orr­cim­pái fi­no­man meg­rez­dül­nek. Olyan most, mint egy ál­mo­do­zó tig­ris. Jó­ké­pű fér­fi. Sza­bá­lyos, ér­de­kes ar­cá­ról annyi ha­lá­los hi­deg­ség, ide­gen­sze­rű nyu­ga­lom áradt, hogy az em­ber ak­kor félt tőle a leg­job­ban, ha mo­soly­gott.

– Nem is transz­port­tal aka­rok Igo­ri­ba men­ni, ha­nem meg­szök­nék.

Tus­kó Hop­kins fel­állt, le­po­rol­ta ma­gát, és oda­szólt ne­kem:

– Ez hü­lye lett… Gye­rünk.

Ilyes­mi iga­zán csak Sen­ki Al­fonz­nak jut­hat eszé­be! El­szök­ni a lé­gi­ó­ból, íté­let nél­kül, ön­szán­tá­ból a leg­messzeb­ben fek­vő, leg­rosszabb hírű bün­te­tő­ko­ló­ni­á­ba lá­to­gat­ni?!

– Ak­kor jobb, ha el­fo­ga­tod ma­ga­dat. Biz­to­sab­ban el­jutsz Igo­ri­ba, mint egye­dül.

– Ez sem rossz – fe­lel­te sze­lí­den, és ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Na gye­rünk – dü­hön­gött Hop­kins.

– Iga­zad van – hagy­tam rá böl­csen. – Mi nem ve­szünk részt eb­ben az őrült­ség­ben.

– Mond­tam, hogy szük­sé­gem van rá­tok? – kér­dez­te ajk­biggyeszt­ve.

Ez olyan szem­te­len­ség volt, hogy nem is fe­lel­tünk.