2.

Ezt az őr­mes­tert a fá­tum ül­dö­zi. Egy idő óta, ki tud­ja, mi­ért, kis­sé a bö­gyé­ben van a pa­rancs­nok ka­pi­tány­nak. Pe­dig iga­zán jó ka­to­na az öreg Pot­ri­en. De ha egy­szer a ka­pi­tány ki­pé­céz va­la­kit, ak­kor hi­á­ba min­den. Egy­szer a szol­gá­la­ti be­osz­tá­so­kat ta­lál­ja pon­gyo­lá­nak a pa­rancs­nok, majd a reg­ge­li szem­le után köz­li gú­nyo­san, hogy ez­zel a so­ra­ko­zás­sal még egy cser­kész­dzsem­bo­rin sem ve­het­ne részt a szá­zad, szó­val sze­gény Pot­ri­en éle­te po­kol­lá vált, amit be­te­tőz még a ka­pi­tány ért­he­tet­len gya­nak­vá­sa a kör­nyék bé­kés arab kecs­ke­pász­to­rai és be­du­in ci­pő­fol­to­zó­i­val szem­ben. Lép­ten-nyo­mon tá­ma­dás­tól tart, és négy-öt na­pos fel­de­rí­té­sek­re kül­di Pot­ri­ent. Sok­szor a la­kat­lan csú­csok és a tá­vo­li füs­töl­gő krá­te­rek irá­nyá­ból vár­ja ka­pi­tá­nyunk a meg­le­pe­tést, és ilyen­kor Pot­ri­en­nek a sza­ka­szá­val az At­lasz fel­ső há­gó­i­nak hó­ré­te­gé­ig kell fel­kúsz­nia Man­son­ból.

Pe­dig ezen a tá­jon em­ber­em­lé­ke­zet óta nem tör­tént tá­ma­dás. Kü­lön ha­lá­los bosszú­sá­ga volt az őr­mes­ter­nek, hogy a ka­pi­tány ren­del­ke­zé­se sze­rint ben­nün­ket nem vi­he­tett őr­já­rat­ra.

– Nem sze­re­tem, ser­gent – mond­ta Pot­ri­en­nek –, ha egyé­ni ér­zel­mei sze­rint ke­ze­li a le­gény­sé­get.

Köz­ben egy tá­vo­li oá­zis­ba nyolc fő­ből álló kü­lö­nít­ményt ve­zé­nyel­tek Man­son­ból bi­zo­nyos fé­kez­he­tet­len benn­szü­löt­tek meg­rend­sza­bá­lyo­zá­sá­ra. A nyolc em­ber há­rom hó­na­pig őr­szol­gá­lat­ban ma­rad a be­osz­tá­si he­lyén.

Pot­ri­en meg­ra­gad­ta a bosszú­ál­lás al­kal­mát, és be­osz­tot­ta Sen­ki Al­fon­zot a nyolc közé. Jól tud­ta, hogy sú­lyos te­li­ta­lá­lat, ha el­vá­laszt ben­nün­ket egy­más­tól.

Szo­mo­rú­an ül­tünk a kan­tin­ban.

– Eh – mond­ta Sen­ki Al­fonz –, ti akár­hogy vagy­tok is vele, én már örü­lök, hogy ki­sza­ba­du­lok eb­ből az erőd­ből. Az em­ber nem azért él, hogy unal­mas biz­ton­ság­ban krump­li­le­vest egyen itt.

– Azt hi­szed, hogy a Sza­ha­rá­ban re­zes­ban­da szól a krump­li­le­ves mel­lé? – dünnyög­te a sö­tét­ben a kü­lön­ben min­dent ró­zsa­szín­ben látó Tus­kó Hop­kins.

Még so­ha­sem lát­tam ilyen mo­gor­vá­nak. De én sem le­het­tem ba­rát­sá­gos. Az ör­dög vi­gye… Meg­szok­tuk egy­mást, ve­szély­ben, tét­len­ség­ben, ke­mény af­ri­kai szol­gá­lat­ban.

– Va­la­hogy úgy kel­le­ne in­téz­ni, hogy együtt le­gyünk – mond­tam, meg­fe­le­lő ra­vasz el­já­rá­son tű­nőd­ve. – Ta­lán, ha meg­kér­jük a ka­pi­tányt, be­oszt min­ket is a nyolc em­ber közé.

– Én úgy­sem me­gyek el a nyolc­cal abba az oá­zis­ba.

– Ezt hogy ér­ted?

– Én Igo­ri­ba me­gyek.

– Meg­vesz­tél?

– Légy szí­ves, be­szélj vi­lá­go­san – for­tyant fel Tus­kó. – Mit je­lent­sen ez a sok zagy­va­ság?

– Ha már el­me­gyek in­nen – mond­ta szo­mo­rú­an –, a leg­jobb ba­rá­ta­im­ról is le­mon­dok, ak­kor leg­alább meg­né­zem, hogy mit lá­tott ez a lá­zas Fran­cis Bar­ré Igo­ri­ban.

Sen­ki Al­fonz nem­csak azért em­lé­kez­te­tett a hi­úz­ra, mert gyors és nesz­te­len volt: fi­nom okos arca, hí­zel­gő mo­do­ra és a ra­vasz mód, amellyel ke­rü­lő úton há­lóz­ta be azt, akit rá­bírt va­la­mi­re: ha­son­lí­tott a macs­ka­sze­rű fe­ne­vad­ra.

Ez a „ha már el­ha­gyom leg­jobb ba­rá­ta­i­mat”, ilyen gya­nús el­ér­zé­ke­nyü­lés volt.

– Ha Igo­ri­ba mész – mond­ta Hop­kins –, ak­kor nem­csak a ba­rá­ta­i­dat, ha­nem az esze­det is el­ha­gyod. Vas­utat akarsz épí­te­ni?! A Kon­gó­nál?

– Iga­zad van – bó­lo­ga­tott –, nem is ven­ném a lel­kem­re, hogy ilyen ve­szély­be ro­han­ja­tok.

– Te ne félt­sél en­gem! – üvöl­töt­te ma­gá­ból ki­kel­ve a köp­cös. – Az ilyes­mit ki­ké­rem ma­gam­nak!

Gör­be lá­ba­in se­be­sen ka­csáz­va, ki­ro­hant a kan­tin­ból, és úgy vág­ta be az aj­tót, hogy az evő­esz­kö­zök meg­rez­dül­tek az asz­ta­lon, és Joff­re mar­sall képe le­hul­lott a fal­ról.

– Ti csak ma­rad­ja­tok itt – mond­ta nyu­god­tan Sen­ki Al­fonz. – Én meg­ígér­tem Yvon­ne Bar­ré­nak, hogy nem ha­gyom annyi­ban az ügyet.

– Hát le­ve­lez­tek?

– Igen… elő­for­dul.

Úgy lát­szott, za­var­ban van. Mi ez? Le­ve­lez a nő­vel? És tit­kol­ja?… Va­la­mi van a füle mö­gött. Nem mer a sze­mem­be néz­ni!

– Írt ró­lam az­óta?

– Né­hány… sort… Ez a Tö­rök Szul­tán annyit me­sélt neki a te os­to­ba re­gé­nye­id­ről… – dör­mög­te.

– Nincs jo­god el­tit­kol­ni! Vedd tu­do­má­sul, hogy ha nem ol­va­sod fel a le­ve­lét, meg­írom Ma­de­mo­i­sel­le Bar­ré­nak ezt az el­já­rá­so­dat.

– Hát el­ol­vas­ha­tom… Bár vég­re is ez az én ügyem… és…

– Fel­szó­lí­ta­lak, hogy ol­vasd el a le­ve­let, kü­lön­ben meg­gyű­lik ve­lem a ba­jod.

Azt hi­szem, hogy fér­fi­as fel­lé­pé­sem mély ha­tás­sal volt rá. Elő­ször éle­tem­ben lát­tam ezt a ret­tent­he­tet­len em­bert meg­hát­rál­ni. Csen­de­sen a zse­bé­be nyúlt, és ki­hú­zott egy le­ve­let.

– Nem hi­szem, hogy ezt őszin­tén írta – je­gyez­te meg csen­de­sen, az­u­tán ol­vas­ni kez­dett:

„…Utób­bi le­ve­lé­ben nem em­lí­ti Mr. Fow­lert…”

– Ugyan­is csak… a lé­nyeg­re szo­rít­ko­zom – he­beg­te za­var­tan.

Mo­so­lyog­tam raj­ta. Már tud­tam, hogy hon­nan fúj a szél. „A fél­té­keny­ség ör­dö­gi mé­tely, és esz­kö­zök­ben rit­kán vá­lo­gat” – írja va­la­hol egy nagy em­ber.

– Csak foly­tasd.

– „Ba­rát­ja egyé­ni­sé­ge ér­de­kel – foly­tat­ta. – Mi­ért nem ta­lál­koz­tam so­ha­sem ilyen fér­fi­val, aki mű­velt, de azért a bal­egye­ne­sei sem min­den­na­pi­ak. És mennyi szív, mennyi in­tel­li­gen­cia, mennyi ne­mes lo­va­gi­as­ság jel­lem­zi. Mint­ha újra élet­re kelt vol­na a há­rom test­őr egyi­ke eb­ben az em­ber­ben. Úgy ér­zem, ő lesz az, aki fel­fe­di fi­vé­rem tit­kát, és elém áll egy na­pon.”

Ab­ba­hagy­ta.

– Foly­tasd! – ki­ál­tot­tam iz­ga­tot­tan.

– Itt vége a le­vél­nek…

– Nem igaz!

Ked­vet­le­nül to­vább ol­vas­ta:

– „Ha elém áll, és meg­szo­rít­ha­tom ke­mény, fér­fi­as ke­zét, na­gyon bol­dog le­szek. Mit gon­dol, mél­tó­nak tar­ta­na ma­gá­hoz ez a nagy em­ber?”

– Nem volt szép tő­led, hogy ezt tit­kold előt­tem!

– Mi­ért? Te fog­lal­ko­zol Fran­cis Bar­ré­val, vagy én? Azt hi­szed, azért me­gyek Igo­ri­ba, hogy el­ka­pa­rintsd elő­lem ezt a cso­dás nőt?

– En­gem zárt a szí­vé­be – mond­tam fenn­köl­ten.

– Azt fog­ja sze­ret­ni, aki az éle­te árán is fel­fe­di a fi­vé­re tit­kát. Én me­gyek Igo­ri­ba! Én va­gyok te­hát a há­rom test­őr egyi­ke!

– Ez… mi­cso­da eset… a há­rom testőr­rel?

– Há­rom ka­to­na egy­szer az éle­te koc­káz­ta­tá­sá­val el­hoz­ta a fran­cia ki­rály­nő nyak­ékét Buc­king­ham her­ceg­től.

– Nem tud­tam… De hát az em­ber úgy él eb­ben az erőd­ben, mint akit el­te­met­tek. Se rá­dió, se új­ság.

– Szó­val je­gyezd meg: nem azért me­gyek Igo­ri­ba, hogy ne­ked ka­par­jam ki a gesz­te­nyét. Vagy akarsz te a Kon­gó­hoz szök­ni in­nen? Ko­por­só­ból po­kol­ba me­ne­kül­ni?

– Sem­mi kö­zöd hoz­zá – fe­lel­tem, és dü­hö­sen ott­hagy­tam.