2.

Jó messze az erőd­től, a Kon­gó men­ti szik­la­ol­dal­ban folyt a vas­út­épí­tés. Az úri éle­tű ra­bok ter­mé­sze­te­sen itt csak az őr­szol­gá­lat­ban se­gí­tet­tek, kor­báccsal és bot­tal.

Fe­hér em­ber alig dol­go­zott, csak akik no­tó­ri­us kö­te­ke­dők vol­tak, lop­tak, szök­ni pró­bál­tak, vagy (ez volt a hét fő­bűn) akik más­ra is kí­ván­csi­ak vol­tak, mint arra, hogy mi van va­cso­rá­ra. Ahogy ró­lunk fel­té­te­lez­ték a Tö­rök Szul­tán pisz­kos áru­lá­sa foly­tán.

Ki dol­go­zott hát? Az egyik fegy­ve­res kí­sé­rőnk, jó­in­du­la­tú őr­nek lát­szott, fe­lelt erre a kér­dés­re:

– Benn­szü­löt­tek vég­zik a mun­kát. Va­la­me­lyik er­dei törzs ki­rá­lya adta el né­pé­nek szí­ne-ja­vát pá­lin­ká­ért meg egyéb kel­le­mes hol­mi­ért.

Né­pé­nek szí­ne-java után ítél­ve ez a ki­rály a vi­lág leg­si­lá­nyabb alatt­va­lói fe­lett ural­ko­dik.

Egy kö­vér sze­ne­gá­li őr­mes­ter vett át ben­nün­ket. Az arca ba­ro­mi ke­gyet­len­sé­get fe­je­zett ki.

– Csak gyer­tek – mond­ta vi­gyo­rog­va. – Épp szük­ség van itt az eu­ró­pa­i­ak­ra a kór­ház­ban. Az a nagy­or­rú már itt járt, és el­mond­ta, hogy ké­mek vagy­tok! Hogy oda te­gye­lek ben­ne­te­ket a hul­la­ba­rakk­hoz.

Men­tünk a kór­ház felé. Mi­lyen al­jas áru­ló ez a Tö­rök! Mert két­ség­te­len, hogy ő volt a „nagy­or­rú”, aki be­fe­ke­tí­tett az őr­mes­ter­nél. Az em­lí­tett ba­rakk va­la­mi­vel tá­vo­labb állt. Épp­oly csúf, pisz­kos desz­ka­tá­kol­mány, mint a töb­bi. A kö­ze­lé­ben tűr­he­tet­len szag ron­tot­ta meg a le­ve­gőt. Egy halk, nyö­ször­gő, jaj­ga­tó kó­rus zaja szü­rem­lett ki a mosz­ki­tó­há­ló nél­kü­li ab­la­kon.

– Eze­ket az őr­mes­ter kül­di – je­len­tet­te egy al­tiszt­nek a kí­sé­rőnk –, kór­ház­szol­gá­lat­ra osz­tot­ták be őket.

– A min­den­sé­git! Mi­nek ide ápo­ló­nak a fe­hér em­ber? – mond­ta ez ked­vet­len arc­cal. – Le­já­rat­ja a te­kin­té­lyün­ket! Van más bün­te­tés is.

– A nagy­or­rú akar­ta. Ké­mek.

– És ha hó­hé­rok…! Hát jó… én nem bá­nom!

Át­vett ben­nün­ket, és kö­vet­tük a kór­ház­ba.

Po­kol!

Sé­rült, fe­ké­lyek­kel bo­rí­tott, tí­fu­szos ma­lá­ri­ás benn­szü­löt­tek fek­sze­nek gyé­ké­nyen össze­zsú­fol­va. Mil­lió légy szál­long min­den­fe­lé. Hul­la­dék, fé­reg, el­vi­sel­he­tet­len szag, nyö­gés, jaj­ga­tás…

És fe­hér kö­peny­ben…

A „Ta­nár úr”! Kvasz­tics!

Itt is zon­go­ris­ta és or­vos volt egy sze­mély­ben. A fe­jét va­kar­ja, és te­he­tet­le­nül néz kö­rül. Mel­let­te egy ala­csony, hó­fe­hér sza­kál­las, nagy hom­lo­kú em­ber, drót szem­üveg­gel. Za­va­ros te­kin­te­te nyug­ta­la­nul jár ide-oda.

– Higgye el, kol­lé­ga, ez itt az ul­cus pep­ti­cum egy ti­pi­kus ese­te… Le­het, hogy meg­ope­rá­lom az il­le­tőt – mond­ja ép­pen Kvasz­tics­nak.

– Ké­rem, ne te­gye… – kö­nyör­gött az óri­á­si sá­padt Kvasz­tics, és puf­fadt, szep­lős ke­zét össze­tet­te.

– Én va­gyok a fő­or­vos…! – ki­ált­ja gő­gö­sen, és ránk néz. – Önök be­te­gek?

– Nem – fe­le­li Sen­ki.

– Mind­egy – mond­ja jó­sá­gos, meg­nyug­ta­tó han­gon –, majd azok lesz­nek, és én meg­ope­rá­lom önö­ket. Win­ter ta­nár va­gyok.

Ez bo­lond! Kvasz­tics­ra néz­tünk. Só­hajt­va bó­lin­tott. Az­tán oda­súg­ja ne­künk:

– Ma va­gyok itt elő­ször. Bor­zal­mas!

Win­ter ta­nár to­vább­ment a vi­zit­je so­rán.

– Ön­nek mi baja?! – kér­dez­te az egyik jaj­ga­tó né­ger be­te­get.

„Ön”-nek szó­lít­ja a benn­szü­löt­tet! Ki hal­lott ilyent!

– Sem­mi! – ki­a­bál­ja ré­mül­ten a be­teg. – Sem­mi baj! Sim­bu egész­sé­ges… Nem bán­ta­ni!

A Sim­bu nevű sze­mén lát­szott, hogy ma­gas láza van.

– Ki fo­gom húz­ni a fo­ga­it – mond­ja mo­so­lyog­va az ősz ta­nár. – Ma­gá­nak gennyes góca van va­la­hol, és ez a fo­gá­tól jön.

– Ké­rem, kol­lé­ga – mond­ja Kvasz­tics –, ez tisz­ta ma­lá­ria… Ta­pint­sa meg a má­ját…

Win­ter ta­nár jó­sá­gos mo­sollyal csó­vál­ja a fe­jét:

– Ez egy peryos­ti­tis át­té­te­le… Azon­na­li ext­ra­há­ció még meg­aka­dá­lyoz­hat­ja a szep­szist… – és már to­vább­megy. Kvasz­tics ál­mos, vö­rö­ses, nagy sze­me nyug­ta­lan lesz. Az­u­tán ránk néz…

– Igen, ez ilyen kór­ház. Mit csi­nál­jak? – mond­ja, mint­ha fe­lel­ne va­la­ki­nek, pe­dig nem szól­tunk.

– Jöj­je­nek ve­lem…

Elő­re­ment, és mi kö­vet­tük. A ba­rakk el­ha­gyott ud­va­rá­ra ve­ze­tett ben­nün­ket.

– Nem bí­rom soká! Ez a Win­ter őrült, és ope­rál! Egy kony­ha­asz­ta­lon! Rossz mű­sze­rek­kel…! Öli eze­ket a sze­ren­csét­le­ne­ket… Is­te­nem!…

Az aj­tó­fél­fá­nak dőlt és meg­tö­röl­te a hom­lo­kát.

– De hát… nem tud­ják, hogy őrült? – kér­dez­te Sen­ki.

– Tud­ják. De itt va­la­mi me­se­vi­lá­got ren­dez­nek… Min­den­ki él­het a má­ni­á­já­nak. És ez a Win­ter má­ni­á­ku­san ope­rál… Hagy­juk… A Tö­rök üzent ma­guk­nak.

– Az a gaz­em­ber! – ki­ál­tot­tam. – Aki mi­att itt va­gyunk!

– Na és – cso­dál­koz­va né­zett rám –, maga nem mond­ta a Tö­rök­nek, hogy sze­ret­né­nek ki­jut­ni az erőd­ből?

– De mond­tam… hm.

– És azt is mond­ta, hogy be­szél­ni akar­nak Fran­cis Bar­ré­val?

– Ezt mond­tad a Tö­rök­nek? – kér­dez­te Sen­ki Al­fonz.

– Igen de…

– Hát kint van­nak az erőd­ből – mond­ja Kvasz­tics a szem­köz­ti desz­ka­bó­dé­ra mu­tat­va –, és ott fek­szik be­te­gen Fran­cis Bar­ré.