Tizedik fejezet

1.

Ne­masz-Rum­bá­ban az­nap kü­lö­nös ese­mé­nyek ját­szód­tak le. Még öt­ven év múl­va is re­me­gett a törzs elöl­já­ró­já­nak a sza­kál­la, ha el­mond­ta egy-egy át­uta­zó cso­da­dok­tor­nak vagy rab­ló­ve­zér­nek.

Tíz óra felé egy go­rom­ba, köp­cös le­gi­o­ná­ri­us ér­ke­zett ösz­vé­ren, min­den­fé­le szer­szám­mal a nye­reg­tás­ká­já­ban.

Ba­luz, az oá­zis elöl­já­ró­ja ép­pen há­ló­szo­bá­já­ban pi­hent. Va­gyo­nos em­ber volt, amit a vak is lát­ha­tott, mert fek­he­lye mel­lett egy ké­rő­dző te­vén kí­vül két kecs­ke, több ka­kas és egy kos tar­tóz­ko­dott. Nem cse­kély min­ta­gaz­da­ság er­re­fe­lé.

Kora dél­előtt egy resz­ke­tő te­ve­haj­csár ro­hant be.

– Ba­luz! Vége Ne­masz-Rum­bá­nak! Oda az oá­zis. Egy rumi ka­to­na el­jött, és meg­öli a pál­má­kat.

Ba­luz fel­ug­rott, és a ri­adt ál­la­tok hang­za­va­rá­tól kí­sér­ve ro­hant a szörny­tett szín­he­lyé­re.

Amit ott lá­tott, at­tól kis hí­ján meg­halt… Al­lah nagy, és oly­kor go­nosz cso­dá­kat mű­vel. Az egyik pál­ma te­te­jén kö­vér ka­to­na ül, mint va­la­mi ru­hás ma­jom, két fe­ke­te gömb lóg a fü­lé­re egy vas­ka­ri­ká­ról. A pál­ma tör­zsé­be nagy szö­ge­ket ver, ó, át­ko­zott le­gyen. És a fi­nom haj­tá­so­kat dró­tok­kal gör­bí­tet­te, tör­te ke­resz­tül-ka­sul. A pál­ma ko­ro­ná­ja csu­pa hu­zal, és a má­sik pál­mán ugyan­csak szög és drót és fe­hér hol­mi, ami a fába szúr­va fe­szí­ti a dró­tot…

A maj­mok re­meg­ve át­ka­rol­ják egy­mást az egyik kö­ze­li fán, ijed­ten fi­gye­lik az ese­ményt, és az oá­zis döb­bent la­kos­sá­ga száj­tát­va áll.

– Uram! – ki­ált­ja az elöl­já­ró, de a köp­cös rumi int, hogy hall­gas­son, és a nya­ka alól egy kis fe­ke­te töl­csért húz a szá­já­hoz:

– Hal­ló! Hal­ló!… – ki­a­bál­ja. – Itt rá­dió Ne­masz-Rum­ba és a mel­lék­ál­lo­má­sok. Be­mond­juk a ló­ver­seny­ered­mé­nye­ket, utá­na a lon­do­ni Sa­voy Ho­tel uszo­dá­já­ból hang­le­me­ze­ket köz­ve­tí­tünk sze­rény ju­ta­lék fe­jé­ben. Is­mét­lem: ti­zen­egy óra húsz perc.

…A la­kos­ság ek­kor arc­ra bo­rult és imád­ko­zott. Ba­luz fel­szólt a fára.

– Mit mű­velsz itt, ka­to­na úr?

– Te vagy a törzs feje? – kér­dez­te go­rom­bán.

– Ez nem törzs uram…

– És nem fej – mond­ta be­le­egye­ző­en. – Ide hall­gass! Azt a da­to­lya­pál­mát ott ki kell vág­ni! Egy an­ten­nát ál­lí­tunk fel he­lyé­be.

– Uram…

– Csend – fel­ve­szi a hall­ga­tót, és fi­gyel. – Hal­ló! Az össze­köt­te­tést fel­sze­rel­tem… Hop­kins mű­sza­ki be­szél a ket­tes pál­ma te­te­jén… Tíz perc múl­va köz­löm őr­nagy úr­ral, hogy hová küld­jék az osz­ta­got… Egy er­dei meg­fi­gye­lő van a kö­zel­ben… Igen­is…

Köz­ben Ba­luz a csend­őrök­höz sza­ladt. Ket­tő volt itt az arab go­u­mi­er-k tes­tü­le­té­ből, e pil­la­nat­ban me­zí­te­le­nek és al­sza­nak.

– Ura­im! Éb­red­je­tek! Rumi ka­to­na jött, és öli a pál­má­kat.

A káp­lár fi­gyel­me­sen meg­hall­gat­ta.

– Te bo­lond Ba­luz! Ez a si­va­tag­ban gya­kor­la­to­zó csa­pa­tok rá­di­ó­sa. Most ide is sze­rel­nek vo­na­lat, és Ne­masz-Rum­bá­nak lesz rá­di­ó­ja.

– De uram, a rá­di­ón nem te­rem da­to­lya, nem ad ár­nyé­kot. Ne­künk jobb a pál­ma.

– Hi­á­ba mon­dod, mert ez olyan, mint az ol­tás. Ha nem hagy­já­tok csi­nál­ni, ak­kor sok ka­to­na jön, és min­den­kit meg­ver­nek.

– Vé­günk van…

– Ezt ak­kor is mond­tá­tok, ami­kor min­den­ki­ből ki­szi­vattyúz­tak egy kis üveg­gel vért. Most fel­öl­tö­zök és oda­me­gyek, de ész­nél le­gye­tek, mert nem jó, ami­kor egy ka­to­na he­lyett öt­ven jön, és gép­fegy­vert is hoz­nak.

Ba­luz ro­han a fá­hoz. A nép köz­ben el­szé­ledt, és né­hány he­gyes ka­ró­val tért vissza. A ka­to­na kis szö­ge­ket vett ki az aj­kai kö­zül és a fába ver­te, köz­ben dú­dolt.

– Min­den­ki ta­ka­rod­jon a kuny­hó­ba – or­dí­tot­ta Ba­luz. – Ne mer­jé­tek a ka­to­na urat bán­ta­ni, mert ak­kor gép­fegy­ver­rel jön­nek.

– És ágyú­val – je­gyez­te meg mo­so­lyog­va a köp­cös. – Itt áll a két had­osz­tály az ős­er­dő­ben.

A la­kos­ság el­tisz­tult.

A ka­to­na fü­työ­rész­ve le­jött a fá­ról, a leg­szebb pál­má­hoz ment, szak­ér­te­lem­mel vé­gig­néz­te a tör­zset, az­u­tán elő­vett a zse­bé­ből egy fél­mé­te­res vasé­ket és a ké­reg­re il­lesz­tet­te.

– Uram – nyö­szö­rög­te Ba­luz –, mi­ért ép­pen Né­masz-Rum­bá­ban csi­nál­nak a pál­mák­ból rá­dió­fát?

– Mert az őr­ve­ze­tő egy disz­nó. Sum­bi oá­zist kel­lett vol­na sze­rel­ni, de azok meg­vesz­te­get­ték az őr­ve­ze­tőt, pénzt ad­tak, en­ni­va­lót és te­vé­ket, hogy gyor­san to­vább­jus­son. Mert van ilyen al­jas, meg­vesz­te­get­he­tő em­ber is…

– És… té­ged… uram, nem le­het meg­vesz­te­get­ni?…

A köp­cös sze­me vil­lant egyet, és szem­be­for­dult Ba­luz­zal.

– Azt pró­báld meg!!

– É… én nem tet­tem még ilyet…

– Mind­egy. Azért csak pró­báld meg. Men­ni fog.

És ment. Volt némi kész­pénz is itt, en­ni­va­ló, teve…

– Jól van… Ak­kor to­vább­me­gyünk. Csak ka­to­nás bú­csúz­ko­dást ké­rek.

– Az mi­lyen?

– Meg­ha­jolsz ke­let felé, és a rá­di­ós­nak pá­lin­kát adsz…

– Ér­de­kes… – fe­lel­te za­var­tan. – És mi tör­té­nik az­zal, aki nem ad pá­lin­kát?

– Úgy­szól­ván sem­mi. Hoz­zá­vág­nak egy vöd­röt, meg ilyen… De meg­öl­ni nem sza­bad.

Ba­luz el­si­e­tett, és egy fél li­ter pá­lin­ká­val tért vissza, amit a ka­to­na egy haj­tás­ra ki­ivott.

– Na­gyon jó. Nem is kell több kós­to­lót adni. En­nél ma­ra­dok. – mond­ta, és meg­rug­dos­ta az elöl­já­rót.

Az­u­tán jött a csend­őr.

– Mit kí­ván?

– Ezt a rá­di­ót kel­lett vol­na fel­sze­rel­ni. Egy má­sik mű­sza­ki­val jöt­tem, ő az er­dő­ben vár­ja, hogy meg­le­gyen az össze­köt­te­tés.

A csend­őr fi­gyel­me­sen néz­te a hu­za­lok zagy­va há­ló­za­tát. Is­mer­te az ilyes­mit.

– Én mit te­gyek, uram? – ajánl­ko­zott a csend­őr szol­gá­lat­ra.

– Éne­keld el ve­lem együtt, hogy „Pá­rizs, tiéd a szí­vem!”

Né­hány hang­tól el­te­kint­ve, a dalt arány­lag rö­vid idő alatt meg­ta­nul­ta az őr­mes­ter, de mi­vel ok­ta­tás köz­ben szin­tén ré­szeg lett, ő is be­le­rú­gott né­hány­szor az elöl­já­ró­ba.

Ké­sőbb meg­ér­ke­zett a mű­sza­ki ka­to­na tár­sa, és ez is na­gyon jó­ked­vű volt, bár a tör­zse­löl­já­rót ő is so­kat rug­dos­ta.

Ez, úgy lát­szik, szo­kás­ba jött.

Az­u­tán it­tak és éne­kel­tek haj­na­lig.

Al­lah nagy…