4.

Reg­gel­re el­ké­szült a tér­kép. Ki­tű­nő mun­ka volt. A tá­bor­nok egész éj­jel dol­go­zott a faggyú­mécs mel­lett, a ro­va­rok da­cá­ra.

– Itt a nyíl­nál könnyen át­jut­nak a Kon­gón, ahon­nan csak egy rö­vid ős­er­dei út vá­laszt­ja el a Sza­ha­ra dél felé ki­szö­gel­lő csücs­ké­nél Ne­masz-Rum­ba oá­zist.

– Ki­tű­nő – ámul­do­zott Sen­ki Al­fonz. – Ön iga­zán egy Mon­te Chris­to.

– Ki az, hogy foly­ton em­le­ge­tik? – kér­de­zi Tus­kó Hop­kins, ez a mű­ve­let­len. Szé­gyell­tem, hogy ilyen ba­rá­tom van.

– Mon­te Chris­to rab volt If vá­rá­ban – ma­gya­ráz­za Yvon­ne.

– Az me­lyik hely­őr­ség? – kér­de­zi Pot­ri­en.

– Mar­seille kö­ze­lé­ben volt va­la­ha. Ott tar­tot­ták fog­va Mon­te Chris­tót és egy öreg ab­bét, aki min­den­fé­le hol­mit ké­szí­tett a cel­lá­já­ban. A le­pe­dő­jé­re írt, az ágy lá­bá­ból vé­sőt csi­nált…

– A Sing-Sing­ben ilyes­mi nem for­dul­ha­tott elő – szól­tam köz­be –, kí­mél­ni kel­lett a fel­sze­re­lést.

– Ez ré­gen volt – mond­ta Yvon­ne.

– Úgy van – bó­lin­tott Hop­kins –, ez az új igaz­ga­tó most ren­det csi­nált.

– És mi lett a fe­gyen­cek­kel? – ér­dek­lő­dött Tus­kó.

– Ami­kor Far­ria abbé meg­halt, Mon­te Chris­to a ha­lott he­lyé­re fe­küdt, és a ten­ger­be dob­ták egy zsák­ban a te­tem he­lyett. Ott az­tán fel­vág­ta a vász­nat, és el­me­ne­kült.

…Ez bi­zo­nyá­ra a tá­bor­nok apja le­he­tett, az öreg Mon­te-Du­ron. Ezért mond­ja a le­á­nya, hogy „Te egy Mon­te Chris­to vagy”.

– És most – mond­ta Sen­ki Al­fonz – itt a Kon­gó mel­lett mi újra el­játsszuk a régi tör­té­ne­tet. A tá­bor­nok úr is el­mond­hat­ja majd, ha ki­sza­ba­dult, hogy tért vissza a ha­lot­ti le­pel­ből, mint Mon­te Chris­to. És bün­tet­ni fog!

Meg­bo­lon­dult ez a Sen­ki Al­fonz? El akar­ja ját­sza­ni ezt a „tör­té­ne­tet”? És a tá­bor­nok épp­úgy tér vissza a ha­lot­ti le­pel­ből… Csak nem akar­ja a tá­bor­no­kot le­pel­be vagy zsák­ba varr­ni? Ha a Kon­gó­ba dob­ják, meg­eszik az öre­get a kro­ko­di­lok.

Hü­lye­ség! Sze­ret­tem vol­na még a né­hai, idő­sebb Mon­te-Du­ron­ról kér­de­zős­köd­ni, de gon­dol­tam, nem öröm a tá­bor­nok­nak, hogy az öreg fegy­ház­ban ült, mi­nek fe­sze­ges­sük. Nem…?

De ez a do­log a zsák­kal nem ment ki a fe­jem­ből. Tus­kón is lát­tam, hogy ide­ge­sí­ti va­la­mi. Oda­jött hoz­zám.

– Te jó­nak tar­tod, hogy ezt az öreg urat a víz­be dob­ják? – kér­dez­te hal­kan.

– Tisz­ta mar­ha­ság Sen­ki Al­fonz­tól. Nem ér­tem, mi­ért vál­toz­ta­tott az ere­de­ti ter­ven, hogy tu­taj­ra ülünk, és a tá­bor­no­kot itt hagy­juk Pot­ri­en­nel!

– Ezt mon­dom én is. Egy ilyen öreg urat a fo­lyó­ba dob­ni… És hová a cso­dá­ba ússzon a Kon­gón?

– Nem is szól­va a kro­ko­di­lu­sok­ról.

– Azt hi­szem – mond­ta Le­vin, aki mel­let­tünk ült –, én ér­tem, hogy mit ter­vez­nek. A tá­bor­nok bi­zo­nyá­ra sú­lyos be­teg, és nem akar­ják, hogy szen­ved­jen, hát be­be­szél­ték neki ezt a hü­lye­sé­get. Most majd kí­mé­le­te­sen át­tol­ják egy zsák­ban a más­vi­lág­ra.

Ez elég ké­zen­fek­vő­nek lát­szott.

– A min­de­nit… – dör­mö­gi Pot­ri­en az ab­lak­nál. – Ez mit ke­re­sett itt…

Mi is ki­néz­tünk a si­vár vi­dék­re… Egy csó­nak tá­vo­lo­dott a szi­get­től, és mint­ha a so­vány káp­lár ülne ben­ne.

– Ha hall­ga­tó­dzott, el­vesz­tünk – mond­ta Sen­ki Al­fonz.

– Azt hi­szem, csak az en­ni­va­lót hoz­ta ko­ráb­ban – jegy­zi meg a tá­bor­nok.

Csak­ugyan ott volt a nagy ba­tyu a kü­szö­bön. Et­től meg­nyu­god­tunk.

– Itt az ide­je, hogy fel­ké­szül­jünk az in­du­lás­ra – mond­ta Pot­ri­en.

Si­et­ve vé­gez­tük a hát­ra­le­vő mun­kát.

Las­san al­ko­nyo­dott már. Ide­je volt, hogy ki­fe­szít­sük a kuny­hó hát­só fa­lát, mert a tu­tajt csak itt le­het víz­re bo­csá­ta­ni. Sen­ki Al­fonz ne­ki­fe­szült. De meg sem la­zít­hat­ta még, ami­kor ki­vá­gó­dott az ajtó, vagy negy­ven em­ber ro­hant be a fél­sze­mű ve­ze­té­sé­vel és ránk ve­tet­ték ma­gu­kat. Mon­da­nom sem kell, hogy ke­mé­nyen vé­de­kez­tünk. Pot­ri­ent va­la­ki fej­be vág­ta egy léc­cel… Hop­kins két em­ber­rel le­ka­szált nyol­cat, és min­den keze ügyé­be eső tárggyal csap­kod­ta a tá­ma­dó­kat. Ne­kem csak az egyik pad ju­tott, de Sen­ki Al­fonz a kuny­hó hát­só fa­lát hoz­ta… Hi­á­ba! So­kan vol­tak, és egy­re töb­ben jöt­tek. Yvon­ne si­kolt­va ver­gő­dött a fél­sze­mű mar­ká­ban… Né­hány per­ces küz­de­lem után ott fe­küdt te­he­tet­le­nül. Még a lányt is meg­kö­töz­ték.

Ak­kor be­lé­pett a szá­za­dos, a fél­sze­mű, a fő­mér­nök, a kis so­vány és…

És a Tö­rök Szul­tán!

– Na, jó­ma­da­rak – mond­ja a Tö­rök –, se­gí­tek nek­tek a szö­kés­ben, ahogy meg­ígér­tem! Most vég­re le­szá­mo­lok ve­le­tek! Szá­za­dos úr! A tá­bor­nok zse­bé­ben egy pe­csé­tes le­vél van, amit ezek ki akar­tak csem­pész­ni in­nen.

Ő maga húz­ta ki a tá­bor­nok zse­bé­ből a le­ve­let, és át­ad­ta a szá­za­dos­nak!

…Ó, uram, de szí­ve­sen meg­hal­nék, csak még egy­szer a ke­zem­be ke­rül­ne a Tö­rök Szul­tán vé­kony nya­ka és ret­ten­tő ádám­csut­ká­ja.