2.

Saj­nos a leg­több fa már rot­hadt volt. De itt is, ott is akadt egy desz­ka, amit meg­kí­mélt az idő. Eze­ket le­fe­szí­tet­tük.

Már ko­rán reg­gel ége­tő­en tü­zelt a nap, és a kuny­hó fa­lai úgy on­tot­ták az éj­sza­ka be­szí­vott ned­ves­ség gő­zét, hogy a szét­mál­ló tör­zsek fur­csa sza­gá­tól gör­csö­sen kö­hög­tünk. De azért el­he­lyez­tük a ki­vá­lo­ga­tott desz­ká­kat egy szom­szé­dos szo­bá­ban. Csak az­u­tán fe­küd­tünk le a fá­rasz­tó éj­jel után a pad­ló­ra. Vé­res­re mart tes­tünk már ér­zé­ket­len lett a nyüzs­gő ro­va­rok el­len, csak a pók­csí­pés da­gadt sebe ége­tett so­ká­ig gyul­lad­tan, ké­ken. De azért alud­tunk, ve­rej­té­kez­ve sú­lyos, rossz al­vás­sal, és arra éb­red­tünk fel, hogy a Tö­rök Szul­tán rug­dos ben­nün­ket.

– Hé! Bi­tan­gok! – or­dí­tot­ta.

Né­hány ka­to­na állt kö­röt­te, ar­rébb Yvon­ne, kis­sé ri­ad­tan, és tá­vo­labb Le­vin tel­je­sen fel­po­foz­va. Mi tör­tén­he­tett az öreg­gel? El­ver­ték, az bi­zo­nyos.

– A le­ány itt fog ma­rad­ni az ap­já­nál! Ez az alak meg ve­le­tek.

És a lát­szat ked­vé­ért be­le­rú­gott Hop­kins­ba. Hop­kins a lát­szat ked­vé­ért úgy vá­gott hoz­zá egy asz­talt, hogy a Tö­rök ki­sza­kí­tot­ta az aj­tót és a kuny­hó elé esett.

Ez a Tus­kó amennyi­re le­he­tett, se­gí­tett a Tö­rök­nek a lát­sza­tot úgy-ahogy fenn­tar­ta­ni.

A ka­to­nák né­gyen áll­tak ott fegy­ver­rel, de mi­előtt bár­mit te­het­tek vol­na, Pot­ri­en rá­juk sze­gez­te a pisz­to­lyát.

– Aki nem ta­ka­ro­dik rög­tön, azt le­lö­vöm. En avant!

Az arca pi­ros volt, és vé­kony ba­ju­sza tá­ma­dó­an me­redt két­fe­lé, mint fel­tű­zött szu­rony­he­gyek. Az öreg Pot­ri­en min­den bo­ga­ra el­le­né­re, fér­fi volt a tal­pán, ez lát­szott.

– Csak gyer­tek ki – or­dí­tot­ta a Tö­rök Szul­tán a ka­to­nák­nak. – Je­len­tünk min­dent a szá­za­dos­nak. Kí­ván­csi va­gyok, ki mer lőni! Ma­rad­ja­tok kint! Be­me­gyek egye­dül!

– Ha maga egye­dül jön, nem bánt­juk, de hagy­ja kint a ka­to­ná­it, és be­szél­jen tisz­tes­sé­ge­sen – ki­ál­tot­ta Pot­ri­en –, mert le­lö­vöm.

– Ne mer­jen rá­lő­ni! – súg­ta gyor­san Hop­kins, és a meg­rú­gott lá­bát ta­po­gat­ta… – Ez az em­ber a ba­rá­tom, a fene egye meg.

A Tö­rök be­lé­pett. Most ma­gunk kö­zött vol­tunk, a ka­to­nák kint áll­tak. Kis­sé vér­zett az arca meg a hom­lo­ka.

– Ez az­tán a lát­szat… – mond­ta di­a­dal­ma­san. – Úgy bíz­nak ben­nem már, hogy azt hi­szik, én va­gyok a leg­al­ja­sabb rab­ló.

– Ezt bi­zo­nyí­ta­nod kel­lett? Nem volt elég rád néz­ni? – kér­dez­te hi­tet­len­ked­ve Sen­ki Al­fonz. Az­tán be­mu­tat­ták a Tö­rök Szul­tánt a tá­bor­nok­nak: – Bou­lan­ger úr, a Tö­rök Szul­tán, gya­nús ba­rá­tunk.

A tá­bor­nok, aki ed­dig a le­á­nya mel­lett állt, egyik kar­já­val át­ka­rol­va az ijedt Yvon­ne-t, oda­lé­pett a Tö­rök Szul­tán elé.

– Maga… nem az ő em­be­rük?

– Már nem. Be­val­lom, azért jöt­tem Igo­ri­ba, hogy ezt az üz­le­tet le­he­tő­ség sze­rint ki­hasz­nál­jam. De most már lá­tom, hogy saj­nos a tisz­tes­sé­ges ol­da­lon kell har­col­nom, ami rit­kán jö­ve­del­me­ző.

– Mi­ért küld­ték ide önt és Le­vint? – kér­dez­te Sen­ki Al­fonz Yvon­ne-tól.

– Ké­rem – kezd­te si­ral­ma­san Le­vin, és har­sá­nyan ki­fúj­ta szög­le­tes tü­lök­or­rát. – Itt nem jól főz­nek. Egy mi­nő­sít­he­tet­len bur­go­nyát a sza­kács fe­jé­hez vág­tam, úgy ér­zem, hogy tel­jes jog­gal.

– A tárgy­ra, em­ber!

– A sza­kács nem bír­ta ki­he­ver­ni a sé­rel­met. Bosszú­ból ki­hall­gat­ta a be­szél­ge­té­se­met Ma­de­mo­i­sel­le Du­ron­nal.

A Tö­rök foly­tat­ta:

– Én a szo­bám pad­ló­ján egy hall­ga­tó­zó lyu­kat fúr­tam, ez a nyí­lás a szá­za­dos elő­szo­bá­já­hoz ve­zet. Ma ott vár a sza­kács, és me­sé­li egy ba­rát­já­nak, hogy ez a pi­szok Le­vin össze­ját­szik a le­ánnyal és a há­rom spi­on­nal, aki­ket a szi­get­re vit­tek. De ő most fel­je­len­ti. Erre el­ső­sor­ban Lev­in­hez ro­han­tam. Sze­gény meg­jár­ta ala­po­san. Nagy ve­rést ka­pott.

– Ki­től?

– Tő­lem. Ha már baj van, leg­alább erő­söd­jön a hely­ze­tem, mert csak a bi­za­lom­kel­tés­sel nyer­he­tünk. Ha nem te­szem, a sza­kács je­len­té­se alap­ján amúgy is ki­de­rül min­den, de én is gya­nús let­tem vol­na eset­leg.

– Maga ne­kem így is gya­nús – mond­ta nyíl­tan Pot­ri­en.

– Mit akar­nak? – mond­ta sér­tő­döt­ten a Tö­rök. – Ma­guk nem gya­nú­sak, de va­la­mennyi­en itt ül­nek te­he­tet­le­nül.

– Ed­dig, ezt el­is­me­rem, nem le­het sem­mit rád bi­zo­nyí­ta­ni – mond­ta Sen­ki Al­fonz. – Az­u­tán akár­hogy is van, bíz­nunk kell ben­ned. Egy fon­tos je­len­tést, a tá­bor­nok le­ve­lét fog­juk ma­gunk­kal vin­ni. Ha gaz­em­ber vagy, úgy­is hi­á­ba…

– Fü­tyü­lök rád! Min­dig a ma­gam út­ját jár­tam, most is azt te­szem, és vé­gül én fo­gom el­vin­ni a le­ve­let…

– Ide hall­gass Tö­rök! Most ke­zed­be te­szem a nya­kun­kat, mert én bí­zok ben­ned. Mi ki­nyom­juk a kuny­hó hát­só fa­lát, és tu­taj­jal me­ne­kü­lünk. Azt hi­szem, Le­vin, ma­gá­ra szá­mít­ha­tok.

– Ura­im, én önök­kel me­gyek, ha kell, a po­kol­ba is. Ehe­tet­len a koszt. Man­son­ban csak rossz éte­le­ket főz­tek. Azt még ki­bí­rom. De itt jó éte­le­ket rosszul főz­nek, és abba meg kell hal­ni. Teg­nap fel­ad­tak egy negy­ven­öt de­kás bé­csi sze­le­tet…

– Elég!

– Elég, de rossz, mert do­hos volt a mor­zsá­juk.

A Tö­rök Szul­tán meg­rúg­ta Le­vint, ez­út­tal nem a lát­szat ked­vé­ért.

– Le­me­gyünk a fo­lyó­part­ra – foly­tat­ta Sen­ki Al­fonz –, és ahol a Kon­gó fel­ső sza­ka­sza el­éri az ős­er­dőt, ott át­vá­gunk a Sza­ha­ra felé.

– Hm… ez nem rossz.

– Pró­bálj fegy­vert, irány­tűt és tar­ta­lék élel­met ide­csem­pész­ni. Ne­héz lesz?

– Fe­nét. Nem tö­rőd­nek itt sem­mi­vel. Majd ki­esze­lek va­la­mit.

– Te is jössz?

– Én a ma­gam út­ján já­rok, ezt jól tud­já­tok.

– A le­á­nyo­mat is ma­guk­ra bí­zom – mond­ta a tá­bor­nok. – Elő­ször csa­lód­nék az em­ber­is­me­re­tem­ben, ha rossz ke­zek­be ke­rül­ne ma­guk­nál.

– Amíg én élek, ex­cel­len­ci­ás uram – fe­lel­te Sen­ki Al­fonz szo­kat­lan lel­ke­se­dés­sel –, ad­dig egy tisz­te­let­len szó sem ér­he­ti Ma­de­mo­i­sel­le Du­ront.

– És én! Ta­lán még a sír­ból is el­jön­nék, hogy vé­del­mez­zem – mond­tam egy re­mek­író­hoz mél­tó el­szánt­ság­gal.

– A han­gos­fil­me­ket ta­lán hagy­juk ké­sőbb­re – szólt köz­be Hop­kins az ő bár­do­lat­lan mód­ján. – Most ar­ról van szó, hogy hol­nap éj­sza­ka út­nak in­du­lunk.

– Na­gyon jó – he­lye­selt a Tö­rök –, anyag­szál­lít­mány ér­ke­zik a vas­út­épí­tés­hez, és ilyen­kor ál­ta­lá­nos a zűr­za­var, nem tö­rőd­nek majd ve­le­tek. Szer­busz­tok! – és in­dult.

– Várj – mond­tam –, a bi­za­lom…

És úgy vág­tam szá­jon, hogy ma­gá­val sza­kí­tot­ta az aj­tót, az­tán nagy ro­baj­jal a vá­ra­ko­zó ka­to­nák közé re­pült.

Ha ál­do­za­tok árán is, de a lát­sza­tot óv­tuk. És va­la­mennyi­ünk köz­ér­ze­te ja­vult most, hogy rend­sze­re­sen ver­het­tük a Tö­rök Szul­tánt.