4.
A csónak őreinkkel együtt ismét visszafordult, miután hármunkat a partra tett.
– Miért nem öltük meg a Törököt?! – dühöngött Hopkins.
– Nem tudom, hogy bűnös-e? – felelte idegesen Senki Alfonz. – Azt mondtam neki, hogy a szigetre akarok jutni. És ide juttatott…
A fene ezt az alakot.
A mocsaras sziget cölöpépítménye előtt állunk. Valamikor egy kegyes férfiú élt a kunyhóban, önkéntes száműzetésben, hogy megtérítse a busmanokat.
Ma börtön, amelyből nincs szökés.
Sok ezer börtönőr veszi körül a rabokat. Krokodilok hemzsegnek a vízben. Másodpercenként felbukkannak a zavaros, bugyborékoló folyóból.
Naponta egyszer átjön a csónak, élelmet tesz le a kunyhónál, és az egyik őr benéz az ajtón.
A kunyhóra egy táblát erősítettek ezzel a felírással:
FIGYELMEZTETÉS!
A kunyhót elhagyni tilos!
Aki kilép, azt a túlsó partról az őrök lelövik!
Egy figyelmeztető lövés máris eldörren. Gyorsan belépünk. Kör alakú kis helyiségben vagyunk. Néhány durva pad is van benne. Bennszülöttek hallgatták itt a misszionárius miséjét. Az asztalon olajlámpa, a falon egy Mária-kép, régi, szakadt, de még kivehető a szűzanya arca. Az egyik padon egy fogoly ül. Ruháját penész lepi, borostás, és fogyott is valamit. Nini! Hisz ez Potrien!
– Halló! Sergent! – kiáltja vidáman Hopkins. – Micsoda öröm! Megtalálta már a bokavédőjét?
Potrien felnézett. Megvetően, nyugodtan.
– Maguk hogy kerültek ide? – kérdezi.
– Kerestük a mi kedves őrmesterünket, mert nem bírjuk ki maga nélkül.
– Tartsák meg az ostoba tréfáikat.
A padlón egy sikló futott végig gyors zörrenéssel. Undok, nedves, rossz szagú hely volt ez a kunyhó.
– Tudja mit – mondja Senki Alfonz –, mesélje el, mon chef, hogy magát miért zárták be, és akkor mi is elmeséljük, hogy miért vagyunk itt.
– Mit kell mesélni? Látták, ha van szemük, hogy valami nincs rendben. A százados meg az a félszemű civil nem egyenes úton járnak, felhívattak még az érkezés napján az irodába, és azt ajánlották, hogy ne törődjek semmivel, kapok húszezer frank havi „zsoldot”, és jó dolgom lesz. Amikor ezt visszautasítottam, és látták, kivel van dolguk, egyszerűen áthoztak ide.
Nagyon elkeseredettnek látszott. Nem a hemzsegő bogarak és hangyák miatt, nem is a mocsaras, büdös sziget fullasztó légköréért.
Elkeserítette, hogy a légióban ilyesmi lehetséges.
De mi az, ami itt történik?
Ő sem tudta, mi sem. De az bizonyos, hogy itt nagy dolgok történnek. Tuskó Hopkins önkéntelenül az oldalán függő tok felé nyúlt. De a szivarokat elvette a Török Szultán. A fene ezt a „látszat” dolgot.
A lámpa alig pislogott, a faggyúban sercegő rongydarab felett döglött moszkitók borították vastagon a kifeszített dróthálót.
– Jó estét.
Sovány, beteges külsejű, ősz ember állt az ajtóban. A másik szobából jött. Potrien nyomban felugrott.
Azután mi is feszes állásba vágtuk magunkat. A szakadt, elnyűtt vászonruhán még jól látszott a rangjelzés.
Egy tábornok volt, aki belépett!
– Csak maradjon, őrmester – mondta a magas, ősz ember mély, de fáradt hangon. – Itt nincs helye a formaságoknak. Ki ez a három ember?
– Kettő közülük megkapta a becsületrendet, és jól verekszenek… De én nem bízom bennük.
– Ez azért van, mon sergent, mert öregszik – mentegetődzött Senki Alfonz.
– Maga ostoba! Duron tábornok előtt áll!
Duron tábornok! Akit állítólag megöltek a bennszülöttek!
A tábornok felvette az izzó, füstölgő faggyúmécsest, és végignézett bennünket.
– Miért kerültek a büntetőtáborba?
– Én az őrségen állva a fegyveremet letettem, és cigarettával a számban vártam az ellenőrző patrolt.
– Így volt – mondta Potrien. – Azt hiszem, megőrült kissé.
– Nem. Egy Francis Barré nevű katonának a húga írt levelet, hogy keressük meg a bátyját. Megtudtuk, hogy ide került Igoriba, és elhatároztuk, hogy utána jövünk. Ezért mind a hárman elkövettünk valamit, hogy ide kerüljünk.
A generális meredt arccal nézett rá.
– Maga… azért dohányzott az őrségen… – Hallgatott. Egy hatalmas vörös patkány lappangott a kunyhó hátterében, és a csendben élesen neszelt lihegő fúvása. – És… maguk is… Francis Barré miatt jöttek? Szántszándékkal? Igoriba? – fordult felénk a tábornok.
– Én a puskámat eldugtam, hogy együtt legyek a barátommal Igoriban is.
– Én megragadtam az alkalmat, hogy ha már elkövetek valamit, hát legalább kellemes legyen a bűntény, és egy régi ellenségemet kihajítottam az ablakon, amelyet sajnos nem nyitottam ki előzőleg, mert úgyis állandó kereszthuzat volt. Ez az illető természetesen azonnal gyengélkedni kezdett.
– De nem a kereszthuzat miatt – magyaráztam az ügyet Duron tábornoknak –, hanem az üvegszilánkok és a kövezet felsebezték.
A tábornok nem figyelte, amit beszéltünk. Az elgyötört, sovány férfiarcon most átmelegedett a pergamenszerű bőr. A szeme különösen csillogott. Keményen összezárta az ajkát, és nyelt egyet. Valami keserű szoríthatta a torkát.
– Maguk ismerték Francis Barrét?
– Személyesen nem. Yvonne Barré, a húga írt nekünk, és elhatároztuk, hogy utánajárunk ennek a szerencsétlen fiúnak.
– Egy ismeretlen hölgy kérésére idejöttek szándékosan?…
– Érdekelt bennünket a dolog, és – mondta Senki Alfonz a jelszavunkat – oly mindegy, hogy hol kerül halálos bajba az ember.
– Őrmester! – mondta Duron. – Hihető, amit ez a három ember mond?
– Én kérem, annyira sem becsülöm ezeket a világcsavargókat, mint a kilőtt puskagolyót, de azt őszintén meg kell mondanom, hogy nagyon egymás után követték el a vétkeiket, és elég érthetetlen volt az őrségen a cigarettázás meg a többi…
A tábornok sorba megfogta a vállunkat, és megrázott bennünket egyenként:
– Talán meglesz egyszer a jutalmuk érte… hogy nem hagyták el a szerencsétlen, idegen Francis Barrét.
– Sajnos – mondta Senki Alfonz – hiába volt minden. Szegény ember tegnap délután meghalt.
A tábornok nyitott szájjal, meredt szemmel állt.
– Meghalt… – suttogta. – Szegény… szegény Francis…
És a szemében összefutott valami zavaros csillogás.
– Tábornok úr ismerte Francis Barrét? – kérdeztem.
– A fiam volt… – felelte csendesen.