Tizenegyedik fejezet
1.
Este valahogy be kellett osonni az oázisba. Most nem került sor „fej vagy írás”-ra. Nemasz-Rumbánál Tuskó Hopkins vállalta a nagy kockázatot, tehát rajtunk a sor. Senki Alfonz meg én tesszük majd tiszteletünket. Hopkins ezt először igen erélyesen „kikérte magának” (egyszer s mindenkorra), de azután mégiscsak belenyugodott.
Yvonne odajött, és megölelt engem.
– Vigyázzanak…
– Erre most nincs időnk! – mondta Senki Alfonz. – Gyerünk!
Megnéztem, hogy rendben van-e a revolverem. Ezalatt Senki megcsókolta Yvonne kezét. Egy teljes percig tartott a jelenet, és a leány végigsimított a haján.
Hohó! Erre van időnk?!
Amikor az oázis felé mentünk, szóvá tettem a dolgot.
– Mondd… mit meséltél te nekem Mansonban Yvonne-ról meg egy levélről, amiben rólam ír?
– Hogy én?… Tessék?
– Azt mondja, hogy csak egy levelet írt neked.
– Igazán? – kérdezi meglepett csodálkozással. – Nahát, ezek a nők!
– Beszélj nyíltan. Becsaptál? Rászedted a barátodat?
– Ostoba vagy! Azt hiszed, Yvonne az a fajtájú leány, aki első pillanatban beismeri, hogy érdekled őt?
– Micsoda?
– Író létedre tudnod kellene, hogy az úri hölgyek mennyire tartózkodók.
Író létemre ezt természetesen jól tudtam…
– Azt képzeled, hogy azonnal bevallja szerelmét és a nyakadba borul? Tudd meg, hogy ma délután heves szemrehányásokkal illetett, mert kifecsegtem féltett titkát.
– Igazán?
– Igen! Nem szép tőled, hogy ezt a vallomását ilyen indiszkréten firtattad.
Szégyelltem, hogy mindezt Senki Alfonztól kellett hallanom. Magamtól is rájöhettem volna. Ilyesmit egy írónak tudnia kell.
– Gondolod, hogy kacérkodik velem?
– Azt nem. De szeretne kiismerni, mielőtt a szívébe fogad.
– De mintha veled olyan kedveskedő volna…
– Szép kis író vagy, még sohasem hallottad hogy egy nő féltékennyé akarja tenni, akit szeret? Ha engem szeretne, akkor hozzád volna kedves.
Ez igazán kézenfekvő.
– Most már hasaljunk le – ajánlja Senki Alfonz. – Nagyon közel vagyunk.
A sivatag éjszakai csendjét csak az oázis körül ólálkodó hiénák undok sikoltozása verte fel, amint itt is, ott is előtűntek, kettesével, hármasával ügetve. Azumbarban, úgy látszott, minden csendes. Valahol egy müezzin üvölti az éjféli szúrát. Elérjük kúszva az első sárputrit. Óvatosan, a falhoz lapulva megyünk tovább. A szomszédos kunyhó előtt egy arab ül, és mormol valamit. Egyhangúan folyton mormol, és időnként arcra borul.
– Te… – súgja a spanyol. – Itt halott van a házban.
– Na és?
– Akkor lehetne valamit csinálni… De biztosat kell tudni.
Belestünk az oldalablakon. Mécs lógott a tetőtartó gerendáról, és az asztalon egy koporsó feküdt…
– Várj… – csak ennyit mondott, és szokása szerint nyomban cselekedett. Bemászott az ablakon. Én a falhoz lapulva, a kunyhó másik falába vágott ajtót figyeltem. Az ajtó előtt ült az arab, és imádkozott. Ha megfordul, hogy a házba menjen, akkor leütöm. De ez vén ember volt, és Senki Alfonz kisebb zajt üt, mint egy lopódzó macska. Néhány perc múlva valaki megérintette a vállamat. Egy burnuszos állt mögöttem! Már éppen ütni késültem, amikor a halovány éjszakai világításnál felismertem Senki Alfonzt.
– Mi ez?
– A halott burnusza – mondta.
Az elmondottak után nem hihetik, hogy sok csillapítószert használtam életemben idegesség ellen, de most megborzadtam.
– Remélem – súgja Senki Alfonz –, nem nyitják ki többé a koporsót, és azt is remélem, hogy nem volt fertőző beteg a néhai. De ha pestises lett volna, akkor sem volt más választásom.
– Mit remélsz ettől?
– Látod ott azt a kis zászlót? Az a csendőrség. Onnan szerzünk mindent, ami kell. Hasalj le, és várj.
Otthagyott. Mit tehettem volna mást? Lefeküdtem a földre. A spanyol kopogott a zászlós kunyhó ablakán. Rövidesen megjelent a csendőr.
– Uram! – siránkozott Senki valami furcsa arab tájszólással. – Hat mérföldet futottam idáig… Az egész karavánt leölték… Azt hiszem, senki sem él rajtam kívül… én halottnak tettettem magamat és addig feküdtem, amíg eltűntek a rablók a messzeségben.
– Hej, Baldur! Razim! – kiabál hátra az arab csendőr, azután Senkihez fordul: – Kik voltak a rablók?
– Beduinok… Én félvér vagyok, de a többi mind arab, akit leöltek…
Közben kijött a másik két csendőr álmosan.
– Támadás történt a sivatagban… Baldur, te velem jössz… Hol van az a hely?
– Hat mérföld innen keletre… a Wadinál…
– Tudom már.
Két arab csendőr ellátta magát élelemmel és vízzel. Tevére kapott, és elvágtatott kelet felé, a Wadihoz, amit Senki Alfonz a térképen látott, hogy megnézzék, él-e még valaki a karaván lemészárolt tagjai közül. A rablóktól nem kellett tartaniuk, mert ezek sohasem térnek vissza a végrehajtott támadás színhelyére, ahol a holtak lelkei tanyáznak.
– Honnan jöttetek? – kérdezte a hátrahagyott csendőr.
– Timbuktuból – feleli Senki. – Ó, uram, adj nekem egy pohár vizet, és hagyj lepihenni.
– Gyere be. Kaphatsz vizet odabenn, és egy pokrócot is.
Bementek a házba.
Gyorsan utánuk siettem. Mire beléptem, Senki Alfonz már kötözte az alélt goumier-t.
– Siessünk – mondta.
– Miért? A két csendőr hajnalig nyargal oda, és délután lesz, mire visszatérnek.
– De addig messze akarok jutni. Szedj össze, ami élelmet találsz, és tölts meg két tömlőt vízzel.
– Nézd!
Meglepetten mutattam egy sárga újságra. Az első oldalon rólunk volt szó. Ott áll a nevem, hatalmas betűkkel. De nem mint írót említettek.
Vagy tíz nagy cím volt a hír felett:
„HÁROM EMBER A GYARMATI HADSEREG ELLEN”
„A MŰSZAKI OSZTAG VAKMERŐ TÁMADÓIT NEM SIKERÜLT ELFOGNI!”
„NEMASZ-RUMBÁNÁL PÉLDÁTLAN
SZÉLHÁMOSSÁGGAL
FELSZERELTÉK MAGUKAT!”
„HÁROM KÉPVISELŐ INTERPELLÁCIÓT JEGYZETT BE!”
„HÚSZEZER FRANK JUTALOM A KÉZREKERÍTŐNEK!”
„ELFOGTÁK ŐKET?”…
Ijedten olvasni kezdtem. Szent Isten! Csak nem fogtak el bennünket? De nem… Megnyugodva értesültem, hogy ez még nem történt meg. De a hírlap olyan gúnyos hangon írt a gyarmati hadseregről, amely három kalandorral szemben szinte tehetetlen, hogy nagyon elkeseríthette a szaharai karhatalom illetékeseit.
Hát ilyen port vert fel az ügy. Még a gyarmatügyi miniszter is nyilatkozott. Hogy nem nyilatkozhat addig, amíg a vizsgálat anyagát várja. Valami recseg…
– Mit csinálsz? – kérdezem.
– A rádiót összetörtem. Van leadójuk. Ez már különb oázis, mint Nemasz-Rumba.
– Azt elhiszem – mondom. – Itt a csendőrök rumot is isznak.
És eltettem az üveget.
Senki Alfonz ruhaneműket, fegyvert és mindenfélét kötött egy batyuba.
– Gyerünk! Eredj előre! Én még körülnézek – mondta Senki –, de nem akarom, hogy a leány és Hopkins aggódjanak, azután a köpcös szomjas lehet.
A ház mögött kiegészítettem a holmit, két tömlő vízzel, felraktam mindent a tevére, és a sűrű felé vezettem az oázisból. Rövidesen ott voltam a táborhelyünkön. Tuskónak még a tevéről nyújtottam a rumot. Fél üveggel azonnal felhajtott.
– Ez kissé megnyugtat – mondta elégedetten.
Yvonne görcsösen megragadta a karomat.
Hát mégis szeret!
– Hol a barátja? – kérdezte izgatottan.
Csakugyan úgy tesz, mintha Senki Alfonz érdekelné.
– Semmi baj, azonnal itt lesz!
– Hol szereztétek a tevét? – kérdezte Hopkins.
– Kidoboltattuk éjjel, hogy akinek eladó tevéje van, az jelentkezzék, mert szökött legionáriusok érkeztek.
– Hülye!
Elhallgattunk. Az oázis felől egy tevés alak közeledett, és több teve követte. Bizonyára ő az… De nem! Gomb csillan a sötétben!
Egy goumier közeledett!