Kilencedik fejezet

1.

Kép­zel­he­tik.

Tus­kó Hop­kins csuk­la­ni kez­dett, és min­den csuk­lás után úgy ki­me­resz­tet­te a sze­mét, mint­ha be­lül­ről te­li­fúj­nák le­ve­gő­vel.

Előt­tem el­sö­té­te­dett a vi­lág.

– Mi van ma­guk­kal? – kér­dez­te Yvon­ne ijed­ten.

Nem! A zör­gő, sut­to­gó, re­kedt hang, ame­lyik meg­szó­lalt, nem Tus­kóé volt. Csak az ő szá­já­ból jött.

– Az írás… – há­pog­ta. – Ná­lam van!

Ak­kor már va­la­mennyi­en tal­pon vol­tunk. Yvon­ne fal­fe­hér lett. Sen­ki Al­fonz szo­ká­sa sze­rint nyu­godt volt.

– Ül­jünk le szé­pen. Reg­ge­lig van időnk. Hop­kins, végy erőt ma­ga­don, és mondj el min­dent.

Fi­gyel­me­sen hall­gat­ta a tör­té­ne­tet a lát­szat­táv­cső­vel és az üveg he­lyett be­il­lesz­tett fém­da­ra­bok­kal…

– És… meg­néz­ted már?

– Nem…

Re­me­gő uj­jak­kal szed­te ki a táv­csö­vet. Ta­lán még­sem?!

Egy drá­mai perc…

Az­tán ott fe­küdt előt­tünk a le­vél, a tá­bor­nok je­len­té­se!

Nagy csend volt.

Ha meg­sem­mi­sít­jük, ak­kor a bű­nö­sök foly­tat­ják azt a bi­zo­nyos ször­nyű­sé­get. Ha meg­ta­lál­ják ná­lunk, ak­kor il­le­ték­te­le­nek ke­zé­be ke­rül egy fon­tos ál­lam­ti­tok, és nem tel­je­sí­tet­tük a pa­ran­csot.

Yvon­ne a ke­zét tör­del­te.

– Én va­gyok az oka…

– Ugyan ké­rem… – nyug­tat­ta meg Sen­ki Al­fonz. – Nincs még baj. Reg­ge­lig há­rom ilyen fic­kó, mint mi, so­kat te­het… Csi­nál­tunk mi már na­gyobb hec­ce­ket, ugye, fiúk?

Akár­hogy van is, ez az em­ber tud lel­ket ön­te­ni a tár­sa­i­ba. Kis­sé vissza­tért a re­mény. Hop­kins arca újra em­be­ri lett, amennyi­re ál­ta­lá­ban az volt…

– Kér­dés, hogy egy em­bert fej­be tu­dunk-e ütni úgy, hogy egy muk­kot se szól­jon – mond­ta sut­tog­va Sen­ki Al­fonz.

Hop­kins ide­ge­sen vál­lat vont.

– Mi­fé­le gye­rek­sé­ge­ket be­szélsz? Úgy ütök fej­be bár­kit, ahogy pa­ran­cso­lod.

– He­lyes… Yvon­ne, ön ka­to­na le­á­nya. Csak ak­kor ér­he­tünk célt, ha nem vá­lo­ga­tunk az esz­kö­zök­ben.

– Bíz­hat ben­nem… Nem le­szek gyen­ge…

A sá­tor ha­sí­té­kán ke­resz­tül lát­tuk, hogy sö­tét van. A ka­to­nák ré­gen va­cso­ráz­tak már, és mé­lyen al­sza­nak a fá­rasz­tó gya­kor­lat után.

– Baj­társ – szólt ki Sen­ki Al­fonz az őr­nek –, ez a sze­gény le­ány itt rosszul van…

Nagy ba­ju­szú, szu­ro­nyos-pus­kás ka­to­na lé­pett be.

– Mi kell?

Sen­ki tor­kon ra­gad­ta. Az arány­lag kis fe­hér kéz egy pil­la­nat alatt úgy ta­padt a ka­to­na nya­ká­ra, hogy pisszen­ni sem tu­dott. Nyom­ban bí­bor­szí­nű lett, a fegy­ve­ré­hez ka­pott… De Hop­kins re­vol­ve­ré­nek agya már­is kop­pant a fe­jén.

Le­ha­nyat­lott.

Kvasz­tics fel­ri­adt ál­má­ból, meg­lát­ta az ájult őrt, és fá­rad­tan kö­rül­né­zett.

– Csak men­je­tek nyu­god­tan… – mond­ta – az őrt meg­vizs­gá­lom, és el­lá­tom kö­tés­sel.

– Az nem elég – súg­ta Tus­kó –, a szá­ját is töm­je be, ha már ápo­lás alá ve­szi.

Sen­ki Al­fonz ma­gá­ra kap­ta a ka­to­na pus­ká­ját, de­rék­szí­ját és sap­ká­ját, az­u­tán a sá­tor elé lé­pett, hogy az őr ár­nya ott le­gyen, ha eset­leg ki­néz va­la­ki.

Hop­kins és én már tud­tunk min­dent. Ki­csúsz­tunk ha­son a sá­tor­ból. Sö­tét. Va­la­hol a kö­zös sá­tor vé­gén lám­pa ég, előt­te gú­lá­ban a fegy­ve­rek.

Néha egy fel-alá járó poszt ár­nya lát­szik. Sen­ki Al­fonz szi­szeg­ve mond­ja:

– Ha le­ütöm az őrt, a gú­lák­ba ra­kott pus­kák­hoz… azon­nal!

És el­in­dul az őr felé. Ez lát­ja az ár­nyat, azt hi­szi, hogy a má­sik őr… Oda­sé­tált. Sen­ki mö­gé­je ér, sza­bá­lyo­san le­csap a pus­ka­tus… Nyö­gés, zu­ha­nás…

Már­is fel­rúg­juk a fegy­ver­gú­lát, és ott ál­lunk hár­man, szu­ro­nyos pus­ká­val a kéz­ben… Csend. A ka­to­nák a sá­tor­ban nem éb­red­tek fel ne­héz ál­muk­ból. Leg­alább ti­zen­né­gyen van­nak. De fegy­ver­te­le­nek. És mi pus­ká­val.

– Most fi­gyelj. Nem kí­mél­he­tünk sen­kit, de le­he­tő­leg ne hal­jon meg egy se. Azért, ahol egy fe­jet látsz… üss rá!

– Mit akarsz?

– Ezt!

Két nyisszen­tés! El­vág­ta a sá­tor me­re­ví­tő kö­te­le­it…! A ha­tal­mas pony­va le­zu­han az al­vók­ra, és Sen­ki el­fut…

Hová?

Nincs idő tű­nőd­ni, mert az ál­muk­ból fel­ri­adt ka­to­nák va­kon ver­gőd­nek, itt is, ott is ki­du­do­ro­dik a pony­va alól egy fej.

És ahol ki­du­do­ro­dik, oda le­csa­punk a pus­ka­aggyal, Hop­kins vagy én. Az óri­á­si pony­va a pá­nik­ban egy­re job­ban kö­ré­jük csa­va­ro­dik… Ket­ten ki­gu­rul­nak aló­la… Egy rú­gás… egy csa­pás. Leg­alább nyolc em­bert ütöt­tünk le. Egy al­tiszt ki­csú­szik pisz­tollyal a ke­zé­ben, vak­tá­ban lő, de már­is esz­mé­let­len­né te­szi a pus­ka­agy…

Most már hár­man is ki­sza­ba­dul­nak, és ott a ne­gye­dik ro­ham­kés­sel… Ket­tőt el­in­téz a pus­ka agya, az egyik rám veti ma­gát, és fel­bo­ru­lunk, ezt ol­dal­ról Sen­ki Al­fonz fej­be csap­ja… Hop­kins egy jel­ző­póz­ná­val le­ka­szál még ket­tőt, és…

– El­fogy­tak… – li­he­gi a köp­cös.

Ti­zen­hat ájult, harc­kép­te­len ka­to­na fe­küdt a föl­dön tíz perc múl­va. Ez a trükk a pony­vá­val zse­ni­á­lis volt. Az el­len­fél két­har­mad ré­szét úgy ütöt­tük le, hogy biz­ton­ság­ban vol­tunk.

Mind­össze egyet­len lö­vés dör­rent, az al­tiszt adta le az imént.

Sen­ki Al­fonz egy össze­kö­tö­zött tiszt­re mu­tat. A föl­dön fek­szik.

– El­men­tem a had­nagyért, az kü­lön sá­tor­ban aludt.

Ez min­den­re gon­dol!

– Gyor­san cso­ma­gol­ja­tok fel vi­zet, élel­met és amit le­het. Öt ösz­vér is van.

Most már el­ső­ran­gú fel­sze­re­lés­sel me­he­tünk to­vább. Van ki­nin is bő­ven, élel­mi­szer és te­her­hor­dó ál­la­tok, köt­szer, füg­gő­ágy, sá­tor és min­den, amit a leg­job­ban fel­sze­relt gyar­ma­ti had­se­reg egy osz­ta­ga ma­gá­val visz az ős­er­dő­be.

– A ma­ra­dé­kot sem­mi­sít­sé­tek meg, hogy az ül­dö­zők­nek vissza kell­jen men­ni­ük az erőd­be fel­sze­re­lé­sért. Ez hu­szon­négy órás egér­út.

Si­et­tünk. Fel­cso­ma­gol­tunk min­dent, ami kel­lett.

– A ká­belt és a hu­zalt ne dobd el – mond­ta Hop­kins, ami­kor az egyik ösz­vér­ről le aka­rom csa­tol­ni a szer­szám­tás­kát. – Azt el le­het adni, ha észa­kabb­ra ju­tunk. Nincs pén­zünk.

Ez igaz. A tás­kát te­hát drót­tal, szö­ge­csek­kel, fej­hall­ga­tók­kal, szer­szá­mok­kal meg­hagy­tuk, mert Hop­kins re­mé­li, hogy ér­té­ke­sít­het­jük.

Yvon­ne jött ré­mült arc­cal, alig bírt szól­ni, és egész tes­té­ben re­me­gett.

– Mi az? Mi tör­tént?

– Kvasz­tics… – he­be­gi fog­va­cog­va.

A sá­tor­hoz men­tünk. Ott ült a „Ta­nár úr”, ahogy aludt, mel­lé­re lógó fej­jel, egy nagy, vö­rös folt­tal az inge bal ol­da­lán…

Hol­tan!

Az al­tiszt egyet­len lö­vé­se az alvó Kvasz­ti­csot ta­lál­ta. Pont szí­ven. A ha­tal­mas, ősz elő­ke­lő „Ta­nár”-hoz mél­tó, úri ha­lál volt ez, amely­ről az alvó nem is ál­mo­dott egy má­sod­perc­cel előbb, ami­kor ki­lőt­ték az os­to­ba go­lyót.

Vagy na­gyon is okos go­lyó volt, amely ezt a jobb sors­ra szü­le­tett em­bert ál­má­ban és gyor­san át­se­gí­tet­te egy egé­szen más vi­lág­ba, amely eset­leg jobb is, mint a mi­énk?

Ki tud­ja ezt?

– Bo­lond egy… do­log… – mond­tam na­gyon szo­mo­rú­an, mert ezt a fi­nom em­bert… ezt sze­ret­tem. És a töb­bi­e­ket is, azt hi­szem. Egyet s mást vé­gig­csi­nált ve­lünk, és min­dig csen­des volt, min­dig nyu­godt és jó mo­do­rú.

– El­te­met­jük – mond­ta Sen­ki Al­fonz.

És hi­á­ba volt élet-ha­lál­ról szó, hi­á­ba tud­tuk, hogy me­ne­tel már Fort Lamy­ból az őr­já­rat; szé­pen el­te­met­tük Kvasz­ti­csot csak­úgy, ahogy Le­vint. Egy ki­csit áll­tunk ott csend­ben, amíg Yvon­ne imád­ko­zott. Le­het, hogy mi is mor­mog­tunk va­la­mit, és Hop­kins töm­pe, vö­rös or­rán meg­rán­dult a bőr, mint­ha visz­ket­ne…

Megint el­ha­gyott ben­nün­ket egy em­ber, aki hoz­zánk tar­to­zott.

Ve­lünk volt!