5.

– És most le­lő­ni őket, mint a ku­tyá­kat! – ki­ál­tot­ta a fél­sze­mű.

– Én dön­tök! Ér­ted? – mond­ta csen­de­sen a szá­za­dos, és vé­gig­mér­te na­gyon hi­de­gen.

A fél­sze­mű el­hall­ga­tott. Úgy lát­szik, a nyá­jas szá­za­dos meg tud­ta ala­poz­ni a te­kin­té­lyét.

– Teg­nap megint jól be­ug­rat­tam őket – rö­hö­gött a Tö­rök. – Min­dig újra be­adom ne­kik, hogy ve­lük va­gyok, és csak lát­szat­ból kém­ke­dek… Erre el­árul­ják a szö­kést meg a le­ve­let!

Szin­te szét­rob­ban­tam a düh­től!

– Elő­ször a le­ve­let aka­rom ol­vas­ni – mond­ta a szá­za­dos ide­ge­sen. Fel­tép­te a pe­csé­tes bo­rí­té­kot, és át­fu­tot­ta az írást. Az­u­tán meg­ve­tő­en mo­soly­gott.

– Azt hi­szi, tá­bor­nok úr, hogy ez árt­ha­tott vol­na? Ve­szé­lye­sebb­nek hit­tem önt. Még ha el­jut­tat­ná ezt a le­ve­let oda, aho­vá szán­ta, ak­kor sem érne célt vele. Mind­össze ma­gát kel­le­ne el­tün­tet­nünk, és né­hány gya­nús nyo­mot. Nem. Ezért nem lö­vöm önö­ket főbe. Itt nincs ki­vég­zés. Elég lesz, ha ezt a tu­tajt meg­sem­mi­sí­tem, mert újabb tíz szál hasz­nál­ha­tó desz­ka nincs eb­ben a kuny­hó­ban.

…A tu­tajt sze­münk lát­tá­ra négy ka­to­na el­vit­te; és a Kon­gó­ba dob­ta. Ez­zel vég­le­ge­sen le­zá­rult mö­göt­tünk az Igo­ri­ból ki­ve­ze­tő út!

És ép­pen a Tö­rök Szul­tán csap­ta be mö­göt­tünk az aj­tót. Ó, add uram, hogy egy perc­re el­ját­sza­doz­has­sam a tor­ká­val. Az­u­tán szí­ve­sen meg­ha­lok.

– Gye­rünk – mond­ta a fél­sze­mű a szá­za­dos­nak. – Tud­ja, hogy vár­nak az anyag­gal.

– Majd én vi­gyá­zok – mond­ta a Tö­rök Szul­tán. – Szá­za­dos úr, most már az éle­tem­ről van szó, mert ha egy pil­la­nat­ra meg­sza­ba­dul va­la­me­lyik a há­rom em­ber kö­zül, ak­kor nyom­ban meg­öl… Ez teg­nap rám tá­madt! Most le­kvit­te­lem!

Ak­ko­rát rú­gott be­lém, hogy csak úgy dön­gött.

A szá­za­dos vissza­húz­ta:

– A ke­gyet­len­ke­dést nem sze­re­tem! Maga itt ma­rad ve­lük, Bou­lan­ger. Ha be­fe­jez­ték az áru ra­ko­dá­sát, fegy­ve­res őrö­ket kül­dök át, és ezen­túl egy pil­la­nat­ra sem ma­rad­nak egye­dül.

– Nya­kun­kat tö­rik még, meg­lát­ja! – dör­mög­te a fél­sze­mű.

– Maga ré­me­ket lát.

A Tö­rök elő­húz­ta a pisz­to­lyát.

– Lö­vés­re kész fegy­ver­rel vá­rok itt. Mert ezek meg­kö­töz­ve is ve­szé­lye­sek.

A szá­za­dos és a fél­sze­mű a ka­to­nák­kal együtt el­si­e­tett, és csó­nak­ba ül­tek. Lát­hat­tuk a nyi­tott aj­tón át.

– Na, hogy vagy­tok? – for­dult pök­hen­di­en fe­lénk a Tö­rök.

Úgy ver­gőd­tem te­he­tet­len­sé­gem­ben, hogy hú­som­ba vá­gott a kö­tél.

– Úr­is­ten! Csak egy pil­la­nat­ra le­tép­het­ném ezt a ron­gyot.

Cso­dál­koz­va né­zett rám.

– Hát mért nem szólsz? – kér­dez­te, az­u­tán el­tet­te a pisz­to­lyát, oda­jött hoz­zám, és el­vág­ta a kö­te­let…

Ér­tik?!

Talp­ra ug­rot­tam, és ott áll­tam… Előt­te!

– Most… most… – li­heg­tem.

– Most csukd be az aj­tót, mert a fo­lyó­ról eset­leg be­lát­nak a szo­bá­ba.

Ez­u­tán sor­ra el­vág­ta a kö­te­le­ket. Vé­gül Hop­kin­sét… és Sen­ki Al­fon­zét is!

Hár­man áll­tunk szo­ro­san mel­let­te, hogy moz­dul­ni sem tu­dott. Pot­ri­en resz­ke­tő kéz­zel elő­húz­ta a re­vol­ve­rét.

– Azt hi­szem – sut­tog­ta egé­szen kü­lö­nös arc­cal Sen­ki Al­fonz –, most nem lesz időd meg­ma­gya­ráz­ni.

– Mit van ak­ko­ra szá­tok? – ki­ál­tot­ta dur­ván. – Azt hi­szi­tek, fé­lek hár­ma­tok­tól? – és elő­vett a bel­ső zse­bé­ből egy kony­ha­kést. – Na gyer­tek! A min­den­sé­git!

– Te pi­szok! – mond­ta Hop­kins, és el­in­dult.

– Na, gye­re!

A tá­bor­nok és a le­ány köz­be­lép­tek. Sen­ki Al­fonz ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és hű­vö­sen né­zett a sze­me sar­ká­ból.

– Nyu­ga­lom! – mond­ta a tá­bor­nok.

– De csak jöj­je­nek! Lás­suk!… Ezek min­dig erő­sek…

Tus­kó na­gyot rú­gott fe­lé­je, mert ket­ten fog­ták, a tá­bor­nok és Le­vin.

– Hát be­szélj! – mond­ta Sen­ki Al­fonz.

– De ne be­szél­jen ez a pi­szok! – hö­rög­te vi­as­kod­va a köp­cös –, mert meg­ma­gya­ráz­za, és megint el­ma­rad az agyon­ve­rés…! Eressze­nek!

– Na, eresszék!… A min­de­nit! Majd meg­mu­ta­tom, hogy ki a pi­szok!

– Nyug­has­son! – vi­as­ko­dott ve­lem Pot­ri­en.

Tö­ké­le­tes zűr­za­var volt.

– Csend! – mond­ta Sen­ki Al­fonz. Szü­net tá­madt. A spa­nyol szin­te nyá­ja­san, sut­tog­va mond­ta a Tö­rök­nek:

– Be­szélj…

– De a min­de­nit! Ne­kem ne mond­ja sen­ki, hogy pi­szok! En­gem még nem vit­tek rend­őrök a für­dő­be!

– Csend le­gyen! – mond­ta Sen­ki Al­fonz. Egy moz­du­lat… A leg­gyor­sabb pil­lan­tás sem kö­vet­het­te… egy ki­ál­tás, és a Tö­rök Szul­tán kése nála volt.

– Be­szélj, de gyor­san… na­gyon… gyor­san…

– Mit be­szél­jek, na?! Teg­nap este át­küld­ték a káp­lárt csó­na­kon, hogy éj­sza­ka hall­ga­tóz­zon. Ezt a szo­bám pad­ló­ján át hal­lot­tam, ott lyu­kat fúr­tam. Biz­tos vol­tam, hogy be­szél­tek a szö­kés­ről… Ha én is gya­nús le­szek, vége min­den­nek. Le­ro­han­tam, és be­szél­tem Kvasz­ticcsal. Az­u­tán… fel­men­tem a szá­za­dos­hoz. Meg kel­lett előz­ni a Fo­nált, mert eset­leg ró­lam is ki­hall­gat va­la­mit. Azt mond­tam a szá­za­dos­nak, hogy tár­gyal­ta­tok ve­lem, és én lát­szó­lag be­le­men­tem, mel­lé­tek áll­tam. El­mond­tam a szö­kést, a tu­tajt… Mit akarsz?

Sen­ki Al­fonz előt­te állt. Nyu­god­tan. Ar­cát a Tö­rök arca elé tar­tot­ta. Szin­te szó­ta­gol­va mond­ta:

– És… a le­vél… Mi­ért ad­tad át a tá­bor­nok úr le­ve­lét?

– Ezt gon­do­lod?

Be­nyúlt a zse­bé­be, és elő­vet­te a le­ve­let, öt sér­tet­len pe­csét­tel, fel­bon­tat­la­nul!