6.

Fort Lamy már nem le­he­tett messze. És igye­kez­tünk nagy ív­ben el­ke­rül­ni az erő­döt. Pe­dig fogy­tán volt min­den, és Yvon­ne ál­lan­dó­an lá­zas. Én is di­der­gek a dzsun­gel nyo­masz­tó hő­sé­gé­ben.

– A le­ányt Fort Lamy­ba kell szál­lí­ta­ni – mond­ja ne­kem Sen­ki Al­fonz.

– Én is azt hi­szem…

– Kvasz­tics! Maga szin­tén ne­he­zen bír­ja. Vi­gye el a le­ányt Fort Lamy­ba, je­lent­kez­zen ön­ként.

– Mi­ért kell en­gem min­dig be­zár­ni?

– Nem lesz baja. Ez egy tá­bor­nok le­á­nya – mon­dom. – Yvon­ne, Mon­te-Du­ron tá­bor­nok le­á­nya.

– Mit be­szélsz? – kér­de­zi Sen­ki. – Ki az a Mon­te?

– Ha a tá­bor­nok ap­ját ilyen né­ven dob­ták a ten­ger­be, ak­kor őt is így hív­ják.

– Mi­cso­da hü­lye­ség ez?

Most Tus­kó Hop­kins is ki­tört.

– Én is úgy tu­dom! Te be­szél­tél er­ről, ami­kor a tá­bor­no­kot majd­nem a víz­be dob­tá­tok egy zsák­ban.

Sen­ki Al­fonz ránk néz, az­u­tán nem szól sem­mit. Úgy lát­szik, ő is be­lát­ja, hogy iga­zunk van. Csak sze­ret vi­tat­koz­ni és ok­tat­ni.

– Maga meg akar­ta ölni a tá­bor­no­kot? – ér­dek­lő­dik Kvasz­tics.

Sen­ki Al­fonz ért­he­tet­len ok­ból ki­fo­lyó­lag or­dí­ta­ni kezd:

– Ha nem hagy­já­tok abba nyom­ban ezt az os­to­ba­sá­got, ak­kor fej­be ütök va­la­kit.

– Te mond­tad – üvölt vissza Tus­kó Hop­kins. – Ne nézz hü­lyé­nek min­den­kit!

Sen­ki szó nél­kül ott­hagy ben­nün­ket. Per­sze, most kí­nos neki az eset.

A le­ányt fel­vált­va visszük ket­ten. Nem gyen­gült le na­gyon, csak lá­zas. Ha ki­ni­nünk vol­na, akár foly­tat­hat­ná is az utat ve­lünk. De így na­gyon el­erőt­le­ne­dik a láz­tól. Vág­juk a dzsun­gelt, visszük a le­ányt, és tá­mo­gat­juk Kvasz­ti­csot. Med­dig bír­juk ilyen hit­vány fel­sze­re­lés­sel?

– Állj! – ki­ált­ja Sen­ki Al­fonz. Az in­dá­nak fe­szü­lő ké­sek le­ha­nyat­la­nak. – Em­be­rek.

A cso­da! Em­be­rek, itt a va­don­ban? De en­nek a Sen­ki Al­fonz­nak a sze­me és a füle igen fi­nom mű­szer.

– Vár­ja­tok – mond­ja, és már has­ra buk­va el­kú­szik a fo­lyon­dá­rok alag­út­ja alatt. El­mú­lik jó tíz perc. Yvon­ne lát­ta a je­le­ne­tet. Szól­ni is akart, de ez a Sen­ki Al­fonz olyan gyors, mint a mó­kus, vagy in­kább, mint a le­o­párd. Most a lány mell­ka­sá­ra szo­rít­ja a ke­zét, mint­ha a szív­do­bo­gá­sát foj­ta­ná el, és abba az irány­ba néz, amer­re Sen­ki Al­fonz el­tűnt… Vég­re egy zör­re­nés… Elő­tű­nik újra a spa­nyol.

– Ka­to­nák tá­bo­roz­nak itt… Egy mű­sza­ki osz­tag gya­kor­la­to­zik. Négy sá­tor­ral van­nak.

– Na és?

– Oda­vi­szi Kvasz­tics Yvon­ne-t.

– Nem me­gyek – mond­ja a le­ány.

– Nincs el­lent­mon­dás, ké­rem! Itt én va­gyok a tá­bor­nok. Első a le­vél.

Yvon­ne el­mo­so­lyo­dik.

– Té­ved. A le­vél már jó he­lyen van.

Sen­ki Al­fonz a zse­bé­hez ka­pott, és elő­húz­ta a pe­csé­tes bo­rí­té­kot.

– Itt van!

– Az nem a je­len­tés. Mi­alatt ma­guk az útra ké­szü­lőd­tek, Mon­si­eur Bou­lan­ger meg­súg­ta ne­kem, hogy az iga­zi bo­rí­té­kot ő vet­te ma­gá­hoz.

Der­med­ten össze­néz­tünk.