4.

– Hol van… aki… főz­te? – ki­ál­tott Le­vin.

A ka­to­na egy per­cig za­var­tan né­zett.

– A kan­tin­ban… egy sza­kács…

– Lát­nom kell. Be­szél­ni aka­rok vele! A ta­nít­vá­nyom… Hogy hív­ják?

– Gourchy.

– Olyan ta­nít­vá­nyom nem volt!

– Hol ta­ní­tott maga? – kér­dez­te az egyik rab.

– Én Le­vin va­gyok – mond­ta az ősz gour­mand meg­ve­tő­en, és fe­lénk for­dult.

– Ma­gya­ráz­zák meg en­nek, hogy mit je­lent ez a név még ma is.

Mind a hár­man le­sü­tött szem­mel hall­gat­tunk ar­ról, hogy Le­vin neve mit je­lent még ma is.

Öt óra után ki­sé­tál­tunk, és sze­münk-szánk el­állt min­den lé­pés­nél.

Egy tér­ség­ben a ra­bok és az őrök az­zal a bi­zo­nyos kri­kett nevű já­ték­kal szó­ra­koz­tak, ami nagy­vá­ros­ban a jobb módú pol­gá­rok kö­ré­ben di­va­tos. Köz­ben egy le­gény italt hor­dott ki a kan­tin­ból, és a já­té­ko­sok ne­vet­nek, lár­máz­nak.

Va­la­hol a rá­dió szól, és vi­dám ének­han­gok hal­lat­sza­nak. Ar­rébb kug­li­pá­lya. Min­den­hol pipa füs­töl, min­den­fe­lé hord­ják az italt, és a ful­lasz­tó hő­ség­ben zsír­fé­nyű, vi­dám ar­cok vi­gyo­rog­nak a telt po­ha­rak­ra.

– Mi? – kér­dez­te Sen­ki.

– Hm… – jegy­zi meg Hop­kins.

– Hát igen – fe­jez­tem be csen­de­sen.

Meg­ér­tet­tük egy­mást. Itt va­la­mi egé­szen fur­csa ügy van a hát­tér­ben. A fran­cia gyar­ma­ti had­se­reg nem hí­res ar­ról, hogy üdü­lő­te­le­pe­ket lé­te­sít bű­nös köz­le­gé­nyei szá­má­ra.

Be­me­gyünk a kan­tin­ba.

Majd ki­e­sek az aj­tón! Soha ilyen kan­tint! Fé­nye­zett bú­to­rok, ké­nyel­mes ka­ros­szé­kek, se­lyem­füg­göny, bár­polc, ké­pek a fa­lon és egy né­ger mi­xer.

Is­te­nem­re, fém­ből ké­szült kok­tél­ke­ve­rőt ráz, és jég­szi­lán­ko­kat ké­szít négy po­hár­ba, cit­rom­hé­jat is vág sor­ba, és vé­gül be­töl­ti az italt.

Ez a bün­te­tő­tá­bor!

A sa­rok­ban zon­go­ra, és el­nyűtt sza­lon­ru­há­ban egy em­ber ér­zel­mes da­lo­kat ját­szik…

Ez vol­na Igo­ri? Af­ri­ka leg­ret­te­get­tebb Com­pa­gnie Dis­cip­li­ne-je? A ször­nyű hírű bün­te­tő­tá­bor?

Most meg­for­dul a zon­go­ris­ta. Nagy pety­hüdt arcú, ál­mos sze­mű, sá­padt, kö­vér em­ber… Mint­ha fej­be csap­tak vol­na. Kvasz­tics.

Hop­kins fel­ki­ált. De a ze­nész ke­resz­tül­néz raj­tunk, mint aki sose lá­tott ben­nün­ket, az­u­tán to­vább ját­szik.

A Ta­nár úr volt. Kvasz­tics Fe­dor, a ro­vott múl­tú ha­jó­or­vos, aki leg­utóbb Af­ri­ka fe­lét be­jár­ta ve­lünk egy bűn­ügy­ből ki­fo­lyó­lag.

Kvasz­tics! De hisz ez még tisz­te­let­be­li ka­to­na sem volt!

Bi­zo­nyá­ra oka le­het rá, hogy nem is­mer fel ben­nün­ket. Ilyes­mi le­het­sé­ges. Ma­gunk­faj­ta em­be­rek gyor­san meg­ér­tik egy­mást. Va­la­mi­ért jobb, ha tisz­tu­lunk mel­lő­le. Ért­jük. Nem kí­ván­csis­ko­dunk. El­for­du­lunk a zon­go­ra irá­nyá­ból, és le­ülünk.

Kvasz­tics Fe­dor Oran ki­kö­tő­jé­ben mint bár­zon­go­ris­ta és há­zi­or­vos is­mert tag­ja volt az al­vi­lág­nak. A cári idők­ben az orosz flot­tá­nál volt or­vos, az­u­tán min­den­fé­le ká­bí­tó­sze­rek egy­re lej­jebb vit­ték a zül­lés út­ján, amíg egé­szen pos­vány­ba nem me­rült. Az­óta jó ba­rát­ság­ban van ve­lünk. Íme, egy szo­mo­rú em­be­ri sors.

– Mit szólsz? – kér­dez­tem Sen­ki Al­fonz­tól. – A Ta­nár úr!

– Va­la­mi szél­há­mos­ság tör­té­nik itt. Iga­za lesz Fran­cis Bar­ré­nak. Ha a Ta­nár úr nem akar­ja, hogy meg­is­mer­jük, ak­kor bi­zo­nyá­ra oka van erre, és amíg nem ma­gya­ráz­za meg, ad­dig nem fog­lal­kozunk vele.

– Te­hát nem is­mer­jük – dünnyög­te Hop­kins, és a kan­ti­nos felé for­dult, aki oda­jött az asz­ta­lunk­hoz. – Mit le­het enni?

– Amit akar­tok…

…Hi­he­tet­len volt, amit lát­tunk. Mint­ha va­la­mi ked­ves mont­mart­re-i nyá­ri ven­dég­lő­ben vol­nánk pün­kösd va­sár­nap­ján.

– Ki az, aki zon­go­rá­zik? – kér­dez­te Sen­ki Al­fonz, és Kvasz­tics­ra mu­ta­tott.

– Egy zon­go­ris­ta. De or­vos is amel­lett. A kór­ház­ban Win­ter ta­nár mel­lett gyó­gyít…

Hogy ke­rült ide Kvasz­tics? És mi ez itt, ké­rem? A ra­bok együtt isz­nak, kár­tyáz­nak az őrök­kel. Lát­tam egy sú­lyos kény­szer­mun­ká­ra ítélt ra­bot, leg­ke­ve­sebb, ha száz kiló volt, de ál­lí­tó­lag az esős év­szak köz­ben fo­gyott va­la­mit.

– Ne­künk… nincs pén­zünk… – mond­ja Tus­kó a ven­dég­lős­nek.

– De­hogy nincs! A szá­za­dos úr sze­rint ezen az is­ten­ver­te he­lyen leg­alább pén­ze le­gyen az em­ber­nek. A gaz­da­sá­gi hi­va­tal­ban ül egy káp­lár, az ad min­dig, ha kell, amennyit akar­tok. De nincs rá szük­ség.

Itt mi van?! Össze­néz­tünk, mint a hü­lyék.

– Mit cso­dál­koz­tok? – kér­de­zi egy vé­kony kis káp­lár mel­let­tünk, és hal­kan dú­dol­gat.

– Mond­ja káp­lár… ez mi­óta van így?

– Leg­alább öt éve. Nem sza­bad, hogy híre men­jen, mert min­den­ki ide kí­ván­koz­na. Ezért majd olyan le­ve­le­ket kell írni, hogy rosszul bán­nak ve­le­tek, meg­hal­tok rö­vi­de­sen, meg ilyes­mit.

És dú­dol egy ke­ve­set, amint be­csuk­ja a szá­ját.

– Csu­da do­log ez!

– Igen! Ez csu­da! – bó­lin­tott a vé­kony káp­lár. – Csak nem kell kér­de­zős­köd­ni, nem kell a szá­jat más­ra hasz­nál­ni, mint evés­re, ak­kor csu­da.

Az utol­só szó után már­is éne­kel. Ez egy idi­ó­ta!

– És ha va­la­ki tud­ni akar­ja, hogy mi­ért van ez a menny­or­szág?

A káp­lár el­ko­mo­ro­dott.

– Aki tud­ni akar va­la­mit a menny­or­szág­ról, az oda­ke­rül­het.

Sen­ki Al­fonz ne­vet­ve vál­lat vont.

– Nem va­gyok kí­ván­csi ter­mé­sze­tű, és a ba­rá­ta­im se. Hoz­zál vö­rös­bort, ven­dég­lős!

A káp­lár koc­cin­tott ve­lünk.

– Rend­ben van. Ért­jük egy­mást. Azt mond­ják, hogy aki kí­ván­csi, az ha­mar meg­öreg­szik. Na­hát, itt ez for­dít­va van: aki kí­ván­csi, az fi­a­ta­lon meg­hal Igo­ri­ban…

Oly vé­kony volt az az em­ber, olyan ala­csony és bár­gyú képű, mint­ha fej­let­len ka­masz jár­na ka­to­na­ru­há­ban. Pec­ke­sen to­vább­ment és dú­dolt.

– Ez a káp­lár po­foz­ni való pofa – jegy­zem meg.

– Ki mond­ta, hogy ez káp­lár? – kér­de­zi Sen­ki Al­fonz.

– Lát­hat­tad a rang­jel­zé­sén.

– Al­tisz­ti tan­fo­lyam­ra csak azt ve­szik fel, aki leg­alább egy mé­ter nyolc­van ma­gas.

Ör­dö­ge volt! Erre én is rá­jö­het­tem vol­na.

Most egy su­hanc lé­pett be a kan­tin­ba. Ezt az ar­cot már lát­tam va­la­hol! Kis­sé sá­padt, szo­mo­rú fi­a­tal­em­ber volt, ka­to­na­ru­há­ban. Csi­nos kö­lyök volt, és egé­szen fi­a­tal. Hogy ke­rül az ilyen a lé­gi­ó­ba? És hogy jön a Com­pa­gnie Dis­cip­li­ne-hez? Nem lát­szott a sze­mén, hogy fel­is­mer ben­nün­ket, pe­dig ne­kem úgy rém­lett, hogy ta­lál­koz­tam már vele.

– Te! Ezt a köly­köt már lát­tam va­la­hol!

– Én is! – mond­ta Hop­kins.

– Én nem is­me­rem – mond­ta Sen­ki Al­fonz, és vál­lat vont –, de fi­a­tal ka­to­na, az biz­tos.

– Hé, fiú! – ki­ál­tot­tam. – Gye­re csak ide!

Ijed­ten né­zett ránk.

– Mit akar­nak?

– Hol ta­lál­koz­tunk mi már?

– Iga­zán nem em­lék­szem – fe­lel­te, és gyor­san ki­ment. Ami­kor hát­ra­for­dult és meg­lá­tott ben­nün­ket, si­et­ni kez­dett.

– Áll­jon meg, ké­rem! – szólt utá­na Al­fonz.

Ri­ad­tan en­ge­del­mes­ke­dett.

– Mi hár­man Man­son erőd­ből jöt­tünk – mond­ta. – Ez itt Thor­ze, ez John Fow­ler, és én va­gyok Sen­ki Al­fonz.

Egy má­sod­per­cig ide-oda jár­tat­ta a te­kin­te­tét raj­tunk.

– Nem tu­dom – he­beg­te –, si­et­nem kell…

– Vár­ja­tok! – mond­ta Sen­ki Al­fonz, és a su­hanc után ered.

Mit akar et­től a kö­lyök­től? Már este van, rég el­múlt a ta­ka­ro­dó ide­je, de itt sen­ki sem tö­rő­dik ez­zel.

Ré­szeg, ne­ve­tő, da­lo­ló em­be­rek tén­fe­reg­nek min­de­nütt. Ri­ká­cso­lás, ve­re­ke­dés, hör­gés, zsi­vaj töl­ti be a foj­to­ga­tó for­ró éj­sza­kát…

Be­me­gyünk Hop­kins­szal a ba­rakk­ba, és le­fek­szünk.

– Hol van Pot­ri­en? – kér­de­zem.

– Ta­lán hi­ány­zik ne­ked?

– Nem… de úgy el­tűnt egy­szer­re.

Jó fél­óra múl­va jön Sen­ki Al­fonz. Nem szól egyi­künk­höz sem. Le­fek­szik.

– Hé, te – mond­ja Hop­kins. – Ta­lán ke­gyes­ked­nél ugat­ni va­la­mit?

– Mit?… Nem tör­tént sem­mi.

– És mi a ter­ved?

– Az, hogy al­szom, ha hagy­tok – fe­lel­te dü­hö­sen.

– És a le­ány? – ki­ál­tot­tam. – Aki bí­zik ben­nünk?

– A le­ány majd se­gít­sé­get kér, ha szük­sé­ge lesz ránk.

– Mi­fé­le hü­lye­sé­ge­ket be­szélsz! Oran­ból kér se­gít­sé­get?!

– Mi­ért Oran­ból?

– Mert ott van! – ki­ál­tot­tuk egy­szer­re.

– Tök­fil­kó. Egy perc­cel ez­előtt be­szél­tél vele. Az a fi­a­tal fiú a ka­to­na­ru­há­ban Yvon­ne Bar­ré!