4.

Hu­szon­négy órá­ig nem ke­res­nek, az biz­tos. Ad­dig a ré­szeg csend­őrök, aki­ket sa­ját ru­há­ink­ban ki­szol­gál­tat­tunk az erőd­nek, alud­ni fog­nak.

Se­be­sen üget­tünk. Leg­alább Co­lomb-Bé­cha­ron, az első je­len­té­keny hely­sé­gen túl le­gyünk, úgy­hogy el­lát­has­suk ma­gun­kat min­den­nel.

De a fá­radt te­vék egy­re ke­vés­bé bír­ták az ira­mot. Ke­let felé már lát­szott a töl­tés, ott ve­zet a sza­ha­rai műút, amely va­la­hol az At­lasz lej­tői men­tén be­le­tor­kol­lik a Nagy Ka­ra­ván útba, és a Sza­ha­ra-vas­út mel­lett foly­ta­tó­dik észak felé.

Sen­ki Al­fonz hosszan néz a tá­vol­ba.

– Gye­rünk – mond­ja az­u­tán. – Ott kö­ze­le­dik va­la­mi dél­ről.

Ami­lyen gyor­san a fá­radt te­vék­től csak tel­lett, már nyar­gal­tunk. Ami­kor fel­ér­tünk a töl­tés­re, már lát­szott, hogy egy tú­ra­ko­csi ro­han az úton messzi­ről.

A ve­ze­tő egy­szer csak ész­re­ve­szi, hogy há­rom go­u­mi­er áll az autó út­já­ba. Ősz an­gol úr ül a kor­mány mel­lett. Stop­pol.

– Mit akar­nak?

– Egy rab­lót ül­dö­zünk! A tör­vény ne­vé­ben le­fog­lal­juk a ko­csi­ját. Co­lomb-Bé­char­ban vissza­kap­ja a csend­őr­sé­gen.

– De ké­rem, én lord Geoff­rey va­gyok…

– Mind­egy, hogy ki­cso­da. Ez tör­vény. Egy má­sod­per­cig sem vá­runk to­vább.

Most meg­je­lent az ifjú te­ve­haj­csár is a töl­té­sen. Az an­gol té­to­va moz­du­la­tot tett az in­dí­tó felé, de az „őr­mes­ter” re­vol­vert rán­tott:

– Ha be­gyújt, sir, nyom­ban le­lö­vöm.

– Yes. Ak­kor hát ve­gyék át az au­tót.

– De ön ki­száll.

– Mi?… Hát hogy ju­tok Co­lomb-Bé­char­ba?

– Öt teve áll ren­del­ke­zé­sé­re a töl­tés mel­lett, de egy pil­la­nat sem. Ül­dö­zünk va­la­kit, és drá­ga az idő.

A lord ki­szállt, és a te­vék­hez ment…

Leg­na­gyobb cso­dál­ko­zá­sá­ra a haj­csár­fiú is be­ült az au­tó­ba, és a csend­őrök­kel együtt el­ro­bo­gott.

– Most mi lesz? – kér­dez­tük szin­te egy­szer­re Sen­ki Al­fonz­tól.

– Meg­lát­juk, csak le­gyünk túl Co­lomb-Bé­cha­ron, mi­előtt a he­lyet­tünk el­fo­gott go­u­mi­er-k ma­guk­hoz tér­nek.

Akár­mi­lyen baj­ban vol­tunk, és akár­mi­lyen pác­ban ül­tünk itt az­zal a tu­dat­tal, hogy a pár órás szü­net után újult erő­vel, még dü­höd­tebb haj­tó­va­dá­szat in­dul meg: még­is büsz­kén ro­bog­tunk szem­be a baj­jal! Hány em­ber ju­tott vol­na el idá­ig a Kon­gó­tól?! Annyi ül­dö­ző re­pü­lő­gép, ka­to­na­ság, csend­őr­ség és a si­va­tag min­den ve­szé­lyén ke­resz­tül?

Dél­után már fogy­tán volt a ben­zin, de ta­lán elég lesz…

A ben­zin­óra alig nul­la fe­lett állt.

Tá­vol fe­hér, el­szórt há­zak, zöld pál­ma­ko­ro­nák folt­ja kö­zött: Co­lomb-Bé­char! A vá­ros mö­gött egy dom­bon az erőd. Ha Tim­bakból vi­lág­gá kür­töl­ték, hogy el­fog­ták a há­rom szö­ke­vényt, ami va­ló­szí­nű, ak­kor itt sen­ki sem tö­rő­dik ve­lünk.

Úgy állt meg hir­te­len fé­ke­zés­sel a ko­csi, hogy elő­re­bo­rul­tunk. Egy ron­gyos, pol­gá­ri ru­hás arab mel­lett stop­pol­tunk.

– Hé! Hol van itt ben­zin­kút?

– A vá­ros előtt. Ott, túl azon az alul­já­rón. Csak ki­a­bálj uram, mert sü­ket a ben­zi­nes.

– Kö­szö­nöm.

To­vább­ro­han­tunk, bár a mo­tor­ház fur­csán zö­röm­bölt, és félő volt, hogy be­sül a du­gattyú, mert ola­jat alig jel­zett az óra. De el­ér­tük még sze­ren­csé­sen a tan­kot. Sen­ki Al­fonz olyant or­dí­tott, hogy orosz­lán­nak vél­het­ték vol­na.

– Ke­ze­lő! Hej!

Ősz anyó­ka jött elő. Ir­tó­za­tos üvöl­tö­zés után ele­gen­dő ben­zint és ola­jat vet­tünk, az­u­tán to­vább…

Csak elő­re!

– Épp elég nyo­mot ha­gyunk ma­gunk mö­gött… Mi lesz, ha megint kö­röz­nek? – kér­dez­tem.

Hop­kins vál­lat vont, és nyel­vé­vel a szá­ja sar­ká­ba irá­nyí­tot­ta tűr­he­tet­len sza­gú szi­var­ját.

– Ak­kor megint szerzünk há­rom fog­lyot. Ilyes­mi egy ide­ig meg­nyug­tat­ja őket, és las­san szép pénzt gyűjt­he­tünk.

Yvon­ne nem szólt sem­mit. Sen­ki Al­fonz mel­lett ült elől, és időn­ként feje oda­ha­nyat­lott a spa­nyol vál­lá­ra.

Még fá­rad­tan is lep­lez­ni akar­ta ér­zel­me­it.

…Most! Be­ér­tünk Co­lomb-Bé­char­ba! A vá­ros még for­gal­mas. Este nyolc óra le­het. Ha Tim­bakból meg­jött az ér­te­sí­tés, ak­kor az au­tó­ban ülő há­rom go­u­mi­er-t ha­mar le­fü­le­lik. De nem jö­he­tett. A meg­mér­ge­zett tim­ba­ki csend­őrök még mé­lyen al­sza­nak cel­lá­ik­ban. Most gyor­san át a vá­ro­son…

Yvon­ne el­ájul.

Stop.

– Ki­száll­ni! – mond­ja Sen­ki Al­fonz, és meg­ál­lít­ja a ko­csit.

– Gon­do­lod?

– Eh! Pi­he­nünk akár­hogy is. Egy óra időnk ta­lán még van.

Az au­tón ér­ke­ző há­rom go­u­mi­er nagy fel­tű­nést kel­tett. Rö­vi­de­sen jött egy csend­őr.

– Mi van?

– A si­va­tag­ban ta­lál­tuk az au­tót – mond­ja Sen­ki Al­fonz. – Ez a su­hanc volt mel­let­te. Azt mond­ja, lord Goeff­rey tu­laj­do­na. A lord ott­hagy­ta, hogy a kö­lyök őriz­ze, és el­ment a pus­ká­já­val. Nem tért vissza reg­gel óta. A fi­ú­nak azt mond­ta, hogy Ain-Szef­rá­ból ér­ke­zett a ko­csin.

– Hm… Kel­le­met­len. Öt nap­ja sincs, hogy erre át­ha­ladt a lord. Jó ba­rát­ja a kor­mány­zó­nak.

– Ku­tat­tuk a kör­nyé­ken, de se­hol sem akad­tunk nyo­má­ra. Vi­zet nem vitt ma­gá­val, te­hát baj érte, az bi­zo­nyos.

– Mit akarsz csi­nál­ni? – kér­dez­te a „kol­lé­ga”.

– Be­visszük a ko­csit Ain-Szef­rá­ba.

A fo­ga­dó­ban Yvon­ne le­fe­küdt egy szo­bá­ban. Enni sem bírt a ki­me­rült­ség­től. Mi va­cso­ráz­tunk az ivó­ban. Tem­pó­san, nyu­god­tan, ahogy a csend­őrök szok­tak.

Sen­ki Al­fonz a vi­lá­gos­ság elé tar­tot­ta a po­ha­rát, olyan rá­érő­sen ivott.

Hop­kins vissza­küld­te a húst, hogy job­ban süs­sék ki. Én egy na­pi­la­pot kér­tem. Ez állt a cím­la­pon:

„EI­fog­ták a há­rom szö­ke­vényt!

A pél­dát­la­nul ügyes ka­lan­do­rok az egész had­se­re­get az or­rá­nál fog­va ve­zet­ték.

Ki fe­le­lős a bla­mázsért?”

A cikk­ből ki­de­rült, hogy a saj­tó na­pok óta ki­zá­ró­lag ve­lünk fog­lal­ko­zik. Az em­be­rek fo­ga­dá­so­kat köt­nek. A nép ti­tok­ban a mi ol­da­lun­kon van. Im­po­nál a há­rom el­szánt em­ber. A gyar­mat­ügyi mi­nisz­ter po­zí­ci­ó­ja meg­in­gott, szá­mos át­he­lye­zés, egy pá­ri­zsi mu­la­tó­ban kup­lét éne­kel­nek ró­lunk. Ez az iga­zi slá­ger.

Hát még ha tud­nák, hogy itt va­cso­rázunk!

Új je­len­tés:

„De Suren­ne már­ki a ma­rok­kói fő­ha­di­szál­lá­son.”

– Neki ad­juk át a le­ve­let – mond­ja Sen­ki Al­fonz.

Most öt ka­to­na jön be. Le­gi­o­ná­ri­u­sok. Han­go­san be­szél­nek, bort ren­del­nek. Kö­zöt­tük egy töm­zsi, ba­ju­szos egyén.

– Azt mon­dom ba­rá­ta­im, hogy ez a há­rom em­ber le­gény a tal­pán – mond­ja az egyik.

– Bár el­szök­tek vol­na! Én szív­ből kí­vá­nom! Ilye­nek meg­ér­dem­lik!

– A Kon­gó­tól Tim­ba­kig jön­ni! Le­fegy­ve­rez­ni egy osz­ta­got! Ké­zi­tu­sá­ban… Be­csap­ni fél Af­ri­kát!

– Azt mon­dom ne­ked, Thor­ze, hogy a jó ka­to­na nem szö­kik meg.