5.

Yvon­ne Bar­ré! Hát per­sze! A fény­kép­ről volt is­me­rős, amit Fran­cis Bar­ré tás­ká­já­ban ta­lál­tunk!

Gon­dol­hat­tam vol­na.

Ami­kor Sen­ki Al­fonz azt mond­ta, hogy John Fow­ler, ak­kor olyan kü­lö­nö­sen né­zett rám… Fur­csa cso­dál­ko­zás­sal és meg­ha­tot­tan. Be­szél­nem kell vele!

Más­nap dél­előtt jól nyit­va tar­tot­tam a sze­me­met, és min­den­fe­lé ke­res­tem. De se­hol sem lát­tam.

A fő­té­ren, a törzs­épü­let előtt né­hány tiszt sé­tált. És egy-két pa­ra­fa ka­la­pos ci­vil. Ezek bi­zo­nyá­ra mér­nö­kök…

De a su­hanc Yvon­ne Bar­ré nincs se­hol. Az egyik for­du­ló­nál si­et­tem­ben be­le­üt­köz­tem egy hosszú mér­nök­be…

Va­la­mi men­te­ge­tő­zést akar­tam mon­da­ni, de tor­ko­mon akadt a szó.

A Tö­rök Szul­tán!

Ott állt előt­tem!

De mi­lyen káp­rá­za­tos, elő­ke­lő kül­ső­vel! Hosszú szá­rú csiz­ma, pa­ra­fa ka­lap, vá­szon­ka­bát, és ami szin­te két­sé­ges­sé tet­te a sze­mély­azo­nos­sá­gát: tisz­ta ing!

A Tö­rök Szul­tá­non!

Az ol­da­lán ter­mé­sze­te­sen bőr­tok függ, mert akár­csak Tus­kó Hop­kins, ő is sze­ret­te az ilyen elő­ke­lő hol­mi­kat. Nem is lát­szik raj­ta meg­le­pe­tés, ahogy rám néz:

– Szer­vusz, Csü­lök! Hát te mit csi­nálsz itt?

– El­jöt­tünk Sen­ki Al­fonz­zal meg Tus­kó Hop­kins­szal – mon­dom –, mert utá­na­já­runk né­hány do­log­nak.

Gyor­san oda­súg­ja:

– Ezek azt hi­szik itt, hogy én gaz­em­ber va­gyok.

– És nem?

– Jól fi­gyelj! Ha egé­szen a bi­zal­muk­ba fér­kő­zöm, ak­kor nyert ügyünk van… A fő, hogy a lát­sza­tot fenn­tart­sam…

– Mi­fé­le lát­sza­tot?

– Azt, hogy egy kö­vet fú­jok ve­lük. El­ér­tem, hogy be­fo­gad­tak ide tet­tes­társ­nak, ami el­ső­ran­gú ál­lás. Egye­lő­re bíz­nak ben­nem. Ez a fő… Ne nézz hát­ra! Vi­gyázz! Most a lát­sza­tért go­rom­ba le­szek ve­led. Aki mö­göt­ted jön most, ez a fő­rab­ló.

És lát­szó­lag mell­be vá­gott hir­te­len.

– Aszon­dom – ki­a­bál­ta han­go­san –, hogy itt ne tö­rődj sem­mi­vel, ami nem a te dol­god.

Kis­sé kö­hög­tem:

– Én nem is tö­rő­döm…

– Hall­gass! Jól is­mer­lek! – és úgy be­lém rú­gott lát­szó­lag, hogy lila szí­nű lett előt­tem min­den. Aki mö­göt­tem jött, most egy vo­nal­ba ért ve­lem. Ha­tal­mas, fél­sze­mű alak volt, épp­olyan ru­há­ban, mint a Tö­rök, de kor­bá­csot fo­gott a ke­zé­ben, és szi­va­ro­zott.

– Is­mer­lek ti­te­ket jól! De most majd el­bá­nok ve­le­tek! Itt nincs sem­mi szag­lá­szás – üvöl­töt­te gya­nús ba­rá­tom, és ütött.

A fél­sze­mű fu­tó­lag oda­né­zett, és to­vább­ment.

– El­ve­szett em­be­rek vagy­tok nél­kü­lem, Csü­lök. Hidd el – men­te­ge­tő­zött. – Min­den a lát­szat.

Itt a fő­tér kö­ze­pén olyan pom­pás an­gol­kert volt egy ha­tal­mas, sza­bá­lyos göm­bö­lyű asz­falt­csík kö­ze­pén, hogy Pá­rizs va­la­me­lyik úri ne­gye­dé­be is be­il­lett vol­na. A kör sze­gé­lyén sok apró, szé­pen épí­tett kő­ház, kocs­ma, tra­fik, cuk­rász­da, pa­ti­ka!… Az em­ber csak ámul. Ez vol­na a Kon­gó-vi­dék?…

Igo­ri?!

– Te, mondd… itt min­den­ki vá­sá­rol­hat?

– De mennyi­re! És pénz sem kell hoz­zá. Gye­re…

Be­vitt a tra­fik­ba. Egy ele­fánt­sze­rű­en el­hí­zott le­gi­o­ná­ri­us ült a polc mö­gött. Szu­szog­va fel­emel­ke­dett, és dü­hös arc­cal ránk för­medt:

– Na, mi kell?

– Új em­ber jött – mond­ta a Tö­rök nyá­ja­san. – Adj neki, ked­ves Gra­ham, öt do­boz egyip­to­mit, tíz ha­van­nát, egy tu­cat ké­pes le­ve­le­ző­la­pot és né­hány biz­to­sí­tó­tűt…

Egy perc, és ott fek­szik előt­tem… Öt do­boz: Tur­mac, La­u­rens, Si­mon Arzt, Gi­u­becq!… És tíz iga­zi sö­tét ha­van­na, fa­lá­di­kó­ban, min­den szi­va­ron egy-egy ce­lo­fán­tok!…

Egek! Ez itt az a vad vi­dék?! Aho­vá csak el­szánt em­be­rek jön­nek nagy rit­kán, jól fel­sze­relt ex­pe­dí­ci­ó­val?

Ál­mo­dom?…

– Na, mit bá­mulsz – mond­ja a Tö­rök, és lát­szó­lag a gyom­rom­ra üt. – Ha meg­be­csü­löd ma­gad, te pi­szok, ak­kor jól él­hetsz!

– Te mi­ért ke­rül­tél ide? – kér­dem az el­hí­zott tra­fi­kost, ami­kor lé­leg­zet­hez ju­tok, mert egy ide­ig görcs szo­rí­tot­ta a gyom­ro­mat.

– Eredj már a fe­né­be, fá­raszt a be­széd – fe­le­li li­heg­ve, olyan kö­vér.

– No, ez nem va­la­mi fi­nom bol­tos… – mon­dom, ami­kor ki­érünk.

– Hadd csak. Még Eu­ró­pá­ban is be­vál­na, ha in­gyen árul­ná a ha­van­nát. Ke­vés vevő ma­rad­na ki a mo­do­ra mi­att… Nem sze­ret­nek el­áru­sí­ta­ni, pe­dig mu­száj, ha ki­je­lö­lik rá. Akarsz cuk­rász­sü­te­ményt? Itt a cuk­rász­da…

– Hi­he­tet­len!

Be­me­gyünk egy tü­kör­fa­lú fé­nyes pad­ló­jú he­lyi­ség­be, plüss­fo­te­lek, né­hány bor­dó sző­nyeg és ké­pek a fa­lon… A le­ve­gő hűs, mert nyolc-tíz ven­til­lá­tor jár…

Épp­oly kö­vér alak jön elő, mint a tra­fi­kos. Itt min­den­ki el­hí­zik. Nem cso­da.

– Mit akar­tok? – kér­di ba­rát­ság­ta­la­nul.

– Ezt a sö­tét frá­tert sze­ret­ném jól tar­ta­ni, hogy lás­sa, mi­lyen itt an­nak, aki meg­be­csü­li ma­gát… Te szé­del­gő!

És lát­szó­lag le­kö­pött.

– Mit akarsz! – mond­ja dü­hö­sen a rab-cuk­rász.

– Fagy­lal­tot – mon­dom, mi­után meg­tö­röl­tem az ar­co­mat.

– Ki­nyög­he­ted ha­ma­rabb is – dör­mö­gi, és szit­ko­zód­va el­megy tő­lünk.

– Úgy lát­szik, nem szí­ve­sen dol­go­zik – jegy­zem meg.

– Ne cso­dáld – fe­le­li a Tö­rök –, vég­re is a kény­szer­mun­ka sen­ki­nek se öröm.

De már jön vissza a cuk­rász. Le­te­szi elénk a fagy­lal­tot, és ezt mond­ja:

– Ne!…

Szép tó­nus egy cuk­rász­dá­ban. Egy író­val szem­ben!

Ami­kor újra ki­érünk, már al­ko­nyo­dik. Egy­szer­re ki­gyúl sok vil­lany­gömb… A kis dísz­tér ra­gyog­ni kezd, és zene szól. Hang­erő­sí­tő­vel egy eu­ró­pai ál­lo­más dzsessz­ze­né­jét ad­ják rá­di­ón.

– Mondd… ki csi­nál­ja ezt, és mi­ért? Ta­lán őrült az il­le­tő?

– Azt hi­szem, min­den idők leg­oko­sabb gaz­em­be­re a leg­na­gyobb üz­le­tet csi­nál­ja it­ten Igo­ri­ban. Még nem lá­tom tisz­tán… Vi­gyázz… va­la­ki jön mö­göt­ted… – és lát­szó­lag fej­be csap, hogy a nyel­vem­be ha­ra­pok, és zúg a fü­lem.

A vé­kony, hü­lye mo­so­lyú káp­lár, aki időn­ként dú­dol, most elő­re­jön mel­let­tem.

– Ha itt spi­on­kodsz, hát a sze­me­det sze­dem ki! – or­dí­tott a Tö­rök Szul­tán, és lát­szó­lag jól po­fon­ütött.

A káp­lár to­vább­megy, én fel­eme­lem a sap­ká­mat, és le­ve­rem róla a port.

– Ez a kis káp­lár – mond­ja a Tö­rök Szul­tán – a leg­al­ja­sabb hír­nök. Fo­nál a csúf­ne­ve… min­dig hall­ga­tó­zik…

– És mi az em­be­rek cél­ja itt?

– A fog­lyok bol­do­gok. Nincs sza­ha­rai szol­gá­lat. A menny­or­szág­ban él­nek Igo­ri pok­la he­lyett, ez a cél­juk.

– De hát csak egy hü­lye tud így élni: va­kon, sü­ke­ten el­hin­ni, hogy ez a menny­or­szág.

– Úgy ahogy mon­dod! Hü­lye légy, ak­kor a mennyek­ben él­hetsz! Nézd meg azt a jel­mon­da­tot a fal­ra fest­ve.

A kapu fe­lett be­lül­ről, a hom­lok­za­ton ez állt nagy be­tűk­kel:

FI­GYE­LEM! MEG­SZÍV­LE­LEN­DŐ!
„Bol­do­gok a lel­ki sze­gé­nyek,
mert övék a mennyek or­szá­ga!”

– In­kább azt fes­tet­ték vol­na a hom­lok­zat­ra – mon­dom –, hogy aki gon­dol­koz­ni mer, azt el­vi­szi az ör­dög.

– Így még­is szebb. Az ör­dö­göt nem jó fal­ra fes­te­ni… Meg­be­szél­te­tek va­la­mi ter­vet? – kér­de­zi.

– Sen­ki Al­fonz aszon­gya, ki kell jut­ni az erőd­ből, hogy be­szél­jünk Fran­cis Bar­ré­val.

– Az nagy be­teg… Amit le­het, a lát­szat meg­őr­zé­sé­vel, azt meg­pró­bá­lom ér­te­tek.

– Azért, tu­dod… hm… te min­dig ilyen gya­nú­san ma­ni­pu­lálsz.

– De el­érek va­la­mit, ez a fő – fe­lel­te, és lát­szó­lag tér­den rú­gott, hogy el­sö­té­tült előt­tem min­den. Nem néz­tem hát­ra. Jól tud­tam, hogy újra jön va­la­ki mö­göt­tem, aki­ért szük­sé­ges a lát­szat­kér­dés.

– Még­is jó len­ne – je­gyez­tem meg –, ha nem ke­ver­néd itt a dol­got, mi­előtt ve­lünk meg­be­szé­led.

– Csak bízd rám, nem ké­rek tő­led ta­ná­csot – fe­lel­te, és újabb két po­font adott.

– Most pe­dig eredj már te nya­va­lyás!

Az utol­só po­fon­tól újra le­re­pült a ka­la­pom, és el­szé­dül­tem. Hát­ra­for­dul­tam, de akár­mer­re néz­tem, nem jött sen­ki.

– Kit látsz kö­ze­led­ni? – kér­dez­tem.

– Én? Sen­kit.

– Hát ak­kor mi­ért po­foz­tál?!

– Mert bosszan­tasz a hü­lye­sé­ge­id­del – mond­ta, és ott­ha­gyott.