2.

Gya­kor­ló­tér.

– Gá­ávú!

Vi­gyázz­ba áll­tunk. Pot­ri­en őr­mes­ter kes­keny, he­gyes ba­ju­sza és ugyan­csak kes­keny sza­kál­la eny­hén rez­gett.

Mi van megint?

– Ked­ves fi­a­im – kezd­te ba­rát­sá­gos atyai mo­sollyal. – Egy de­rék­szí­jat ta­lál­tam a kocs­ma előtt, ahol teg­nap há­rom le­gi­o­ná­ri­us annyi­ra össze­ver­te azt a ti­zen­öt át­uta­zó ke­res­ke­dőt, akik a ka­ra­ván­nal ér­kez­tek!

Ezek a le­gi­o­ná­ri­u­sok so­ha­sem fér­nek a bő­rük­be.

– A sö­tét­ben nem is­mer­ték fel a há­rom ka­to­nát, és ezek el­szök­tek. Ki volt az a há­rom? Lép­je­nek elő ma­guk­tól. Az a leg­oko­sabb.

Ez igaz. Mit kell itt há­rom em­ber mi­att az egész szá­zad­nak ros­to­kol­nia?

De sen­ki sem moz­dult.

– Szó­val nem je­lent­kez­nek? – gú­nyo­ló­dik nyá­jas mo­sollyal az őr­mes­ter. – Ha majd a köz­tár­sa­ság el­nö­ke azt kér­de­zi: „Ugyan, ked­ves Pot­ri­en, ki volt az a há­rom ka­to­na, aki szét­ver­te azt a ka­ra­vánt?”, mit fe­le­lek neki? Mi?

Nem tud­tuk.

– Azt mon­dom majd: „Sze­rin­tem mon Pre­si­dent, va­ló­szí­nű­leg ál­ru­hás arab le­ány­kák le­het­tek, mert a le­gi­o­ná­ri­u­sok kö­zül sen­ki sem je­lent­ke­zett…”

Hir­te­len vé­sze­sen fel­ki­ál­tott, mint akit szí­ven ta­lál­tak. Egy kö­ze­li fá­ról né­hány bó­bis­ko­ló ma­jom fej­vesz­tet­ten me­ne­kült…

– Ki ve­re­ke­dett ez­zel a szíj­jal? Ki ütöt­te ez­zel szá­jon a ka­ra­ván­ve­ze­tőt, hogy nyolc foga ki­esett, és fej­jel zu­hant a te­ve­úsz­ta­tó­ba?

Ez ke­gyet­len egy ütés le­he­tett. De a gar­ni­zon­élet va­ló­ság­gal el­ál­la­to­sít­ja né­me­lyik le­gi­o­ná­ri­ust, hogy a jó­ér­zés utol­só szik­rá­ja is ki­al­szik ben­ne.

– Ki ve­re­ke­dett ez­zel a de­rék­szíj­jal?

Csend.

– Al­tiszt! Néz­ze vé­gig a de­rék­szí­ja­kat!

Hm… A szu­dá­ni gya­lo­go­sok szí­ja fél hü­velyk­kel szé­le­sebb, és raj­tam ilyen van. Ha ész­re­ve­szi, baj lesz. Még azt fog­ja mon­da­ni, hogy én rö­pí­tet­tem szán­dé­ko­san a te­ve­úsz­ta­tó­ba azt a kö­te­ke­dő ka­ra­ván­ve­ze­tőt. Pe­dig iga­zán nem tud­hat­tam, hogy ak­ko­rát esik. Ki tud­ja sö­tét­ben ki­szá­mí­ta­ni, hogy mi­lyent üs­sön a de­rék­szíj­jal? Kü­lö­nö­sen mi­után Tus­kó Hop­kins­tól rossz né­ven vet­ték, hogy egy messze­lá­tót né­ze­ge­tett, és a mű­szer ké­sőbb el­tűnt. Iga­zán nem volt he­lyén­va­ló, hogy meg­gya­nú­sít­sák, mert elő­ző­leg a ke­zé­ben volt.

Mi csak vé­de­kez­tünk, ami­kor ránk tá­mad­tak, mert az ér­zé­keny lel­kű Hop­kins hoz­zá­juk vág­ta a hul­la­dék­lá­dát.

– Nézd csak – ri­kolt­ja a káp­lár. – Hi­szen ez egy szé­les de­rék­szíj! Lép­jen ki, maga mák­vi­rág!

Ki­lé­pek.

– Mi­fé­le szíj ez ma­gán?

– De­rék.

– Hü­lye. Mi­lyen de­rék­szí­jat vi­sel?

– Kincs­tá­rit.

Kis­sé ne­héz­fe­jű vol­tam, ha Pot­ri­en­nel tár­sa­log­tunk. Azt hit­te, hogy szü­le­tet­ten os­to­ba va­gyok. Ha rá­jön, hogy ki­zá­ró­lag vele szem­ben hasz­ná­lom ezt a be­széd­mó­dot, ab­ból nagy baj len­ne.

– Maga agya­lá­gyult, el­ag­gott kro­ko­dil. Azt kér­dez­tem, hogy hon­nan vet­te ezt a de­rék­szí­jat. Ez egy szu­dá­ni gya­lo­go­sé!

– Igen­is.

– Ez itt a maga szí­ja? – kér­dez­te, és vé­szes nyu­ga­lom­mal fel­tar­tot­ta a gaz­dát­lan hol­mit.

– Igen, mon chef.

– Mi­ért nem mond­ta előbb?

– Nem kér­dez­te, mon chef.

– Azt kér­dez­tem, ki ve­re­ke­dett ez­zel a szíj­jal?

– A szíj az enyém, de nem ve­re­ked­tem vele.

– Úgy! És ha meg­kér­de­zi a köz­tár­sa­ság el­nö­ke: „Mond­ja, Pot­ri­en, hogy ke­rül egy ka­to­na de­rék­szí­ja ön­ma­gá­tól a ve­re­ke­dők­höz?”, ak­kor mit fe­le­lek majd, mi?!

Össze­csap­tam a bo­ká­mat.

– Azt, hogy: „a de­rék­szí­jak időn­ként el­kó­szál­nak, mon ad­ju­tant.”

– Ca­na­il­le!

Nem sze­ret­te, ha fe­le­lek a kér­dé­sé­re. Pe­dig a ka­to­na kö­te­les­sé­ge: va­kon en­ge­del­mes­ked­ni.

– Ma­gáé a szíj?

– Igen.

– Kik vol­tak ma­gá­val?

– Hol?

– A leg­utób­bi ve­re­ke­dés­nél.

– Az őr­mes­ter úr!

– Én?! Te gaz­em­ber!

– Oui! Utol­já­ra Aut-Aur­irt-nál ve­re­ked­tem az ara­bok­kal, és az őr­mes­ter úr ve­ze­tett.

– Szó­val nem mon­dod meg?! Ak­kor a má­sik ket­tő he­lyett az egész pe­lo­ton ki­me­nő­nap­ját el­vo­nom!

Sen­ki Al­fonz és Tus­kó Hop­kins egy­szer­re lép­tek ki fe­szes vi­gyázz­ban.

– Mi az?!

– Őr­mes­ter úr­nak je­len­tem – mond­ta Hop­kins –, mi ket­ten vol­tunk ott.

– Gon­dol­hat­tam vol­na. Min­dig ez a há­rom. Ma­guk­kal el­bá­nok. Ezt je­gyez­zék meg.

Pot­ri­en sok­fé­le ügy­ből ki­fo­lyó­lag ne­hez­telt ránk. Némi jog­gal. El­ső­sor­ban mind­hár­munk­nak be­csü­let­rend­je volt, és ezt a vi­téz, el­ső­ran­gú al­tiszt (mert né­hány hi­bá­tól el­te­kint­ve de­rék ka­to­na volt az öreg Pot­ri­en) nem tud­ta el­vi­sel­ni. Vé­gül ször­nyen bán­tot­ta az a kö­rül­mény, hogy hí­re­sek és va­gyo­no­sak vol­tunk, mert egy el­ve­szett­nek hitt gyé­mánt­bá­nya fel­ku­ta­tá­sá­ban te­vé­ke­nyen részt vet­tünk. Ne­vünk be­jár­ta a vi­lág­saj­tót, és ré­sze­se­dé­sünk a gyé­mánt­bá­nyá­ból kis va­gyont tett ki. Azért még­is le kel­lett szol­gál­nunk a hát­ra­le­vő időt, és az őr­mes­ter so­ha­sem bo­csá­tot­ta meg, hogy ak­ko­ri­ban sok­fé­le sza­bály­el­le­nes tet­tün­kért nem­hogy bün­te­tést kap­tunk vol­na, ha­nem vé­gül még ki­tün­tet­tek.

– Mind a há­rom ki­hall­ga­tás­ra! És mert nem je­lent­kez­tek azon­nal, öt nap cel­lule-re aján­lom őket.

– Ez igaz­ság­ta­lan­ság. Én je­lent­kez­tem.

– Rom­pez!

Ter­mé­sze­tes, hogy a had­nagy is meg­tol­dot­ta öt nap­pal, és a ka­pi­tány sem akart szűk­mar­kú len­ni, úgy­hogy vé­gül két hét lett az ügy­ből, pe­dig ár­tat­la­nok vol­tunk. A ka­ra­ván be­lénk kö­tött. Ti­zen­öt em­ber­ből állt a tár­sa­ság, hát azt hit­ték, könnyen el­bán­hat­nak há­rom ka­to­ná­val, és most per­sze teli van ve­lük a kór­ház.

De hát mit gya­nú­sít­ják Tus­kó Hop­kinst, mert ott volt a de­pós sze­kér­nél? Akár­me­lyik te­ve­haj­csár el­lop­hat­ta a lát­csö­vet az­zal a sár­ga tok­kal.

Ne­vet­sé­ges.

– Pot­ri­en ked­ves fiú, de kis­sé ne­vel­ni kell – mond­ta el­gon­dol­koz­va Sen­ki Al­fonz. – Le fog­juk szok­tat­ni ar­ról, hogy ál­lan­dó­an ve­lünk fog­lal­koz­zék.

– Csak vi­szont­lát­hat­nám ci­vil­ben – dör­mög­te Tus­kó Hop­kins. – Gyer­tek a kan­tin­ba.

Szo­mo­rú­an bo­roz­tunk, mert tud­tuk, hogy a kel­le­met­len, pisz­kos sö­tét­zár­ka vár ránk. Nem is be­szél­get­tünk. Sen­ki Al­fonz ol­va­sott. Tus­kó Hop­kins egy lát­csö­vet aján­lott el­adás­ra a kan­ti­nos­nak, de a szép sár­ga tok­ja nél­kül, mert ab­ban a szi­var­ja­it akar­ta tar­ta­ni.