2.

So­ra­ko­zó­nál ki­de­rült, hogy há­rom em­ber hi­ány­zik.

A had­nagy azon­nal meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy há­rom te­vét lop­tak az éj­sza­ka. Szö­kés! Per­ce­ken be­lül tud­ják, hogy kik a szö­ke­vé­nyek. A te­ve­nyo­mok vi­lá­go­sak: az egyik dél, a má­sik nyu­gat, a har­ma­dik észak felé in­dult út­nak.

– Mi a vé­le­mé­nye, mon chef? – kér­dez­te az őr­mes­tert. – Csak két ül­dö­ző csa­pa­tot in­dít­ha­tunk. Ezek ra­vasz fic­kók le­het­tek!

– Egy­sze­rű, had­nagy úr. Aki észak felé ment, az vagy fel­for­dul, vagy úgy­sem me­ne­kül­het.

– Te­hát egy-egy ül­dö­ző csa­pat in­dul dél és nyu­gat felé, több az erőd lét­szá­má­ból nem te­lik. Ame­lyik ha­ma­rabb vissza­ér, az el­in­dul észak­ra, és meg­ke­re­si a har­ma­di­kat.

– Oui, mon chef!

…Más­nap dél­ben az ül­dö­zők el­ér­ték Thor­ze-t. Az ame­ri­kai egy pil­la­na­tig úgy érez­te, hogy a sík te­re­pen kö­ze­le­dő hu­szon­öt em­ber el­len fel­ve­he­ti a har­cot egy domb mö­gül, de az­tán in­kább le­tett er­ről. Ha egy lö­vést tesz, már biz­tos a ha­lá­los íté­let. Meg­ad­ta ma­gát.

Es­té­re a má­sik cso­port be­ér­te Fran­cis Bar­rét. Ami­kor már a föl­dön fe­küdt alél­tan. A víz­töm­lő­je lyu­kas volt. Úgy lát­szott, hogy nem éri meg a más­na­pot. Két ál­lat közé erő­sí­tett hord­ágyon vit­ték vissza.

Most az­u­tán az egyik har­min­cas cso­port se­be­sen a har­ma­dik után, észak­ra in­dult. En­nek két nap egér­út­ja volt, de a re­mény­te­len sza­ha­rai te­re­pen. A nyo­mai vi­lá­go­san lát­szot­tak a ho­mok­ban.

Más­nap még min­dig a messze­ség­be ka­nyar­gott előt­tük a sok apró folt, egy teve pa­tá­ja.

– Fél na­pig ta­lán bír­ja a szom­jú­sá­got. Két töm­lő­nél több vi­zet nem visz a teve.

– Is­ten­ver­te skót ben­dő­je le­het.

Pitt­man­ról tud­ták, hogy na­gyon erős. Öt­ven fok me­leg le­he­tett, és ful­lasz­tó por szál­lon­gott a si­va­tag fe­lett. Egy kis lég­áram­lás elég lett vol­na ah­hoz, hogy el­fed­je az ül­dö­zött nyo­mát. De a sze­ren­cse, úgy lát­szott, nem ked­vez Pitt­man­nak.

– A fe­né­be is! – krá­ko­gott ful­do­kol­va az őr­mes­ter – jól tud­ja a bi­tang, hogy nem me­ne­kül­het, még­is nyar­gal­tat­ja az em­bert! Össze­tö­röm a csont­ját!

A te­ve­nyo­mok to­vább­ra is csak ka­nya­rog­tak előt­tük a messze­ség­be vo­nu­ló domb­hul­lá­mok mö­gött, és las­san vér­szí­nű­vé vál­to­zott a nap, szür­kült az ég….

– Ott van!

Az egyik ka­to­na ki­nyúj­tott kéz­zel a tá­vol­ba mu­ta­tott, ahol egy tar­ka, hosszú­kás folt lát­szott. Te­vés alak le­he­tett csak.

– Elő­re!

Vad nyar­ga­lás­sal igye­kez­tek a dű­né­hez, két rész­re oszt­va a har­minc em­bert, hogy be­ke­rít­sék Pitt­mant, aki a domb mögé siet. De most meg­van!

Azon­ban amer­ről Pitt­man el­tűnt, a po­kol fo­gad­ta az ül­dö­ző­ket.

Egy sor­tűz. Egy har­ci or­dí­tás száz to­rok­ból… Rö­vid tusa.

A dom­bok mö­gül ki­ro­ha­nó be­du­i­nok per­cek alatt vé­gez­tek az­zal a né­hány ka­to­ná­val, aki­ket a sor­tűz meg­kí­mélt.

Iz­min sejk vissza­tol­ta hü­ve­lyé­be a han­dzsárt.

– Al­lah nagy. Egy csa­pat rumi ku­tyá­val több ég most a gye­hen­na tü­zé­ben.

– Sejk! – lé­pett elő Pitt­man a har­co­sok kö­zül. – Azt üzen­ted, hogy hu­szon­öt fegy­ve­rért el­jut­tatsz en­gem az észa­ki nagy vas­út­hoz. Har­minc fegy­ver fek­szik előt­ted a ho­mok­ban, és sok hasz­nos tárgy, ami­lyen a ru­miknak van.

A sejk egy má­sod­per­cig össze­rán­colt szem­mel néz­te.

Ve­szé­lyes pil­la­nat volt. Pitt­man ezt jól tud­ta. Be­du­in rab­ló­fő­nök sza­va nem szent­írás.

– Sejk – mond­ta még csen­de­sen –, a ka­to­nák meg­tud­ják majd, hogy én ki­sza­ba­dul­tam, és ak­kor megint se­gít ne­ked min­den lé­gi­o­nis­ta szö­ke­vény, mert bíz­nak a sza­vad­ban.

A sejk meg­ér­tet­te. Ha nem is­mer­te is azt a szót, hogy „pro­pa­gan­da”, azért tisz­tá­ban volt a si­va­tag­ban száj­ról száj­ra ke­rü­lő hí­rek fon­tos­sá­gá­val.

– Úgy le­gyen, ahogy mond­tam, hi­tet­len. Em­be­re­im el­kí­sér­nek, és kapsz ivó­vi­zet, amennyi kell.

Egy óra múl­va útra kelt nyolc te­vés arab Pit­man­nal észak felé.