32.
Mikor Csuli kiért a tanyára, ott mára duhajság tetőpontján volt. Már a férfiak egymással táncoltak.
Voltak nők is, úrinők, de ki tud úrinőkkel táncolni így éjfél utáni időkben.
- Fehércselédeket! - kiabáltak.
- Kőtsétek fel a summáslányokat!
Rögtön tömegesen mentek a pajta felé. Ott feküdtek a munkásasszonyok, lányok, húszan-harmincan egy-egy pajtában. Szalma volt leterítve nekik a földre, azon feküdtek, arra terített vastag zsákvászon lepedőkön, úgy feküdtek, egymás mellett sorban, sorban, minta malacok. Egész nap kapáltak, fáradtak voltak, keveset ettek, mert az csodálatos, hogy aki dolgozik, az keveset eszik. Azok zabálnak bőven, akik nem dolgoznak. “Mintha dufla hasuk volna” - mondja a paraszt, mikor elnézi az urak órákig tartó evését, pedig őket elvinné az ördög, ha annyit kellene enniök, s még utána kapálni is kellene.
- Táncolni, lányok, táncolni!
A lányok sikítozva ébredtek s nevettek.
Voltak köztük szemérmesek, akik álomból ébredve azt se tudták, hogy bújjanak sarokba s a lepedőjük alá, de voltak, akiknek mingyárt eszükbe jutott, hogy Szabó Rozi is így csinálta meg a szerencséjét, s voltak egyszerűen olyan Katók, akiket könnyű táncba vinni.
- Kifelé, kifelé - kurjongattak az urak -, itt senki se marad, mindenkinek táncolni kell… Nem szabad senkit se megrövidíteni!
S a nők mentek.
- Egyszer vagy fiatal - biztatták egymást.
- Sose legyen nagyobb bajod - visongattak kacagva egymáson.
A pajta egykettőre kiürült, s ott voltak a csillagos ég alatt. A mezítlábas banda eszeveszetten húzta, hogy:
Ripittyom gyere be,
Rózsám az ölembe!
Ripittyom gyere be!
Rózsám az ölembe!
S mint egy fura boszorkányzsivaj indult meg a tánc a csöndszerető állatok nagy megbotránkozására. A tehenek bőgni kezdtek, a lovak dobogtak és nyerítettek, a juhok elkezdték a sírást, mint az álomból felcsókolt csecsemők.
Zoltán megállott a tömeg fölött, s nézte a napot, amely ott szemben balra, keleten kezdett az égen vörös fényeket bocsátani fel. Jön az új nap, jön az új gond - mondta magában.
Új nap. Mit hozhat az új nap? Holnap vasárnap, s jönnek a csugariak a pénzükért… Ezt hozza az új nap… S ő elmulasztotta a zsidót, s odaadta a pénzét a szeretőjének… “Van szeretőd, Rozika?” “Maga a szeretőm.” “Szeretőd a fene.”
Ott állott szemben a hajnallal, s mereven mosolygott, lent a lába előtt folyt a bacchanália. Mi ez? Világ vége?
Egy öregasszony sündörgött hozzá.
- Jaj de jól tette a tekintetes úr, hogy kiadott rajta - suttogta.
Zoltán ránézett. Kis öreg boszorkány volt, akit jobb időkben már megégettek volna. El akarta rúgni, de tehetetlen volt, hagyta.
- Olyan volt az, tekintetes uram, hogyha megvette vóna neki a tekintetes úr a debreceni nagytemplomot; az avval se elégedett vóna meg.
Zoltán megszédült s hallgatott.
- Egyre ment annak minden férfi, ű maga mondta, hogy neki mindegy.
A vénasszony közelebb bújt s suttogta:
- Én jól ismerem, tülünk való; olyan volt mán kislány korába is. Magába ment el a mulatságba. “Ugyan, Rozi, elkísér a jányom.” ;,Minek, kedves néném, ha nem vagyok magamba, akkor a férfiak félnek.” Ilyen vót.
A hajnali szél végigsepert, hideg volt.
- A tekintetes úrra is olyanokat mondott, isten ellen valók, hogy nem is kell neki az úr, mert olyan szaga van, mint a lónak. Hosszú hajú, zsíros, sose fürdik, nem is úr. Olyan urak után vágyik, aki mindennap tisztát vált, így mondta, az ő szava vót.
Zoltán megdermedten állt; nem bírt mozdulni, nem bírta elhallgattatni. Elhitte. Hitte. Ráismert a lány szavára.
Felemelte a két karját a levegőbe, mintha egyet szédülne, s most ledobbanna.
Ej mit, leugrott s belevetette magát a tömeg közé. Táncolni kezdett.
A derengő hajnalban gőzölögve vad munkával, mintha roppant feladatot végeznének, táncoltak a férfiak s a nők.
Vasgyúró félrelépett egy kicsit a pajták körül, a táncból. Az öreg komondor félreértette a szándékát, mely egyáltalán nem irányult a tulajdon elvének szentsége ellen, de a komondor öreg volt s mérges, hogy már az éjjeli nyugodalmat sem tiszteli ez az emberi állatfaj, s nagy alattomosan, hátulról beleharapott az úriemberbe.
Vasgyúró felhördült, s visszakézzel elkapta a kutyát.
- Gazember - ordította el magát -, harapsz?!… Harapsz, gazember!
Ezzel megfogta a hatalmas állatot fülénél, farkánál, s az hiába hörgött és harapott s karmolt, hiába repesztette végig a mellényét, megfordította s fogta, beleharapott a kutya hátsó részébe.
Úgy belevágta a fogát, hogy a szőrcsomó ott maradt a szájában, egy darab hússal. Kiharapott a kutyából egy falat húst.
Akkor eldobta a kutyát messzire, véresen és tajtékosan ordított utána:
- Most mán tudod, mi az, harapni!
Rövid volt a tusa, de a két állat, a kutya és az ember olyan ordítást vittek végbe, hogy rögtön tömeg gyűlt oda, s látták, ahogy a vén komondor gyáván és nyomorult kakasként futott el a kazlak alá. Ott leült és szűkölve, nyíva kezdte nyalogatni a sebét.
- Éljen Vasgyúró! - rivalgott a nép, s Vasgyúró köpködte a szőrt és a vért, s morogva intett rájuk, hogy pusztuljanak. Mert szemérmes volt ez a vadember, sose engedte, hogy a lányai rányissanak, mikor mosdott.
Ez az eset határtalanul felkorbácsolta a jókedvet. A gazda új hordókat hozatott fel a pintéből, s csapra verette, s mindenkinek szabad volt csuporral, kannával, dézsával nekimenni a megcsapolt egri bikavérnek.
- Igyatok - mondta Zoltán -, dögöljetek meg.
És azok ittak. Mindenki ivott. Az asszonyok kávéscsészékkel döntötték magukba a nehéz vörös bort.
S az urak sorra ölelgették őket, s oly gőg táncba veszekedtek, mint a négerek, s hol egyik, hol másik pár tűnt el, s hol egyik, hol másik úr dőlt a pajta sarkának, hogy megbirkózzon a kispokol felkavart vulkanikus rohamával.
Most mereven nézte Zoltán, Ábelnek, ennek a vastag, fekete vértódulásos embernek, sógorának az arcát. Még abba is biztosan hamarabb beletörődött volna az Eszter, ha úgy kell élnie, mint Annának, ennek a feleségének… Mikor először rányitott, s látta, hogy az ura a szógálót csömöszöli, visítva futott el, s futott haza az anyjukhoz, aki azt mondta neki: fiam, mán ehhez hozzá kell szokni egy asszonynak, engem is hozzászoktatott az apád…
Milyen büszke volt az ő Esztere, hogy neki sohasem kellett ehhez szoknia!… Biztos, hogy ezt hamarabb megszokta volna, mint azt, hogy az urában nagy érzések támadjanak egy más nő iránt...
- Hüh de fáj a fejem - mondta Vasgyúró -, sose szokott fájni.
Úgy állott ott a hajnal alatt ingó két roppant lábán.
- Borogatást adjatok rá.
Kimentek a nagy kúthoz, s vizet húztak a vederrel. Válúba merték a vizet, s amikor tele volt a válú, fogta Vasgyúró a kis Boka Pistát, s belefektette.
- Egy rongy kell a homlokomra - bömbölte, s fogta, kicsavarta Igazmondót, s a feje körül tekerte.
Ez volt az ő borogatása.
Ezt még a részegek is megértették, s maga Zoltán hallatlanul kacagott rajta.
Annyira kacagott, hogy beleszédült a mogyoróbokrok közé, s íme ott mit lát. A két paraszt, Parragh Gábor, a juhtartók elnöke meg Kalma István tusakodnak.
- Te vagy a juhtartók elnöke - mondta Kalma István -, a te fejednek kell keményebbnek lenni!
- Te vagy a juhtartó társaság jegyzője - mondta Parragh -, te vagy a fiatalabb, neked kell különbnek lenni.
- No lássuk.
- No lássuk.
Azzal a két ember nekiszaladt egymásnak fejjel, s a két homlok csattant.
Akkor szétváltak, s újra kezdték:
- Te vagy a juhtartó társaság elnöke!
- Te vagy a juhtartó társaság jegyzője!
- Te vagy az öregebb, neked kell keményebb koponyádnak lenni!
- Te vagy a fiatalabb, teneked kell bírósabb lenni!
Ezzel újra összefutottak, mint két kos, és a fejük összecsapódott, koccant, csattant, s újra széthullottak, s újra kezdték.
- Te vagy a juhtartó társaság elnöke.
- De te vagy a jegyzője!
S újra egymásnak, s mint két vasfejű kos, verték egymást fejbe, hogy még a faltörő kosnak is sok lett volna.
Zoltán az égre emelte az öklét.
- Ez a magyar faj! - kiáltotta. - Van még ilyen faja világon?!
De a két küzdő nem törődött vele, újra kezdték:
- Te vagy a juhtartó társaság elnöke…
- Te vagy a jegyzője…
S addig-addig öklelőztek, míg Kalma István össze nem esett.
- Ezt a bokszot tanulják meg a négerek - mondta Zoltán. - Mi az: ököllel!… Isten áldjon, szép magyar nép, én nem féltem a jövődet!
- Vigyázzatok Zoltánra - mondta az okos Borbíró, aki most is másokat nézett és figyelt. - Nincs istennel, vigyázzatok rá.
Dehogy nincs - szólt Csuli, s keményen rángatott egy kis vastag asszonyt, ez volt az ő típusa, s a bajsza úgy kunkorodott, mint mikor reggel a borbély kiköti.
- Aszondom - mondta valaki -, kárt tesz magába.
Zoltán e pillanatban közöttük állott, s megértette, hogy róla van szó.
- A, gyáva ez ahhoz - mondta Csuli legyintve.
Zoltán elsápadt s végigborzongott, megvonaglott s elkiáltotta:
- Az én nótámat: “Ég a kunyhó!”…
A tüdővészes cigány rázendített:
Ég a kunyhó, ropog a nád,
Szorítsd hozzád azt a barnát!…
S Zoltán abbahagyta a táncot, egy nagy szédületben és keringő bánatban, s felpillant, épp a szeme előtt, feje fölött van a náddal fedett kisebb pajta, a nádvégek ott lenyúlnak a szeméig, arcáig… Mikor kisfiú volt, nádmézet keresett ezekben az öreg nádszálakban, kóbor méhek édes raktárait habzsolta ki, most cigarettára gyújtott, s az égő gyufát a nádak alá tartotta.
Mosolygott, ahogy a száraz nád perzsegve tüzet fogott. Füstcsomó kavarodott fel belőle, lilás, sárgás füstcsóva.
Rettegve látták, akik látták az urat, s a másik percben, mint disznóperzseléskor, kezdett felfelé terjedni a láng, egy perc múlva fellobbant, és az égre csapott, ordítva, rohanva repült fel a láng a tetőn, feljebb, egyre feljebb s máris émelyedett a reggeli szél, s vitte, kavarta, csavarta felfelé a lángot s a füstöt.
- Óóóóóó! - egy őrült sikoltás tört ki az asszonyokból, a tűz iszonyattal teljes imádata, rettegő félelemmel való tisztelete…
- Óóóóó…
De mikor látták, hogy maga az úr, az úr…
- Táncoljatok! - kiáltotta Zoltán:
Ég a kunyhó, ropog a nád…
A részegek bőgtek a részeg tréfába, s egymást túlüvöltve fújták a nótát…
De Zoltán az égre nézett, s furcsa, kitárt karokkal, mint a beteg daru, szédelegve táncolt a ház felé.
- Gyáva ez ahhoz - mondta nevetve -, gyáva ez ahhoz - ismételte magának.
Felment a kastély tornácára.
Fantasztikus volt a hajnalodó fekete ég alatt. Az eget is egyre hosszabb lángnyelvek csóvázták, s a pajta tetejéről magasra vitte a szikrázó füst- és lángkoronát a szél. A nép dalolt, tele tüdővel:
Míg a barnát
szorongatom!
Azt a szőkét elszalasztom!
Míg a
barnát szorongatom!
Azt a szőkét elszalasztom!
Az oltás senkinek sem jutott eszébe, de ebben a percben a szél az egész tetőt felkapta, felcsavarta a magasba, s szétszórta a tetők felett. Már a lóistálló is lobogott játékosan s vidáman a hajnali vidámságban.
Csuli abbahagyta jobb lábának tapogatását, s felhördült kitárt karokkal:
- Mi ez, Zoltán!… az isten!
Zoltán a tornácról lekiáltott:
- Csuli bátyám! ez ám a muri!… jó kis muri!… Úri muri!
Puska volt a kezében.
Most hárman is rohantak, tízen is rohantak feléje.
S a tömeg csak bömbölte, hogy:
Ég a kunyhó, ropog a nád…
- Gyáva ez ahhoz!? - mondta Zoltán, s szíven lőtte magát. A tűz ropogott, az állatok, emberek veszettül bőgtek, ordítottak. A hajnalban az Alföld közepén egy tűzfáklya mutatott az égre, a tűz, a tűz, a szent tűz, amely minden rosszat megemészt…
A SOROZAT-BORÍTÓT A MERCURIUS KFT TERVEZTE
A KIADÁSÉRT FELEL A DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ IGAZGATÓJA. MŰSZAKI SZERKESZTŐ DR. BUJTOR LÁSZLÓ. KÉSZÜLT TIMES NEW ROMAN BETŰTÍPUSSAL, ELEKTRONIKUS FORMÁTUMBAN.
E-MAIL: INFO@DIGI-BOOK.HU
ISBN 978-615-5322-87-7 PDF
ISBN 978-615-5322-88-4 EPUB