2.

Ebben a percben nyílt az ajtó, s bejött rajta egy magas, egyenes úriember, s leült a sarokban levő asztal mellé.

Ránéztek. Jóvágású volt. Rövid térdnadrág volt rajta, s vadászosan volt öltözve, de fegyver nélkül. Nagyon grófos, az is, hogy körül se néz.

A pincér jelentkezett előtte.

- Tessék parancsolni.

- Rántottát lehet?

- Igenis. Hány tojásból?

Az idegen hallgatott.

- Hát húsz tojásbul.

A pincér megáll, nagyot néz, nyála a torkán akad. Az urak minden szót hallottak s összenéztek. Ejha, ez kutya gyerek. Mingyárt nem titkolható érdeklődéssel nézegettek oda.

Az idegen még egy pohár sört rendelt, aztán a legnagyobb nyugalommal kezdett cigarettát sodorni, egy pléhdobozból. Valami komisz istentelen, fekete dohányt.

Nagyon kapóra jött az uraknak ez az új alak.

Csörgheő pipázott: Zoltán cigarettázott. Borbíró egy kurta szivar csutkáját rágta.

A fulladt csöndben a hosszú, tokos falióra percegett.

- Nicsak, a kis Wagner! - kiáltott fel Borbíró, kinek a fél szeme mindig az utcán volt: megszokta még diákkorában, mert az ablak mellett ült, s sose tudott a tanárra figyelni, csak az utcát leste.

Utánanéztek a kis Wagnernek, aki zenetanár volt a városban, s két hosszú szárnyú sárga ibercigerben járt még ebben az őrült melegben is.

- Kén mán vele valamit kezdeni - mondta Borbíró.

- Híjd be, itassuk le - mondta Csuli, mert Wagner volt az urak bolondja, ha már semmi se volt, vele kezdtek egy-egy komédiát. Az udvari bolondok utódja volt a városban.

Zoltán csöndesen rátette a kezét a Borbíró vállára.

- Wartapiszli - mondta -, majd ezzel a vigéccel hozzuk össze, csinálunk egy jó murit.

- Vigéc?

- Hát ezzel a pofával e.

Csuli megszólalt:

- Te hallod, ez csakugyan, akármi legyek, ha nem könyvvigéc.

- Legalább intelligens ember - mondta Zoltán.

Most hozták a rántottát az idegent úrnak.

Hát csak feláll Csörgheő Csuli, s nagy méltóságos léptekkel átsétál a termen a másik oldalra, s szó nélkül odaállt az idegen úr asztalához. Az éppen fogta a kést és a villát, hogy belekezdjen a rántottahegybe. Akkor Csuli kinyújtja a tenyerét, s belemarkol kézzel a tálba, s tömi szájába a rántottát.

Az idegen nagyot néz, nagy szemet mereszt, azzal vállat von, ha itt így szokás: s ő is leteszi a kést, villát, és belemarkol az ételbe s eszik.

Hű, ez nagyon tetszett Csörgheő Csulinak, már látta, hogy ez az ő embere. Szembenéznek.

- Csörgheő Csuli vagyok, az apádistenit.

- Lekenczey Muki - mondta az idegen.

- Isten éltessen, komám - mondta Csörgheő, s odanyújtotta a kezét -, látom, hogy kend egész elfogadható ember.

Az idegen felállott, s kezet nyújtott. A kétzsíros tenyér összekapaszkodott, s csak úgy próbaformán tapogatta egymás erejét. Mind a kettő érezte, hogy a fogás jó.

- Hát osztán ha megette, gyöjjön át kend - mondta Csörgheő, s visszaballagott a baráti asztalhoz.

A két úr szó nélkül ült a helyén, csak bent mosolyogtak a lelkükben, kívülről méltóságosak voltak s nyugodtak.

- No, bemutatkoztál, öreg?

- Be én, megazisten.

- No. Hogy gusztál?

- Jópofa.

- Osztán hogyan mutatkoztál be, Csuli? Valóságosan?

- Valóságosan.

- Úgy, hogy megismerjen? Csuli bátyám!

- Úgy, Zoltánkám.

- De hogy? Kézzel-lábbal?

- Emberi módra, kedves komám, megazisten!

Aztán nyugodtan ültek tovább. Egyszer csak Borbíró kinyújtja a kezét, s a levegőbe markol, ahogy az elébb Csuli a tálba.

- Hátha mégis gróf…

- Hát, elig grófossan tudja.

- Oszt jaó vót a rántotta?

- Kirántotta.

S ez mind nevetés nélkül, úgy félszájjal. Most érik a zamatja. Hogy fogják ezt elmondani. Hűj, de leverte Csuli önmagát! Még az elébb úgy látszott, hogy a medence lesz a szezon jó vicce, de most nagyon formában van az öreg. A rántotta verhetetlen. Csuli maga érezte, hogy ma ő a nap hőse, csak még azt kellene kihúzni valahogy, hogy az ötven pengő borkontó is megmaradjon… Egyet gondolt, hogy bújhatna ki alóla: ki kell menni a tanyára!…

- Te Zóltán, mondok egyet, kettő lesz belőle.

- No Csulikám!

- Vigyük ki a grófot a tanyára.

Senki se vette észre a ravaszságot. Bekapták a horgot.

- Gróf?

- Gróf e, barátom minden porcikája. Úgy eszik e kézzel, mint Mátyás király.

- Tán még miniszter is - mondta Zoltán.

- Felőlem lehet.

- Tudod mi? Külügyminiszter. Mer ez tud reprezentálni.

- Hűj, megazisten, de jól mondod, még rá is ismerek az arcképirül, az e tisztára, gróf Goluchovsky Agenor.

De már erre nagyot nevettek, mert a Goluchovsky arcképén éppen a nagyszerű pofaszakáll a jellemző, holott az ismeretlen borotvált arcot s kis rágott huszárbajuszt viselt.

- Osztán mit keres itt?

- Hát barátom - mondta Csuli -, hírit hallotta Wagner Szigfridnek, hát csak eljött, hogy szerződtesse a bécsi Operához.

Újra kiröffent belőlük a kacagás. Nekik most kell nevetni, hogy aztán komolyak maradhassanak.

- Az eszed tokját? - mondta nevetve Zoltán.

Hogy ez ennek ilyen könnyen jut eszébe. Igaz, ő hozta az egész ideát azzal, hogy valamit kell csinálni a Wagnerrel s a vigéccel… Vajon csakugyan vigéc?… Lehet, mert Magyarországon a legnehezebb könyvet eladni, hát erre csak nagyon kiváló emberek vállalkoznak. Már látott egypárat a fajtájukból. Négylovas hintóval járt egy úr, körül a kastélyokban, minden tábornok nagybátyja volt, s Jókait adta el a végén.

- De hátha mégse vigéc - hajolt közelebb Borbíró, aggódva.

- Fenét nem - mondta Csuli -, amit Zoltán mond: szentírás Vigéc ez, pedig olyan, mint a tök alsó.

A rántottás úr éppen megtörülte a száját, s felállott, aztán közelebb jött.

Az urak elhallgattak.

Az idegen úr odaállott elibük.

- Lekenczey! -csapta össze a vastag bergsteigerje sarkát.

- Borbíró - mondta Borbíró, s odanyújtotta a kezét.

- Szakhmáry Zoltán -adta kezét Zoltán is kissé fanyalogva.

- Mi már ismerjük egymást - mondta Csuli.

- Az idegen helyet foglalt.

- Spriccert - mondta a pincérnek.

Egy kis csönd lett.

- A Dunántúl azért szebbek a termések - kezdte az idegen.

- A Dunántúl? - szólt Borbíró.

- Ott mindig szebbek - szólt Csuli.

- Mér szebbek ott? - szólott Borbíró.

- Mer ott felállítják - szólt Csuli.

- Ott nagyobb a kultúra - mondta az idegen.

- Nagyobb? - kérdezte Borbíró.

- A grófi birtokok! - mondta az idegen.

Az urak összenéztek. Mán te nem vagy gróf, mondta a szemük.

- Grófoknál lehet, De annál szegényebb a felvidéken.

- Ott is jártam.

- Merre?

- Gömörbe való vónék félig-meddig.

- Gemerbe? Ott is olyan nagy a kultúra'?

- Inni ott is jól tudnak - mondta az idegen.

A pincér hozta a spriccert, ő felvette, s felét kihúzta egy hajtásra.

- Jó cúgja van - mondta Bórbíró.

Az idegen elértette. Nevetett. A bajsza nedves maradt a bortól. Eszébe se jutott, hogy letörülje.

Tetszett ez is, miden mozdulata, az uraknak. Ez jópofa. Akárki, de valaki.

- Régen jár ezen a tájon?

- Nem én, csak egy helyen voltam. Gróf Gáchnál voltam.

Csuli lassan nézte.

- Mék majorba?

- Vótum mindenikbe.

- Az intéző nagyon derék egy kultúrember.

- Megrendelte? - kérdezte Csuli.

Az idegen meghökkent. Egyet gondolt, s azt mondta:

- Meg.

Oly komolyan hallgatták, még a szemük sarka se moccant meg.

- No gyerünk a tanyára - mondta Csuli. - Ott majd megbeszéljük.

- Mit? - kérdezte az idegen.

- Hát mink is megrendeljük… - szólt Csuli angyali nyájassággal. - Ha nem is vagyunk olyan nagyon kultúremberek, mint a dunántúli grófok, azér mink is szeressük Jókait.

Az idegen nevetett.

- Az nagy ember. Ezer sorozatot adtam el eddig belőle.

- Annyit itt is el lehet adni.

Nevettek.

- Roppant szeretjük mink is az olvasásfélét. Itt tan a lovad, Zoltán?

- Idebe van, mind az egy - mondta csöndesen Zoltán.

- Hát akkor kimegyünk hozzád. A tied is itt van; Bori?

- Persze hogy itt.

- Hát akkor híjd meg az úribarátunkat. Nekem meg haza kell egy kicsit szólani, meg a tanyára is ki kell menni, ezekkel a derék emberekkel, de alkonyatra ott leszek.

- Fizetni!

- Ötven pengő a hitel - mondta Zoltán, aki nem engedte el magának a heccet Csulival szemben.

Felállottak, s mind a négyen kimentek a nagyvendéglő elé. Az idegen úgy ment velük, mintha mindig hozzájuk tartozott volna. Hirtelen befordult a sarkon a kis Wagner.

Erre Csuli mély tisztelettel fordult az idegenhez.

- Nagyon meg vagyunk tisztelve, gróf úr, hogy tudomást méltóztatott venni a városunkról… Tanár úr, jöjjön csak, tanár úr…

Wagner odafutott.

- Engedje meg excellenciád, hogy bemutassam városunk büszkeségét, Wagner Szigfrid zenetanárt.

A kis Wagner, a kis város kultúrpáriája, aki mélyes lenézte az urakat, de fölszedte a morzsákat, ami körülöttük kapható volt, mint egy kis kopott madár, beleremegve adta oda a kezét. Alázattal sündörgött.

- Nagyon boldog vagyok, nagyon boldog vagyok, kegyelmes uram, de nem Szigfrid vagyok, hanem Adolf.

- Bécsben volt, kérem alázattal, gróf úr, a nagy Operában karnagy.

- Korrepetitor, jawohl Excellenz - szólt a zenetanár.

- Nagy ember, városunk büszkesége, excellenciádnak meg kellene ütet hallgatni, hű micsoda egy muzsika van ebbe a kis emberbe.

A vigéc bólintott, s egy szót sem szólt. A kis Wagner alázattal mosolygott s húzódott vissza. Borbiró és Zoltán közrevették az idegen urat, aki valóban impozáns jelenség volt, mindkettőjüknél magasabb, s csak úgy világított róla az előkelőség.

Csuli visszahúzódott egy kicsit, s azt súgta a Wagnernak:

- Gróf Goluchovsky Agenor.

Wagner visszasúgta:

- Nagyon boldog vagyok, nagyon boldog vagyok.

Csuli elfordult, hogy utánalép az uraknak, de a Wagner belekapaszkodott a kabátjába.

- Csulikám, Csulikám, ma estére összehívom az énekkart, és szerenádot adunk a gróf úrnak.

- Nem jó lesz az, te Szigfrid - mondta Csuli, mert csak Szigfridnek szokták hívni a kis Wagner Adolfot. - Koncertet kell csinálni.

- Koncertet.

- A grófnak ma úgy sincs ideje. Két napra kivisszük a tanyákra, mert tanulmányozza az agrikultúrát, tudod, hanem csütörtökön estére behozzuk, ha akkorára egy jó egészséges koncertet tudnál csapni.

- Boldogan, boldogan, nagyon boldog vagyok - mondta Wagnerka, s mikor otthagyta őt Csuli, egész testében remegve maradt az utcasarkon, utána se mert nézni gróf Goluchovsky Agenornak. Istenem, ilyen szerencse… Egyszerre felrajzott a vére s minden álma, ifjúkorának tündéri vágyai… Porfelhő fújt szembe, belevakult, prüszkölt; észre sem vette… Egy elvarázsolt lélek ebben a nehéz világban, suhogó szimfóniák és dübörgő kórusok zendültek fel benne… Mit tudna ő csinálni… Csak volna anyag… Mit lehet ezekkel a buta koponyákkal kezdeni… A kis Lüstig lány… abban az egyben lehet bízni, az egy fenomén… de általában… kénytelen lesz maga játszani a legtöbbet…