7.

Kocsizörgés.

A pusztán a legnagyobb újság, ha kocsi érkezik. Az emberek mingyárt új emberekké lesznek. Valami egészen különös izgalmat kelt a vendég, egy új kocsi, s gyakorlott fülük már a szekér zörgéséből felismeri, ki lehet, ki jöhet. Itt mindig az ősi nyugalomba puhul bele az ember, abba a roppant csöndbe, amelyet egy kutyaugatás már felver. Mert a kutya nem ugat ok nélkül, legalább egy leszálló varjú kell hozzá, hogy a komondor szóra nyissa a száját. Az a néhány ember s néhány állat a tanyán, mind személyes ismerőse, születésük óta, ők nem beszélik meg a napi eseményeket, nem pletykálnak egymásról, s így nincs az ugatás szent vágya bennük. Ha mégis egy-egy fiatalabb s éretlenebb komondor elálmodik, valami nagy és szép lendület támad benne, s felemeli a fejét, s elugatja magát, vagy körülfut az udvaron, s hogy a heverést kirázza magából, egy vidámat csahol, azt a tanyások füle érti.

Egész más az, mikor kocsizörgés jön, s a kutyák mint a bőszült fenevadak rohanják meg a kerekeket, vagy ha idegen megy el a tanya előtti úton, s fél kilométerre elébe szaladnak, s a vadászt is lehúzzák a veszett acsarkodással, olyanokra aztán mindenki kinéz s felfigyel, mi lehet az.

Most a kutyák ismerősen csaholtak, s a gazda csöndesen megszólalt:

- Zoltán jön.

Nem egyedül jött, hanem a nagybátyjával, az ezredessel, Zsellyei Balogh Ábellel.

Az ezredes szürke vadászruhában volt, magas kövér ember, kis bajusszal, olyan kegyetlen fekete kis szőrrel az orra alatt, amely sohasem nőtt se vastagra, se hosszúra, egészséges arcszínű bronzember volt, akinek kemény barna szemei ugyanolyan nyugodtan s különös alföldi higgadtsággal néztek, mint azoknak a pusztai nyugodt vadaknak a szemei. Különben remek ember volt, egyenes, mint egy szálfa, s oly kevés beszédű, hogy nála már az is túlzás, ha egy jónapot mond. Igazi honvédhuszár ezredes, nyugalomban.

De Zoltán annál elevenebb volt, s tajtékosan vidám. Idekinn a tanyán ő egész más ember volt, mint bent a városban. Itt nem érezte a felesége nyomasztó szellemét magán. Itt olyan volt, mint ifjúkorában, mikor még valakinek indult vidám s cselekvő embernek. Ilyenkor mintha újjászületett volna.

- Mi van itt? Vásár? búcsú? - kiáltotta nevetve, s körülnézett a gerendákon kuporgó cigányseregen.

A cigányasszonyok összehajoltak, mint a nád, és susogtak a maguk csudálatos idegen, károgó s vijjogó nyelvén. Ezer év óta élnek itt, egy idegen faj között, s ezer év alatt nem felejtették el a maguk nyelvét, és nem tanulták meg jól egy szavát annak a nyelvnek, amelyből voltaképpen megéltek. Oly távol voltak egymástól, mintha külön földgömbön élnének, ahogy a vizek a kövek nyelvét meg nem értik, s ahogy a kövek csak elfeketednek a tenger árjában az évezredes mosás, mosogatás közt, úgy barnultak itt ezek a világosabb s más anyagú magyarok közt.

- Szervusztok, cimborák.

Kezet fogtak.

- Táncoljatok, morék.

De a cigányasszonyoknak most nem volt kedvük hozzá. Mind csak ült, és valamennyi a hasát szorongatta. Folyton el-eltűntek csapatokban, meg visszajöttek s gubbasztottak, mint a varjak. Senki se tudta, mi bajuk, csak Csuli, aki rendületlen komoly arccal leste a krotonolajas pálinka hatását.

A kutyák kis távolságban állottak, fellobogózott farkakkal, s kitartóan csevegtek. A gazdájuk intett nekik, erre elhallgattak, s mint az őrálló katonák, készenlétben maradtak, s várták az események fejlődését.

- Nézd csak a szomszédot - mondta Csuli -, ez is bevett már egy porció orvosságot.

S odafordult a szomszédjához.

- Hogy van, Fancsali szomszéd?

A szótlan szomszéd megmozdult a tőkén.

- Nem tudom, tekintetes uram.

- Gyertek ki a házból az isten ege alá - mondta Zoltán.

Kitették az asztalt a kis ház elé. Most az ég nagyszerű sátora lengett felettük, s ott ültek meg. Az asztalka egyik végén Csuli, vele-szemben Zoltán. Csuli mellett egyfelől az ezredes, a másik, oldalon a vendég és Borbiró.

Gallyat hordtak a tűzre, s nagy láng lobogott a kopasz eperfa alatt.

- Mintha egy boszorkánykonyha volna - nevetett Zoltán -, süssetek ludat! - kiáltott nekik.

- Valami istenverte bajom van - mondta Fancsali szomszéd. - Ennek is ez az én betyár feleségem az oka, kiverem a szemit, ha hazamegyek: mert sose ad nekem vízi edényt, a kopolyából ittam, az ártott meg bizonyosan.

- A lehet - mondta Csuli.

- Aj, tekintetes uram, tessék mán adni még egy pohárral abbul a jóbul.

- Szívesen, szomszéd, édeset vagy keserűt?

- Keserűt.

Jó pohárral töltött neki.

Az urak arca pukkadt a nevetéstől, de nem mutatták. Valami oly komikus volt a szomszéd keservessége és a Csuli álnok komolysága, hogy az élőfát is megnevettette volna.

Milyen áhítattal hajtotta fel a pohár pálinkát, meg is dörzsölgette utána a mellét.

- Mán érzem is a azt a drága jó erejét.

- Egészségére, szomszéd.

- Repkednek a virágok - mondta a kis menyecske.

- Fogj csak egyet! - kiáltott rá Zoltán.

Az asszony ügyesen már el is fogott egy lepkét.

Zoltán átvette s megmutatta.

- No gyertek, nézzétek meg ezt a virágot. Nézd csak, milyen rettenetes dühös szemei vannak. Kidüllednek s vadul néznek, nézd, milyen iszonyú az állkapcsa. Képzeld el nagyban, óriásban, akkorában, mint egy ökör, ha ez feléd repül...

A fantázia egyszerre megnövelte a kis lepkét, s érezték, ahogy elkapja őket egy irtózatos gyilkos.

- Nem olyan nagyon ártatlan és tündéri lények ezek. A tigris fején nincs ekkora kegyetlenség.

Most eleresztette. A lepke bár egy kicsit meg volt gyötörve, néhány kis kapaszkodás után felszállt.

- Gyönyörű - mondta a tanyásné.

- Szép kicsi lepke.

- Hát igen - nézett fanyarul Zoltán -, nem kell közelről megnézni semmit az életben. Közelről minden félelmes és csúnya, minden csak távolról szép. Mi is itt. Nézd meg nagyítóüvegen a kezedet, eliszonyodol, és nézd meg alaposán az életedet, borzalom, amennyi önzés, falánkság és kegyetlenség van bennünk. Ha az ökör tudná, hogy egy ilyen kedves kis szájacska azért olyan vidám, mert az ő vesepecsenyéjét fogja holnaphoz egy hétre megenni… kisütve bifszteknek, mustárral… tojással. Szegény tyúk azért tojik egy ivadékot a szent és nagy jövőre, s a mustárnövény azért virágzik oly kedvesen és boldogan az isten színe alatt… Egy molylepke egy év alatt tizenkét juhot volna képes megenni. Annyi petét rak, hogyha az mind kikel s felnő, tizenkét juh gyapjából készült mindenruhafélét felemészt… S még csak nem is szép ez a diszkrét molyocska…

- Rettenetes.

- Bizony rettenetes. Mindenesetre rettenetesebb egy ökörnél. Mert az ökör csak a maga személyében fogyaszt, de ez az ivadékainak ezredeivel.

- No a fene egye meg a lepkéjét, de sokat tudsz róla, inkább igyál - mondta az ezredes, és odakoccintotta a poharát a Zoltánéhoz.

A vén cigányasszony somfordált elő.

- Nem adnak ludat, nagyságos uram - szólt éneklő panaszkodással.

- Nem adnak?… Ejnye te szegény… Há mér nem adnak nekik, András?

- Guta a bélükbe - nyelvelt a kis kövér tanyásné -, még mi a csudát.

Zoltán megmarkolta a menyecskét, hogy csak úgy pattant annak kemény teste.

- Trézsikém, add kölcsön a nagy gúnárodat, holnap kettőt kapsz helyette.

- Sose látom én azt - mondta az asszony -, ismerem én a tekintetes urat.

Erre nagy nevetés lett.

- Nono, Zoltán, nono. Itt elmaradt valami - ugratta az ezredes az öccsét.

Zoltán nevetett.

- Ami késik, nem múlik - mondta rá, s kacsintott.

Mindenki vele nevetett, értették egymást a Trézsi ügyekben.

- Nem is lúd kell ilyenkor - szólt az ezredes. - Hát nem tudjátok a nótát, hogy

Akkor örül a rajkó
Mikor deglik a gyisznó…

Újra kacagtak. Minden szóra. Kirobbanóan. S csakugyan csak engedély kellett, nemsokára disznócombot forgattak nagy nyárson a tűz felett a cigányasszonyok. Azok is vígabbak lettek.

- De most már aztán danoljatok valami szép cigánynótát - dirigálta őket Zoltán, s fel is krúgatott egy síró, zötyögő cigánydal, s furcsa volt az asszonyraj, ahogy ott guggoltak a tűz körül, s nyúzzák a messze keletről hozott éneket. S remek volt a kép, ahogy a vigyorgó füstös arcok csivogtak, csárogtak, még meg is szépültek az éjszaka villámló fényében. Vigyorgó, vijjogó különös nép, ősi faj, mintha a keleti puszták születtek volna újra, s az urak úgy el tudták nézni őket, és trágár tréfákkal avatkoztak bele a képbe.

De man mol la durulyasza,
De man mol la durulyasza,
Ke me dau tut la bragyasza,
Ke me dau tut la bragyasza.

Szakade pengye roma,
Ke hasz lenge but zsulta;
Kerel lesz la csorimasza,
Faj pijel ta barimasza.

(Adjál jó bort egy hordóval,
Adjál jó bort egy hordóval,
Mert megraklak a furkóssal,
Mert megraklak a furkóssal

Nagyot kurjant a cigány.
Ha tallér van a markán.
Megkeresi nagy szegényen,
De megissza nagy kevélyen.)

Maga az ezredes érdeklődött legjobban irántuk. Közéjük állott, s táncolni kezdett velük.

Ez is inkább valami mutatványnak látszott, mint mulatságnak. A rajkók cigánykereket hánytak meztelen testtel, s az asszonyok a pálinkától megszédülve különös, buja, keleti módra táncoltak, combjukat verve, szoknyát emelve és hasukat röttyesztve. Az ezredes úgy kommandírozta őket, mint egy karmester, s úgy rázatta őket, mint a tyúkot, ha megriasztják.

- Maga mért nem táncol, Fancsali szomszéd?

- Jaj, megvert engem az isten - nyögött a szomszéd -, bár hazamentem volna a kapával az este. Nagyon odavagyok, tekintetes uram. Agyonverem azt a betyár asszonyt, ha hazamegyek. Tessék mán adni még egy kis pájinkát, mert egyéb meg nem gyógyít.

Az urak hahotáztak, jobbra-balra kezdtek dőlni.

- A fene a paraszt istenit magának - mondta Csuli -, mind megissza a kis pájinkámat, de nem sajnálom, mert jó szomszéd, felkeres.

Az ezredes tapsolva jött vissza a cigányok közül, s mint kadét korában szokta, úgy ült le az asztalnál a székbe, hogy elébb a jobb lábát átvetette a karján, mint egy akrobata.

Úgy szakadt bele a gyékényfenekű székbe. Ő volt az egyetlen, aki nem tudott semmit a pálinka titkáról.

- Igaza van, Fancsali szomszéd - mondta -, nekem is csak ez az egy az orvosságom. Barátom, fél esztendő alatt tizenhat kilót adtam le.

- Fontot, Ábel bátyám - mondta Zoltán, aki szintén kezdett nagyon kinyílni. - Mit modernizáljuk ezt a világot, beszéljünk csak a magunk nyelvén. Még a mi korunkban úgy híjták azt, hogy “font”… Minek ez az átkos újítás, ez rontja el jaz velágot… Sukk meg marok… így tanultuk ezt Mária Terézia idejibe!

Az ezredes csendesen mosolygott. Zoltán volt az egyetlen a világon; akinek ilyen tréfát megengedett, de ahogy az idő előrehaladt, s a kis rózsásóra a szobában a falon egyre szorgalmasabb kitartással ütötte az órákat, Zoltán élt is evvel a szabadságával.

- Azt mondják, hogy sok a gyomorsavam - mondta az ezredes. - No, mondom feleségemnek, Rhédey Zsuzsinak, a nem lehet, mert velágéletembe a savanyút szerettem. Há minek szerettem vóna, ha úgyis lett vóna bennem elég savanyóság.

- Logika - mondta rá Zoltán, s pengette a hegedűjét -, lúlogika, kedves Ábel bátyám, mert a lú is aszongya: nem eszek keserűlaput, mert úgyis elíg keserű az iletem. Jaj mer igaza is van, mer mindig ű van alul, osztási a huszár van felül, kedves Ábelem.

De az ezredes úgy szerette ezeket a jó tréfákat, hogy a világért ki nem lehetett hozni a sodrából ilyen zoltáni savakkal, hogy is lehetett volna, mikor haláláig imádta, ha dalolni kezdett az öccse, ha rágyújtott a nótára, hogy aszongya:

Kík a szeme… göndör haja…
De gyönyörű kis jány maga …

Mert nagyon kedves is volt Zoltán, ha így kigyúlt a kedve. Mert úgy muzsikált, mintha a hegedű a szíve hangja volna. És úgy dalolt, mintha a madár megszólal az erdőben. Nem dalolt ő szélesen és lobogósan, csak úgy beszélgetett a hegedűvel. Inkább csak pengette, zengette a hangokat, kísérgette a saját édes barna tüzes meleg baritonját, szikrák villogtak benne, mint a megpiszkált pásztortűzben, s úgy lobogott ki benne az érzés, ahogy a tűz magasra csavarodó füstjétől a pusztai sellők repültek fel.

- Meine Herren und Damen - folytatta Zoltán szónokolva, rezgett hanggal s kiköpött szívvel, bátyját csúfolgatva, ezt az őskatonát, a magyar “közös huszár”-típust -, Májne Herren und Dámen!… Legnagyobb uralkodónk, ötödik Ferdinánd egészségére!

Összekoccintották a poharakat, s ittak.

Muzsikálnak, muzsikálnak,
Ablakába egy kis jánynak…

És Zoltán csóvásán lobogtatta, sóhajtotta, kurjantotta, zokogta bele az éjszakába:

Kík a szeme… göndör haja…
De gyönyörű kis jány maga…

És senki se mondta neki, hogy: tudjuk, neve Rozika….

Nem bizony, mert abból rettenetes veszedelem lett volna. Mert ennek a szegény embernek egy iszonyú titka van az életében: az a kis summáslány, akit már másfél esztendő óta őriz a tanyáján, s aki miatt oly veszettül boldogtalan, hogy azonnal kész volna emberhalálra, ha valaki merészelné csak említeni is.

Mert ez szent titok, és ezt csak így lehet meggyónni a világnak, csak így, hangon keresztül, nótán keresztül, a nyirettyű buján jajgató hangján keresztül.

- Szökik a cigány! - kiáltotta Borbiró.

- Utána - mondta az ezredes -, ne hagyjátok.

De már Zoltánnak nem kellettek a cigányok, már ő benne volt a veszedelmes hangulatban, s hogy elterelje az egész világot, újra emelte poharát.

- Májne Herren und Dámen… a legnevezetesebb hazaffiak, gróf Karaffa és báró Haynau egészségére.

Koccintottak s nevettek. A magyar világnak még ma is ez a két név a leggyűlöletesebb a világhistóriában, s a magyarélet vad sebe, hogy a Haynau szobra ott áll a Ludovika kertjében, ahol többek közt Zsellyei Balogh Ábel is nyerte neveltetését, s mint közös tiszt köteles volt tisztelegni a szobor előtt.

- Volt egy lázadó, doktor Kossuth - mondta Zoltán rém komolyan, kezében a tele pohárral -, vasz für ajne foglalkozás is volt civilben?

- Fiskális!

- Million kartács és bomba! dreimal hoch und tausendmal hoch! Annak nem kívánok mást, csak hogy: éljen; éljen, elljen… A többi közül pedig: a nagyok és hősök közül, a Lobkovitz, Metternich, Moskovitz, Windischgritz és a többi főjeles… szívünk erre ámmenez… egy közülük vesszen meg… és a többit marja meg!!!… Hoch, hoch, hoch!…

Oly kedves volt s oly mulatságos, és amellett oly jelentőséges itt az alföldi éjszaka tengerpusztaságában: koccintottak s ittak.

Szerelemnél jobb az álom,
mert az álom nyugodalom,
a szerelem… szívfájdalom…

Dalolta Zoltán; s csak úgy ömlött, mingyárt átmenet nélkül egyik gordonkahangú nóta a másik után:

Kimentem én a szőlőbe,
Kapát vettem a kezembe,
Felakasztottam egy fára…
Bort ittam az árnyékába …

- Ez a maga nótája, Fancsali szomszéd.

Fancsali szomszéd értette, hogy ez azt, jelenti, hogy mehet a fenébe.

Meg is mozdult s nyögött.

- Jaj, tekintetes uram, nincs is nagyobb kívánságom, csak hamar hazamenni s lefeküdni az ágyba, mert igen pogányul vagyok. De nem merek elmenni, mert beleesek a Berettyóba, az istenit ennek az asszonynak, ma még megtaposom, mint a káposztát.

- Hozzatok neki egy lámpást - mondta Csuli -, lámpást a derék Fancsali szomszédnak.

A tanyás istállólámpát hozott, amelyben gyertya volt, mert csakugyan ebben a feneketlen setétségben ember legyed, aki hazatalál ebben a feneketlen pusztaságban, ahol koboldok és manók járják a táncukat.

Csuli előadta a vendég távoztával a krotonolaj történetét, s megmagyarázta, hogy most aztán vigyázzatok: amerre a lámpás megy, arra megy a Fancsali szomszéd is, s ha netán a lámpás megáll: akkor leguggolt a jó Fancsali szomszéd is.

Soha jobb mulatságot ennél, mert bevált. Mert a lámpás egyszer csak feltűnt az éjszaka homályában, ment, mendegélt csendesen libegve, aztán leszállott, mint a szentjánosbogárka…

- Ezt nézd meg, eme fényt, lovasok csillaga! - szónokolt Zoltán. - Közös hadsereg fénye s dicsősége… tudományok szegénye…

- A fene egye meg - mondta egyszerűdeden az ezredes.

- Urraim - folytatta Zoltán rendületlenül -, ez a legjobb tiszt, akinek minden tudománya egy negyedív papírra elfér…

Harsány kacagás.

- Rinaldót elolvasta kétszer…

Újabb harsány.

- Felolvastatta a kutyamosóval…

Prüszköltek a nevetéstől.

- Mer a tud olvasni.

- A fene egyen meg benneteket - vetette hátra magát az ezredes, s a hasa lötyögött a nevetéstől. De Zoltán egyre feljebb hatolt.

- Az ebmosó hozott egyszer egy könyvet, gróf Kánt írta: nem kell… Csak Rinaldini kell… Negyvennyolc oldaton hétszer akasztották.

Az ezredes úgy nevetett, hogy pergett a könnye.

- Nem kell filozófia; kézzel markolható tudomány kell. Filozófia van otthon is. Azért nem megyünk a szomszédba! Mért végeztünk gyönyörűen legalább három iskolát és négy lóiskolát! Filozófiavagyon itt: ha a méltóságos ezredes úr dühös az önkéntesre, barátom, lekapja a fejéről a sapkát… az ember azt hinné, hozzávágja a tintanyalóhoz… - Nem: s ez a filozófia: nem!… beleköp s visszateszi a saját fejére.

- Az anyátok keserves istenit! - nevetett az ezredes.

Ebben a percben Borbiró felkiáltott:

- Megint leült!

Odapillantottak. Hát valóban a lámpás a Berettyó-parton újra megpihent.

- Kronosz helyét így foglalja el Krotonosz! - mondta Zoltán.

- Kell ide vasút? Most gondoljátok el, hogy elrontaná ezt a hangulatomat egy zakatoló, füstölő vonat - szólt az ezredes.

Bolond vidám éjszaka volt. A ház körül sem lehetett mozogni, mindenfelé cigányasszonyok guggoltak, akik úgy ugrottak fel a legkisebb neszre, mint a túzokok a rögök közt.

Csörgheő felsóhajtott:

- Micsinál az én betegem?

Erre mintha nehéz levegő terjedt volna el felettük. Ahogy szokott, mindenkiből kijött a bánat, mert éjfél után egy órakor az ember sírni kezd.

Egyszerre csak mindenki könyököl és hallgat, s mindenkinek olyan síróra áll a szeme.

- Ne búsulj, Csulikám - mondta Zoltán -, több is veszett Mohácsnál.

- De nem nekem - mondta a gazda. - Könnyű nektek, ídes cimborám, megazisten, de ha eszembe jut, hogy ha megfogtam a két fülit, osztán így rátérgyeltem a hátára, elvitt keresztül ezen az udvaron. Még így nem vót a szívemhez nőve egy disznó.

Zoltán ránézett a gazdára, s látta annak a szemén a gyenge könnycseppet, s erre elfordult. Mindenkinek megvan a maga baja titkon, de olyan baja, mint neki? Olyan senkinek! Hazagondolt. A felesége ébren van, s várja őt, s ha három napig haza nem megy, három napig le nem fekszik, csak várja, várja. Nem tud aludni, hanem összekulcsolt kézzel jár a szobában le s fel. A gyerekeit se látja, ott alusznak a másik szobában, s nem látja, nem nézi, Csak mindig az urán van az esté, s reszket… szegény: de mit lehet tenni… Az a lány úgy beleégette magát a vérébe…

Ez az egész élet.

A tanyára se mer menni. Pedig oda is rohanni szeretne. Megindul a fantáziája, s ott meg szörnyű dolgokat lát. A cafra kis bestia… ki tudja azt, hogy most melyik istálló sarkába hever… És ha erre gondol, égő tűz futja el a testét.

A szerelemről beszélgetnek.

- Csak ennek az egynek nem lehet parancsolni - mondja Zoltán, s úgy tesz, mintha nem magáról, nem magukról volna szó. Égeti magát, azzal, hogy támad. Perzseli a lelkét azzal, hogy a nőket leköpi. - Milyen őrült vad, marha dolog is az, hogy nem lehet az embert, mint az állatot, úgy kezelni. Ha akarom, kitenyésztem azt a fajt, amit akarok. Magyar bikát s tarka tehenet. Magyar kant s angol sertést. Olyan ivadékokat nyerek, amilyenre szükségem van. Miért nem lehet az embert is? Mért nem lehet kitenyészteni, akit én vágyok. Ides öregem -tartja koccintásra a poharat az ezredes felé, aki szórakozottan néz maga elé -, ha hazamégy, verd meg Rhédey Zsuzsit.

Kicsit nevetnek. Az ezredes feláll, mert nem bír sokat ülni. Aztán leül, mert nem bír állani. Rhédey Zsuzsi az ő anyósa. És úr a házban.

- Ha mán Rhédey Zsuzsiról szó van - azt mondja -, akkor Rhédey Marikáról se szabad elfelejtkezni.

Ez meg a Zoltán anyósa.

Mindenütt a vénasszonyok csinálják a bajt. De a legnagyobb bajt avval, hogy gyereket szültek. Lányokat. Büszke nőket, akikkel nem lehet.

Milyen jó ezeknek a Borbiróknak meg a cíviseknek, azoknak nincs ilyen bajuk. Mert azok úgy vannak szoktatva, hogy nem élnek életet. Vagy inkább, hogy ezek élnek. Egyik él jobbra, a másik balra. Itt a Csuli, a kis piros tanyásnéval, s hogy meg van elégedve ő is meg a felesége is. Rágják a borhoz a kemény sült tésztát, a “döfleget”, amit a tanyásné süt, s a tanyásgazda meg van sértve, ha az úr nem foglalkozik a feleségivel… De ezek az úriasszonyok… Akik szerelemmel akarnak szeretni…

- Hozattam egy öreg gyönyörű angol kocát - mondta Zoltán -, de nagyon kényes volt. Nem bírja a mi levegőnket. Itt neki nagyon hideg van télen, fűteni kell az istállót. Nyáron meg eltikkad a melegben. Pedig jó vón a fajára szert tenni. Hát ráeresztettem egy mangalica kant. Lett neki kilenc fia. Azt faneveltem, s újra mangalica kant adtam nekik… Már ez a második generáció megél a jég hátán is… Beleótottam azt a jó magyar mangalica vért… Ott fialt a góréba az ég alatt… Semmi baja… Tessék, két generáció alatt akklimatizálódott…

- Osztán melyiknek a tulajdonságait örökölte? - kérdezte az ezredes.

- Az anyjáét. Olyan angol, mint a rózsa. Piros-fehér, kövér, nagy gyönyörű, s megőrizte azt is, hogy mindig legalábbis kilencet fiadzik…

Elhallgattak.

- Igyunk kedves, adjon az isten minden magyar embernek olyan anyóst, mint gernyeszegi és sáromberki Rhédey Zsuzsika meg Márika…

S felvillant előttük a két szigorú, nemes úriasszony képe, akik fáradhatatlanul gyötörték vejüket a pokol minden kínjaival… Hát így is rossz, meg úgy is rossz. Csak az isten tudja, hogy rosszabb.

S kezdtek nagyokat hallgatni.

Messzi lépéseket hallottak.

- Megdöglött - mondta csöndesen, szinte hörögve a gazda.

Rémülten néztek rá.

Azután hallgattak, s jött a kondás a zsíros kalapjában, pitykés öreg ruhájában, s megállott a lámpafényben, távolabb, levette a kalapját.

- Kész? - mondta a gazda.

- Kiszen van, tekintetes uram - mondta a kondás. -. Csak hat óráig vót rajta a baj. Úgy végzett az avval tekintetes uram, mint mikor az erdőbe kivágják a fát.

Soká hallgattak.

- Ássátok el.

A kondás soká állott, akkor elment.

Fent az égen vadlibák gágogása hallatszott.

- Beszéljetek valamit - mondta a gazda.

Senki se szólt. A vendég szólalt meg:

- Furcsa eset történt a napokban. A Dunántúl vótam, onnan jövök, van ott egy barátom… akivel a katonaságnál együtt szógáltam… Úgy hijják, hogy Párkányi őrnagy… Ló megrúgta, osztán kvietált, osztán kiment a kis birtokára gazdálkodni… Nem nagyon emberszerető. ember, hát igen magányosan élt a tanyán… oszt vót ott egy jány, egy béresnek a jánya, osztán azt bevette a házba takarítani, mi… És nagyon megszerette, mert a lány egy olyan született finom teremtés volt. Szép alakja, szép kis arcocskája volt, finom kis némber volt… Borzasztóan belehábarodott, s a lánynak mindig bent kellett lenni, körülötte… Senki mással nem lehetett neki érintkezni, csak vele… Osztán eccer csak valami gyanúsat vett észre rajta… beteg lett a lány… Nem értette, orvost hívatott… A lány nem akarta engedni magát megvizsgálni… A végén kisült, hogy olyan baja van, amit őtőle nem kaphatott… Előveszi a lyányt: “Mi ez? …” Hát a kihúzza magát, s azt mondja: “hát beteg vagyok no…” “Kitül kaptad! …” A lány azt mondja, a Gyuritul…

Valaki nevetett. De igen csendesen s fanyarul.

- Ki vót á Gyuri? A sánta mindenes. Egy olyan félkegyelmű fiú… Azt mondja a barátom: “Te állat, te hát hogy lehetett ez, mikor én tégedet selyembe tartottalak, úrikisasszonyt csináltam belőled… S te egy, ilyen trágyás, rothadt, legutolsó döggel adod össze magad…” Azt mondja rá a lány: ,;Mán nagyságos úr, agyonüt vagy se, én megmondom az igazat, én belecsömöllöttem ebbe a nagy uraságba.”

Dermedt csönd. Hallgattak.

- A barátom aztán kirúgta és elutazott Pestre.

Ez volt az egész történet. Senki se nevetett. Zoltán megdermedve ült a helyén. Úgy érezte, hogy ha most rögtön hazamegy, rajtakapja a lányt… S kereste, a tanyán ki a legrondább, legutolsóbb férfi, s szédült a feje.

- Én nem utaznék Pestre  mondta csendesen -, elébb megölném… Vagy ütet… vagy…

A gazda felállt.

- Barátaim, nagyon beteg vagyok. Nekem haza kell menni a feleségemhez, én ennek a kannak a halálát nem bírom ki.

Mindnyájan gyorsan mondták rá:

- Ideje van, gyerünk.

- Fogjatok be.

S nemsokára a két kocsi ment, Csörgheő; egyedül haza a városba, Zoltán az ezredessel, Borbiróval s a vendéggel a saját tanyájára. Mikor Csuli hazaért, otthon mindenki aludt. A feleségét felverte.

- Kejj fel, angyalom, megdöglött a nagy kan.

Az asszony rémülten bújt ki az ágyból; és sírni kezdett.

- Eszik valamit, szívem? - kérdezte az urát.

De ez csak némán intett, hogy nem.

- Hogy vót, hogy történt?

Az ember nem felelt.

Nagysokára azt mondta hörögve:

- Hetvenhat disznóm döglött meg, de Csak ezt az egyet sajnálom.

Később azt mondta:

- Jaj, nem bírom ki. Drága feleségem.

Az asszony ismerte az urát, nem mert ellentmondani. Pedig biztos volt benne, hogy a gyereke után nem szenvedne ennyire. Akkor azt mondta az öreg Csuli:

- Hozass bandát. Cigányt hozass nekem, hadd cimbalmozzon, mert nem bírom ki reggelig ezt a bánatot.

S az asszony felköltötte a cselédeket, s elküldött cigányért.