30.

Zoltán áljókedvvel ült közöttük. Keveset szólott, s igyekezett még kevesebbet gondolkozni. Koronként mély mámort érzett, ilyenkor szédülten nézett az emberekre. Úgy tűnt fel neki, mintha nem is élne, mintha régen meghalt volna, s valami más szférából pillantana le, s mintha őt nem is látná itt senki, mintha nem volna többé köze e világnak dolgaihoz. Mosolyogva jutott eszébe, hogy fel kellene állnia s elmenni a zsidóhoz s felvenni azt az összeget, amelyet tegnap megbeszélt vele. Ellenben engedte elúszni a perceket s az, órákat: minek? mondta magában… hogy egy adóssággal több legyen?… Majd az özönvíz…

Néha ráeszmélt, hogy alapjában véve az egész élete így folyt le… Legfiatalabb gyerekkora óta nem emlékezett cselekvő időkre. Amikor egész erejét s akaratát lefoglalta volna valami. Diákkorában sohasem kellett megfeszítenie magát, hogy az állandó jeles bizonyítványt elérje. Fél kézzel s negyed munkával áttekintett a kitűzött tananyagon, s még az órai figyelésekre sem volt szüksége, oly könnyen felülmaradt a versenyben. Néha gondolt rá, milyen szép volna úgy nekifeküdni a dolgoknak, mint egyik-másik diáktársa, rendesen szegényebb intelligens családok gyermekei, akik a tanulás által akarták a családot feljavítani. De mért?… Volt egy diáktársa, A. Kovács János, a csizmás kandúr, ahogy hívták. Jófejű napszámosgyerek. Első gimnáziumban első volt, de nem adták meg neki az első helyet, mert szegény parasztfiú volt. Abban az osztályban, ahol egy Szakhmáry fiú ült, más nem lehetett első. Akkor azonban mellette ült, s ez a rossz szagú fiú, aki a tanyák füstös szegény dohát hozta az iskolába, mint egy vadállat feküdt neki a tanulásnak, hogy legyőzze, menthetetlen fölénnyel verje le az úrifiút. Ő néha meg is volt hökkenve, mikor látta, hogy A. Kovács mit tud. A latin nyelvtanban az összes kivételeket megtanulta, s úgy tudta, mint a vízfolyás. Olyan csodálatos és különös dolgokat, amire ő soha nem volt képes ügyet sem vetni. Mindent tudott. A történelemben nem volt olyan évszám, amit ne tudott volna. Vallásban, amit soha senki nem szokott tanulni, az összes nevetséges absztrakt dolgokat megtanulta, bevágta, s konok fejét megterhelte, mint egy zsákhordó, aki nem elégszik meg, hogy elvégezze a dolgát, de vad és vak hencegésből mindig dupla terhet visz…

Ez így tartott a negyedik osztályig, amíg érdemrend szerint ültek a kisdiákok. Az ötödikben mindenki oda ült, ahová akart, s ő akkor otthagyta sietve az első padot. Nem akart a legutolsóba sem ülni, mert az undok lett volna, éppen a legutolsóban. Kiválasztott egy jó helyet, hátulról a harmadik sorba szélen, s leült. Valakinek a holmija már le volt rakva a padra. “Kié ez?” -kérdezte, s ledobta az egész paksamétát a földre.

Aztán ott maradt.

A. Kovács itt is elkésett. Mikor bejött, s meglátta, hogy a Szakhmáry fiú hol ül, eltévedt. Nem tudta, most mit kell tennie. Zavarában beült a régi helyére, első padba másodiknak.

Mintha ezzel elvesztette volna a csatát. Mellette nem ült többet a régi versenytárs, aki könyv nélkül jött az iskolába, s ha beszíjazott könyveit hozta, úgy, mint valami játékot vagy buzogányt. Egy szegény zsidófiú ült be mellé, aki hóna alatt hordta az ócskán vásárolt könyvek tömegét, s a legkeservesebb biflázással sem tudott semmi eredményhez jutni (ma ügyvéd, és ezer tyúkpört talpal a bíróságokon, de a lánya Párizsban tanul…) A. Kovács letört. Egész határozottan letört. Kimerült. Mint a versenyfutó, aki idő előtt kifutotta formáját. Amint abbahagyta, valószínűleg kénytelen volt abbahagyni, a szóról szóra való abszolút tanulást, beleveszett a részletek tengerébe, s belefúlt. Hozzáfogott evickélni, s egyre jobban elesett, elmaradt. Hetedikből év közben kimaradt, s elment segédjegyzőnek.

Nemrégen hallotta, hogy megpályázott egy első jegyzői állást, s újra kibukott a választáson. Ma már nem jár csizmában, de ott maradt rajta végig a csizma: nem bírja meg a versenyt az életben sem ezekkel az úrifiúkkal…

De hát ő?… Hát ő mire vitte?… Vajon ő is nem egy A. Kovács?… Csak egy klasszissal feljebb…

Sőt ő még azt sem érte el, amit A. Kovács. Mert az tovább jutott az apjánál. Mert annak az apja szegény napszámosember volt, aki haláláig csak János volt, akit keresztnevén szólít az úr, s akkor fut, s reggeltől estig vágja kapával a földet, s nem eszik egyebet, csak lebbencslevest s krumplit. Bort csak akkor lát, ha egy pohár borral megkínálják. De a fia, másodjegyző, megházasodott, elvett egy tanítólányt, s egész rendes ágya van, s nem kell neki fát sem vágni a tűzhöz: egy magasabb életbe jutott bele… De ő ott van, legjobb esetben ott, ahol az apja volt. Vállára veheti a puskát, s mehet nyulat lőni, ha jólesik, s itt ihat és tobzódhat a magaszőrű birtokosokkal, pénzbe nem kerülő mulatságokon, s mégis adósságot adósságra gyűjtve… A. Kovácsot a felesége tiszteli, s örül, ha kiszolgálhatja, ellenben őt két nő rúgta fel ma is…

Nagyot nevetett a gondolatra, de a nevetésében keserű íz volt s olyan öngúny, amit csak az élete konzekvenciáit leszámoló ember engedhet meg magának.