6.
Megállottak újra a töltésen, s körülnéztek.
Most a legszebb az Alföld, Zöld színek hamvában lebeg a világ. Itt a rozs dús szőnyege, amint meghajlik a könnyű szél alatt, mint a gyöngéd bánat.
A távolban egybefoszlik az éggel az alkonyati párában. Harmóniában minden… A messzeségben már kékre borzong a puszta. Csak ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar, nyugtalanság. A tanya ridegen s kopáran.
De a Természet munkába veszi a kéz alkotását, s mohát zöldít a tetőn, s a náddal szegett házak kezdenek lápokká lenni. A kis eső táplálja s kedvesíti a mezők illatos szépségéhez.
- Milyen kár, hogy itt sehol fa - mondja csöndesen az idegen.
- Nem él meg.
Hallgatnak. A szó egyszerűen fedi a régi meggyőződést, de egy nagy tölgyfa a ház mögött zölden lombul.
- Milyen szép fa - vág vissza az idegen.
Nézik.
A fa komoran lengeti nagy bozontját.
- A gyümölcsfa sínylik - mondja a gazda.
- Megeszi a penész. Otthon a kertemben van egy-két fa. Öt-hat esztendő alatt meghal.
- Valaha gyümölcsöskert volt ez az egész tájék - szól az idegen.
- A nem lehet.
- A török alatt.
- A rígen vót.
- Pusztasason milyen a gróf kertje…
Hallgatnak. A grófi park.
Az idegen bátor lesz.
- Harminc év előtt ott se volt egy bokor se. Puszta föld volt. Kukorica termett, kopasz volt a föld, mint a tenyér.
- Ha kukorica termett, akkor nem vót puszta.
- Mellette most is puszta a - mondta Borbiró.
- Igaz - bólint az idegen -, mellette most is nagy szik mezők vannak, csak a juh legel rajta. De mégis ott van a park. Nem tudom elfelejteni, mert most jövök onnan. Tulipánfa… Hol él otthon a tulipánfa?… Most úgy virít, lombos, kövér. Kaliforniában sem lehet szebb. Ma olyan lombos, mint Erdélyben vagy Svájcban. Talán a fajtákat kell megválogatni; vannak olyan fák is, akik meg tudják lelni a tápanyagot itt is. Különös, hogy a fenyőfélék milyén szépek. A tulipánfa mellett négy-öt méter magas ezüstfenyők vannak; óriás öble van, földig egy hibátlan test. Megérintettem a leveleit, szinte megborzadt, mintha érezné; olyan húsos, kövér minden kis tűlevelecske, mint a csecsemő ujjacskái. - Kérdezem, mi ez? Abies concolor - mondta a gróf. Kaliforniai jegenyefenyő. Otthon az édesanyja ölében nem lehet boldogabb, mint Pusztasason… Van olyan, hogy összenőnek a levelei, a tűlevelek pálmalevélformán. Gingkoa biloba1 - mondta a kertész. - Gingkoa biloba… Salisburia adiantfolia…2 Balzsamfenyő is van, kékfenyő, tömjénfenyő, feketefenyő és az erdei fenyőknek minden fajtája…
- A tuják igen, az olyan - mondta Borbiró. - Az a várostati is akad. De nagyon szípek.
- Furcsa, hogy ilyen egzotikus fák is megélnek ebben a paraszt földben. Mert a többi lombos fán nem is csodálkoztam annyira, a platánok nagyon szépek. A vadgesztenyefák is. S különösen a hársak. A kastély északi oldalán két óriási hársfa van, hatvanéveseknek néztem, s azok is csak harmincévesek, akkor ültették, mikor a kertet alapították. A bükkök is szépek. A vérbükk, a jávorfák, a bálványfa, a trombitafa, a cserfa, tölgyfa, mind remek.
- Elveszi azt a kis jó fődet, ami van.
Az idegen elhallgatott. Jártatta a szemét a puszta tájon.
- Száz év múlva nem ilyen lesz - mondta, a saját gondolatát folytatva. Nem értették egymást. Ő látta a jövő tanyáját, mikor a gazdák versenyezni fognak, hogy megmentsék az életnek a fát. Mikor harcolni fognak, s az lesz a szép és a dicsőség, akinek boldogabb lombos tanyája van…
- Dániában - mondta.
- Mi van már megint abban a Dániában?
- Az északi rész puszta. Olyan mint a mienk. Erre az öregek beültették fenyővel, harminc év alatt az lehullatta a lombját, a fenyő s a tölgy, akkor kivágták az erdőt, s felszántották a megmunkált földet. Ma búzát vetnek a földben. Ha fát nem tettek volna bele, ma is kopasz volna…
- A szikre hiába ültetik a fát - ismételte konokul a gazda.
- Egy-két nemzedék múlva egész más lesz az Alföld képe szólt az idegen -, nem lesz ilyen romantikus kopár, de derültebb lesz, boldogabb s édesebb lesz, ha lombok közt jár a napsugár.
- Na akkor az unokáinknak jó lesz. De nekünk is jó - mondta Csuli.
- No gyertek, nézzétek meg a kant. Keresztülmentek a réten a füzesek felé…
- Mennyi víz van itt tavasszal, most meg nem bír egy csepp lenni - mondta Borbiró.
De még szépen él a fű, itt-ott virág is nyílik közte. Jó legelő ez a birkának, amely a legszerényebb minden állat közt.
- Nagyon derék ember ez a te Andrásod - mondta Borbiró -, csak dicsérni tudom.
- Már régen nálam van, beleszokott a kezem alá.
- Mért nem főzeti ki szappannak a hullott disznókat? - kérdezte Lekenczey.
- Nem babrálok én vele. Menjenek az árokba. Minek döglik meg.
Mikor a bokrokhoz közeledtek, egyszer csak fut elő a nagy kan. Mint valami őskori állat.
- Csö, csö - mondta neki a gazdája, és az ujjaival morzsolgatott, mintha kukoricát hintene neki.
A nagy disznó röfögve jött oda, s csorgott a nyála, ahogy röfögött. Olyan komoly volt, apró szemei úgy néztek, csak a nyála csorgott szakadatlan.
- Jaj ezt nagyon szeretem - mondta Csörgheő, s megvakarta a kandisznó hátát.
Az a lábához súrlódott, körülment a lábszára mellett, s mikor újra elibe ért, lefeküdt a fűbe.
- Jó van; kani, jó van - mondta a gazdája, s úgy duruzsolt hozzá, ahogy a gyerekeivel sose beszélt életében, mert a gyerekeivel szemben az volt az elve, hogy nem szabad kényeztetni. Talán soha életében meg nem csókolta egyiket sem, de ezt, mint egy szerelmest, úgy vakargatta. Lement a tarkójáról a nyakára, a füle alá, s a kan boldogan hörgött, akkor a hasa alá nyúlt, s a rövid szőrt vájta kemény körmeivel. A kan egyszerre csak hanyatt vetette magát, s kitárta a négy lábát, s úgy adta magát a jóleső, bizsergető vakarásnak.
- Olyan ereje van ennek a kannak - dicsekedett a gazdája -, hogyha rátérgyepelek a hátára, elvisz.
- Gyönyörű egy állat - mondták a vendégek.
- No gyere a vízbe - gügyögött hozzá a gazda -, gyere csak a vízbe, jószágom.
A kan felugrott, oly hirtelen s frissen, hogy senki sem várta volna egy ilyen roppant állattól, s előreszaladt a Berettyó felé. Mikor a vízpartra értek, lementek a füzes közt, a víz sekély volt, inkább kiszáradt tónak látszott, csak éppen egy vékony erecske vitte tovább a vizét. Csuli vett egy szárazdarab fát, s bedobta a víz közepére.
A disznó robogva ment be utána. Megtalálta a fát, s beharapta s rágcsálni kezdte a korhadt részit, aztán megfordult és kijött. Odajött sárosan, cafatosan a lábuk elé, s csak úgy frecskelte magáról a fekete latyakot.
- Milyen okos - mondta a gróf.
- Okos e. Ez a buta. Kenyeret szoktam neki bevetni, s utánamegy. De most nem kenyerét kapott, hanem fát, s azt is meglelte. Okos egy állat ez.
A nagy kalapos kanászgyerek előkerült a falkától.
- No mi baj? - kérdezte a gazda.
- Semmi különös - mondta a gyerek ugyanolyan flegmával, mintha öreg kanász volna -, csak mán nincs több, csak hét darab. - Hét darab! - hördült fel a gazda. - Hát mennyi pusztult el eddig?
- Hetvenhat.
Csönd volt.
- Hát, “most dögöljön meg” tizenhat! - mondta véreres szemekkel Csörgheő Csuli. - Most dögöljön meg naponta tizenhat, ha tud!… Megmondtam én, hogy vége lesz ennek a vésznek is eccer.
A kan lassan eloldalgott mellőlük, utánanéztek. Egyszerre valamennyiüknek feltűnt, hogy a kan úgy megy, mintha szomorú volna, s a farka lóg, s a fejével úgy baktat balra, mintha szédülne. Egymásra néztek, s nem mertek szólani.
- Semmi baja - mondta Borbiró. - Ez kifogja bírni.
- Csö, csö - kiáltott Csuli.
A kan abban a percben megfordult, megállott, s felemelt fejjel rájuk nézett.
- Röff, röff - mondta neki disznó nyelven a vendég.
Csuli hirtelen elfordult, s nyersen mondta:
- No, azóta hideg a bor, gyerünk a tanyába, no.
De csöndesen mentek. Mindnyájan érezték, hogy nehéz érzés, nagy indulat szorítja a gazdaszívét.
Mikor felértek a juhakolhoz, a birkanyáj már a kútnál volt, s ittál a földre fektetett válukon a vizet.
A komondorok most is lustán hevertek az árnyékon.
- András, állítsa már fel őket. Fene a kutyáit, de el vannak kényesedve.
András elibük jött a sertésólból, ahol a cigányasszonyok már seperték a kutricákat. Rákiáltott a nagy komondorra. A fiatalabbak fölcammogtak, de az öreg fekve maradt, s semmi nógatásra meg nem mozdult. Csak mikor egy rúddal oldalba szúrta a tanyás, akkor vicsorította el a fogait, de akkor is csak ott maradt fektiben.
- Ezt az Állatkertnek ajándékozom - mondta Csuli. - Nézni szép, de nagyon lomha, nem való már tanya körül.
- Hát a Kálmán gyerek hun van?
- A fiatalúr? - mondta András - alighanem nagyba fől a feje. Bent vót a pásztor, darutollat hozott… Tanálta a zsellyéken…
- Majd adok én nekik darvászkodni, most, mikor itt a nagy vész - morgott a gazda.
Végiggyalogoltak az udvaron, s bementek a kis szobába, ahol egy asztal volt s néhány szalmafonású szék. Két öreg karosszék is volt, de a fenekük már földig lógott. Csuli letelepedett szokott helyére.
- Üljetek le.
- Nehéz a gazda élete - mondta Borbiró.
- Hun az a bor, no - mondta a gazda. -Poharak vannak?
- Hozza mán a feleségem! - kiáltott be András.
Hallgatva ültek, s végre egy nagyon vastag, nagyon rendes kis asszonyszemély billent be az ajtón.
- Jó estét, tekintetes uram.
- Mán neked este van - nevetett Csuli.
Az asszony olyan piros volt, mint a bazsarózsa. Olyan kurta s olyan furcsa vastag, mint egy tőtött zsák.
Nevetett, s a fogai oly fehérek voltalt, mint a porcelán. A szemei, apró, barna bogarak, úgy villogtak, mint a kíváncsi madáré.
- E mindig estét szeretne, ez a vánkos - mondta Csuli, s ráveregetett az asszony szoknyájára, ahogy az ráfeküdt előttük az asztalra, hogy a fehér abroszt elterítse.
- Szódavíz is van? - kérdezte a gazda.
- Van, tekintetes úr.
- Döfleg is?
- Az is.
- Minden van?
- Minden.
- Nohát akkor csak szilajon.
A menyecske úgy pergett, mint az orsó. Kiment, s egy perc múlva már hozta az üveget, a kék szódavizes palackot, s a tenyere tele volt apró vastag borospoharakkal. Úgy pergette ki a poharakat az asztalra, mint mikor a tojást pergeti a kosárba. Szép, hogy egy se tört el belőle.
A gazda maga töltötte tele a poharakat, s ittak.
Jólesett, mindenki fenékig itta a jó savanyú bort.
Akkor újra töltött. A szódavíz makrancoskodott, s Csuli félrespriccelt vele egy kicsit, akkor az asszony nyaka közé egy nagyot.
- Nincs húsvét, tekintetes úr - nevetett rá a menyecske, és kifordult a szobából, nyakából, füléből rázva a vizet.
Az urak hangosan, harsányan nevettek.
Hogy egy kis megnyugodott csönd lett, a vendég érezte úri kötelességének, hogy megszólaljon. Szivarját két ujja közt tartva, azzal a kedves értelmes nyugalommal, ahogy egy igazi úr beszél - aki meg van győződve, hogy ő most a világ legfontosabb és legokosabb dolgát mondja el -, igaz komolysággal mondta:
- Mádon van a családunknak egy darab szőlője - s nézte a bor szőke színét a kopott pohárban -, ott aztán olyan bor terem, amiről a világ semmiféle népének nincs még fogalma sem.
Alig lehetett észrevenni, de Csuli összehúzta a szemöldökét, mint mikor nem tetszik neki valami.
De a vendég oly egyszerűen s közvetlenül beszélt, hogy lehetett hallgatni.
- Nem is lehet megfizetni, nem is lehet eladni azokat a borokat. Igazán nem is fizeti ki, magát a föld művelése, mert olyan luxuscikket produkál, ami földi halandók számára annyira drága, nincs rá vevő, Csak császárok, királyok fogyaszthatják.
- Mért oly drága? - kérdezte Borbiró.
- Ott van például az a hatvannégy literes hordócska. Ha tiszta arannyal mérnék le, még azzal sem volna megfizetve, mert először is ugyanolyan érték, ha a művelési, termelési kalkulust megcsináljuk, mint az arany, s aztán aranyat tudnak bányászni nagy tömegben, most olvasom, hogy a világ aranytermése négyezer mázsa: negyven vagon! - de ezt a tokaji eszencet nem lehet produkálni… Öt hold szőlőről van szüretelve, százharminchat liter…
- Aszú?
- Azokat az aszú szemeket szedik le, a háromráncos szemeket. Semmi egyéb, csak szemeknek a szüretelése. Mégpedig csak egy bizonyos érettségi, sőt aszalódottsági fokon álló szemeknek a kiválogatása. Most ezt beleteszik egy kádba, s megtörik. Ezt soha nem préselik, csalt megzúzzák, s ebből olyan hajszálvékony érben, hogy az alig látszik, csorog össze három hónap alatt az az eszencia, ami aztán öt esztendeig forr. Az még ma is forr, sőt forr állandóan, míg a bor él. Mert a bor addig forr, amíg a benne levő cukor él. Mert a bor forr, amíg a benne levő cukortartalmat az erjesztő gombák fel nem dolgozzák szesszé. Most már, mikor elfogyott a cukor, elpusztulnak az erjesztő elemek. De az erjesztő dolgok sem élnek örökké. Azok is elpusztulnak bizonyos idő múlva. Tizenöt-húsz évig élnek el. S ha még akkor is van cukortartalom a borban, akkor az a világ legnemesebb bora, amelyik tovább nemesebb már nem lesz. De minél gyengébb a bor, annál hamarább átdolgozódik szesszé a cukor benne, s akkor a gombák elhalnak. Tehát az az igazi bor, ahol a cukor több, mint az erjesztő élet. Persze csak természetes, élő cukorról van szó, s nem szőlőcukorról, amit most gyárilag állítanak elő, s meghamisítják a természet legnagyszerűbb terményét.
- No és aztán mit akartok csinálni avval a kis hordóval?
- Fogalmam sincs róla. Az öregek azt mondják, hogy tizenöt évben egyszer van rá alkalom, hogy ilyen eszenciát szűrjenek, de van ott Mádon egy híres öreg kocsmáros, a Goldfinger, az azt mondja, huszonhét évvel azelőtt volt utoljára ilyen szüret, hogy ezt a minőségű eszenciát tudták produkálni. Hogy lehet hát ezt értékesíteni?
- No jó, de miben tartjátok azt a bort?
- Hordóban. Egy kis gönci hordóban.
- Ledugaszolva?
- Dehogy, csak rá van téve a dugó a szádájára. Hiszen mondom, az még most is forr.
- De hisz akkor fel kell tőteni, párolog. Mivel tőtik fel?
- Azt nem kell tőteni. Az nem párolog, abba már nincs víz. Nem tud mi párologni.
- Ki ivott már belőle?
- Abból csak nagyon komolynak látszó vevő kap egy gyűszűnyivel. Arról van most szó, hogy a német császárnak fogjuk elküldeni. A millenniumi pohárköszöntőjeért. A Lekenczey család megengedheti magának azt az úri gesztust, hogy annak az európai uralkodónak, aki az egész világ figyelmét felhívta a magyar nemzetre, egy ilyen ajándékot adjon a nemzet nevében. Biztos, hogy ezzel a ténnyel a magyar jövőt szolgáljuk.
Az urak hallgattak, érezték a szavak súlyát. A magyar jövő. Ennek a kis magyarságnak a titokzatos élete itt Európa közepén. Mily különös s milyen reménytelen. Az ember él s él, s leél egy fél életet, s eszik és iszik és mulat és búsul, de az ország sorsa eszébe sem jut, pedig ez a mindennap. Mintha nem is volna az ország határán kívül világ, mintha óriási falak vennének körül bennünket. Milyen távol van a német császár az alföldi kisúrtól. Ő is van, meg mi is vagyunk. De hogy a német császár valamit tehet, vagy valamiképpen belefolyhat a magyar jövőbe, ez egy olyan fogalom, amely soha meg nem érinti a magyar koponyákat.
- Osztán, hogy van az, barátom, hogy egy ilyen jeles famíliának tagja odáig jutott, hogy könyvvigéc lett? - kérdezte Csuli, mert még mindig volt benne egy kis ellenségesség az idegennel szemben.
- Van ennél szebb foglalkozás? - kérdezte Lekenczey. - Nézd csak, vannak írók, akik egész életüket arra áldozták, hogy a gondolataikat közlik az emberekkel. Szép, nemes, építő, nagy munkát végeznek önfeláldozásból. Olyanok, mint a papok, akik az Isten törvényét hirdetik, de őnekik még fizetésük sincs érte, mert annak a lélekben élő Istennek a törvényét hirdetik, aki csak a kiválasztottaknak jelenik meg. Hát ezeknek a nagy elméknek a műveit terjeszteni: lehet ennél valami szebb?… Talán egy szebb volt: megírni… De az író maga nem tudja terjeszteni a munkáját. A Krisztusnak is tanítványokra volt szüksége, akik az ő szavait tovább hirdessék.
S bizony nehéz… Egy német könyvterjesztővel beszéltem… Mondja, hogy náluk ez csak egy egyszerű szakmunka. Neki csak meg kell jelennie, s mint egy hivatalnok intézi a dolgot, mert csak azt kell csinálnia, hogy a vevőt megkíméli attól, hogy bemenjen a boltba. Előterjeszti a listáját, megnézik s kijelölik, ami kell. De nálunk?… Itt egy könyvterjesztőnek mindennek kell lenni. Annak gazdának és kereskedőnek, magyar nemesnek és liberális zsidónak kell lennie, annak tudni kell lumpolni és érteni a világ minden tudományához: mert nálunk csak az a jó vigéc, aki a személyes varázsával tudja a vevőt elbűvölni, hogy az ne tudjon kitérni a vásárlás alól… Nálunk nem szabad úgy menni be egy családhoz, mint “könyves”… Úgy kell bemenni, mint titkár, mint a jubileumi nagybizottság nagykövete, mint a miniszterelnök személyes küldöttje, másképp nem eresztik be. Ha megszagolják, hogy az ember könyves, akkor már ki is van dobva. Mert a magyar ember annyira vágyik a könyv után, hogy a legdurvább módon védekezik önmaga ellen, hogy rá ne beszélhessék.
Csuli nevetett.
- Ez így van.
- Nahát nem?… Ha már egy félóráig beszéltem valakivel, az nem bánja, aláírja. Tudja, hogy a könyv úgyis kell, hát inkább aláírja, csak ne kelljen tovább küzdeni magával, hogy vegyen, ne vegyen. Mert olyan sok csodálatos dolog van ebben az országban: a könyvet mindenki drágának találja. De mért?… Nem drágább, mint egy kiló hús, egy liter bor vagy pláne egy-két üveg pezsgő. Vagy mint a cigány, vagy mint a csizma. Azt mondja a magyar, hogy a könyv ellen védekezzék: nem engedhetem meg magamnak, mert húst kell venni, meg bort meg csizmát, meg nincs pénzem… Hát hogy: annak a szegény agyvelőnek nincsen szülesége táplálékra?… Csak a hasnak?… meg a tyúkszemes bütykös lábnak? Ennek kell a védelem, de a léleknek nem kell?… Hogy? miként akar a magyarság szélesebb látókörre szert tenni? úgy, hogy a patikában diskurál? egymással?… .csalt a könyvek útján lehet… Mert a könyv eljön Londonból s Párizsból és Jasznaja Poljanáról és a világ minden tájáról, s elhozza a kiválasztottak kiválogatott gondolatait, ez is diskurálás, de a nagy lelkekkel… Mért nem akartok hát könyvet venni?
- No add ide - mondta nevetve Csuli.
A vendég a zsebébe nyúlt s kivett egy nagy gyűjtőívet.
Csuli átvette s nézegette.
- A sógorom megvett a múltkor valami “Gyémánt könyvtárat”. Azután megjöttek a könyvek, s mérges volt. “Há mér vetted meg, mondtam neki, ha ilyen mérges vagy?” “Hát a fene egye meg: a vigéc akkor jött, mikor éppen mosdottam, s avval jött be, hogy az alispán üzent valamit; hát gyűjjék be, osztán kisült, hogy fenét az alispán, könyvet hozott. Én meg éppen mosdottam, osztán nem tudtam vele vitatkozni, mert prüszköltem a vízen: adja ide, mondtam, s aláírtam, végig is fröcsköltem az egészet.
Nevettek.
- Nem látom pápaszem nélkül - mondta Csuli, s eltette a gyűjtőívet a zsebébe.
Borbiró kacsintott a vendégre, hogy milyen kolosszális tréfa lesz még ebből… De az bizony eszébe se jutott, hogy aláírja.
Nézték a bolhászkodó komondorokat.
- Bolhás - szólt a vendég.
- A van neki elíg - felelt a gazda.
- Egyebe sincs - szólt Borbiró.
- De sokat szenved az attul. A kutyák rákfenéje az a kín, amit a bolhák okoznak nekik: kik-miknek szociális izgatásai miatt örökösen vakarózniok kell.
Nevetésben törtek ki.
- Meg is értem a kutyábagosiakat, hogy pályadíjat tűztek ki olyatén irodalmi munkára, amely módot talál, hogy miként kell a kutyákat a kínzó bolhacsípésektől megszabadítani, úgy azonban, hogy emiatt az életért valóküzdelem jogában a bolhák se szenvedjenek csorbát.
- Nagyon jó! - harsogott fel Borbiró.
- A szilasbalhásiak, mikor olvasták a hirdetményt, felemelték a pályadíjat.
Alkonyatig ültek s iddogáltak.
Alkonyatkor megáll az éjtó előtt egy cigányasszony.
- Mi az; fecske - mondta a gazda.
- Egy kis bort instálom, tekintetes uram.
- Bort! Még mi a fenét! - mondta Csuli.
- Hát egy kis lőrét, kézit csókolom, tekintetes uram.
- Bor nincs.
- Amit a hordóbul kimosnak, az is jó lesz a szegény cigánynak.
- Nincsen bor, de aki akar pálinkát, kaphat. Ha kimondtam; megadom.
- Hát az is jó lesz; ni! Csak aztat nem szeressük nyáron, mer mirges.
Csuli fogta a butykost, s nagy kényelmesen kiment.
- No gyertek. Csak aki akar.
A sok cigányasszony felgyűlt, s csomókban állott a kis ház előtt. Ő pedig töltött nekik, s úgy alkalmazta, hogy először annak adott, aki szerényebb volt, de azoknak, akik szájasabbak s szemtelenebbek voltak, kettőt, hármat is töltött.
Egy sovány parasztember jött be, a szomszéd tanyásgazda, akinek erre kellett hazamenni a töltésen, szó nélkül köszönt, s leült az eresz alatt.
- Hogy van, szomszéd?
A szomszéd, aki nagyon unott vendég volt, mert mindig itt lógott a tanyában, komolyan bólintott, hogy semmi különös baj nincs.
- Hát maga iszik-é egy pohárral?
- Még mostan nem zavarom.
A cigányok elszéledtek.
- Azt megmondom, hogy éccaka senki ki ne merjen mozdulni a palotából, mert a kutyák el vannak eresztve. Osztán nekem is az a szokásom, hogy éccaka kijövök a puskával, s ahol mozgó alakot látok, lepuffantom; sose kérdem én, ki vót. Hónap megy az árokba a disznókhoz.
Az urak hátul nevettek, de a cigányoknak borsózott a hátuk, mert egy pillanatig sem kételkedtek benne, hogy a tekintetes úr habozás nélkül szavának áll.
- Pisztrángot nem árultok? - kérdezte a gróf a cigányokat, de azoknak derogált, hogy idegen ember kérdésére feleljenek. Mert ha már a cigány hozzászokott is, hogy a maga falujabéli urak mindig csak tréfáljanak velek, de azt nem tűrik, hogy akárki…
Elkotródtak, s akkor Lekenczey vidáman mesélt:
- A pisztrángok jutottak eszembe ezekről a cigányokról - mondta, s előrehajolt, csöndesen, ahogy szokott.
Mikor az első feleségem meghalt; szegény, tüdőbajban halt meg, s én is kaptam tőle egy kicsit - de hát mi volt az nekem, elmentem a Tátrába, s két hét alatt kikúráltam… - maga is nevetett magán, olyan vasszervezete volt. - Szóval kérdeztem az orvost, mit egyek. Azt mondja: maga olyan vidéken lesz, ahol sok pisztráng van, egyen sok pisztrángot… No, gondoltam, ez nem is olyan rossz orvosság… Szólok a vendéglősnek, hogy adjon pisztrángot. Nincs. Hogy lehet az?… Hát ők nem tudnak pisztránghoz jutni… De hisz itt tele van az egész vidék hegyipatakokkal, ez a pisztrángparadicsom. Hát az nem úgy van, mert a szepesi püspöknek is itt van a pisztráng-halastava a szomszédban, de a halászat bérbe van adva, s csak a legnagyobb nehézségekkel lehet Kassán és Prágán keresztül pisztrángot kapni.
- Ez így van - szólott Csuli -, mikor a Balaton mellett voltam a feleségemmel, egyszer meg akartam neki mutatni a híres balatoni fogast. Szólok a főúrnak. Azt mondja, hogy nincs. Hogy lehet az?… Hát aszondja, ma nem jött a vonattal Pestről…
- Mindenki nevet, mert első pillanatra lehetetlennek s furcsának tetszik az efféle - folytatta a vendég -, de Magyarországon hozzá kell szokni ahhoz, hogy ez nem furcsa: ez természetes dolog. A víz nem az emberé. A víz a szepesi püspöké meg a balatoni bérlőké. S ők nem adnak egy darabot sem a helybelieknek, mert jobban tudják eladnia pesti vagy a bécsi piacon. Csak ez a mi kulturátlan fajtánk emlékszik még mindig az ősi érzésekre, hogy a föld közös, meg a víz is közös, hogy azt az Isten adta, mint a paradicsomkertben… Én legalább jól emlékszem, hogy valósággal dühroham fogott el, hogy az egész Tátrában egy darab pisztrángot nem lehetett kapni. Hogy azt Prágából kell hozatni, mert ott volt a bérlő társaság központja. Már úgy volt, hogy letelik a kúrám, s egy pisztrángot se látok, mikor sétálok egy este, s egy öreg cigányasszony jön elibem a fák alatt. Zsebembe nyúlok, hogy egy darab krajcárt vessek neki, azt mondja, akarok-e halat venni? Hogyne akarnék. Kibontja a batyuját, hát valami olyan gyönyörű pisztrángok vannak benne, amilyet még életemben nem láttam. Persze rögtön megvettem, és viszem haza a vendéglősnek. Az is nézi, az is bámulja. Valami csodaszép hasak voltak. Elkészíttetem, s jóízűen elfogyasztom. Aztán gondoltam, hogy aki egyszer jót tett, másodszor is hajlandó lesz rá, s újra csak arra sétálok, s csakugyan megint jön a cigányasszony. No akkor aztán meg is alkudtam vele, és attól kezdve jól éltem. Volt pisztráng dosztig.
- Nem ment Prágába az engedélyért.
- Nem. Ő épp olyan ősember volt, mint a lelkem mélyén én magam, és mi mindnyájan. A jóisten azért teremtette a pisztrángot, hogy én egyem meg, ne más - gondoltam magamba… Hanem egy reggel felveszem a helybéli újságot, s van benne egy nagy cikk: “A szepesi püspök halastavát kifosztották.” Mingyárt megdobbant a szívem, s olvasom, hogy a szepesi püspök óriási költséggel és fáradsággal pisztrángost létesített, s a külföldről hozatott anyapisztrángokat ismeretlen orvhalászok kirabolták a tóból… Bizony meg is mozdult bennem mingyárt az anyapisztráng, s mikor azt olvasom, hogy “a tetteseket elfogták, s az orgazdáknak nyomában vannak”, azonnal hívattam a vendéglőst, s mondtam, hogy be van fejezve a kúra… Olyan gyorsan elutaztam, ahogy csak lehetett… Addig, amíg ettem az anyapisztrángokat, közel éreztem magam az őstermészethez, mikor azonban az orgazdákat nyomozták, egyszerre vittem az irhámat kultúrtájakra.
Már a másik alig várta, hogy vége legyen e történetnek, belevágott:
- Soha semmiféle fejem foka nem bírta a hivatalfélét - mondta Csuli. - Nem tudom, a fiaimból mi lesz, de nekem se vette be a vérem még csak a szagát se annak, hogy valamifajta beamter legyen belőlem.
- Magyar ember nem hivatalnoktermészet. Nagyon kemény, nagyon büszke, s a maga feje után akar menni. Nem lehet neki parancsolni - mondta a vendég.
- Úgy van - mondta Csuli. - Vót nekem egy nagyapám, még abba a világba, mikor a csizmadia, ha nemes volt, nemzetes nagyuram titulust kapott, a jegyző meg csak mester uram volt. Mert kis falukon a jegyző volt a tanító. Úgy is hívták, hogy ,;kántor uram”… mert ő kántált eleveneket és holtakat… “Nótárius uramnak” is hívták osztán, mert ő volt a falu pennája. De “nemzetes nagyuramnak” senki se hívta, ha nem volt kutyabőre. Ellenben gazdája volt több, mint hivatala, parancsolt neki a vármegye, a szolgabíró, a perszekútor, a kupaktanács meg a pap, de legfőképp a földesúr… Nem is ment erre a mesterségre, csak aki olyan hitvány ember volt, hogy még katonának se kellett, még kötéllel se fogták.
- Hát mi van a nagyapáddal, Csuli?
- Hát a nagyapám elment. Rászánta magát, pedig nemesember volt, de még három gimnáziumja is vót, a madarasi kollégiumban, ahol a pap meg a mester meg a szomszéd falubéli kovács vótak a professzorok… szóval, nagyapám a hétszilvafás domíniumból egy és egyharmad fát örökölt, osztán megházasodott, gyerekeket nemzett, mint a Biblia mondja, s a sok síp addig trombitált, míg belátta, hogy egyébre nem való, csak hogy államhivatalnok legyék belőle.
- Angyali.
- Ősi vagyonát elzálogosította; csak egyet nem, a nemesi kevélységet.
Vastagon s keményen nevettek össze. Ezekben is mind megvolt ez a vér, mintha hájjal kenegették volna őket, olyan jóízűen nevetgéltek Csulinak minden szaván. Mert a magyar kisúr erre a legbüszkébb, minden tulajdona közt, arra hogy ő “büszke”. Mindegy, hogy mire. Egyik a lovára, más a tajtékpipájára, van, aki a tehetségére, van, aki butaságára, de az a fontos, hogy “büszke! kevély! fenn hordja az orrát…” az istennek se tér ki… Nézd, hogy dagad a nyaka ereje, nem is harcol, csak megfeszíti.
- Hát a nagyapám első hivatalos dógába megy a megyeszékhelyre, az alispán elé.
- Nohát, mi járatba van? - kérdezi az alispán.
Nézi az alispán az írást, sok benne a helyesírási zűrzavar.
- Mi vót azelőtt?
Nagyapám a mellére üt. - Hazafi!…
- Jó van - aszongya az alispán -, oszt mi járatban van kend?
- Kend?
Elképed a nagyapám, kikerekedik a szeme-a helyibül…
- Micsoda?… Ki a kend?… Ha én kend, kend is kend!… Sarkon fordult s visszament az egy és háromfertály szilvafája alá…
Harsány kacagás repedt ki a szájakon. Úgy ültek itt az urak, mint a tábortűz mellett vagy a megszállott vidéken a nagykocsmán a hadfiak. Elvetve magukat, szélesen és vastagon. Ezeknek egyiknek sem látszott az arcáról a holnapi hivatal vagy a másnapi munka vagy az élet gondja. Nem volt itt megtört derék s lehajtott fej. Ezek mind katonafaj voltak, szinte kereste az ember a fogasokon a felakasztott fegyvereket. Gondtalan, kemény, bővérű emberek voltak, akikből csak úgy sugárzott a vad magyar élet.
- No, Fancsali. szomszéd, hát magának mi kell, édeset vagy keserűt kíván?
A szótalan szomszéd megmozdult.
- Keserűt, tekintetes uram.
- No, András, add csak azt a keserűt. Ott a sarokban a keserűvizes üvegbe, hogy el ne tévesszük.
András kihozta a másik üveget, amibe, ugyanaz volt, mint az elsőbe. Csak a patikában egy likőrös és egy keserűvizes üveg volt, kéznél.
Jó porciót töltött, s a Fancsali szomszéd elvette. Nagy nekifohászkodások után megitta.
- Kell még egy?
- Kell.
Újra megitta.
- Még egy?
- Má nem kell több.
Evvel a szomszéd leült az előbbi helyére, s ült hűségesen tovább. Olyan egy furcsa ember volt, hogy el bírt ülni hétszámra.
- Olyan e, mint te vagy - mondta a gazda Borbirónak -; ez a Fancsali is el tudna kvaterkázni a Sárga Rózsában egyedül; ez is tudna koccintani magamagával. Hogy az a jó isten nem adott neki kétszázhetven holdat hozzá. Pedig azt úgy kellett vóna osztani, a vagyont, aszerint, kinek mire van tehetsége. Ez igen jó csendes Co. tudna lenni.
Borbiró nevetett.
A kondásfiú jött.
- Tekintetes uram, beteg a nagy kan.
Csörgheőből felhördült valami állati hang.
- Beteg?!
- Mán fekszik, osztán ordít, se nem eszik, se nem iszik, csak fúj belőle a tüzes pára.
- Beteg - mondta Csörgheő -, akkor én is beteg vagyok. Lekönyökölt, s nem bírt magával.
- Tessék jönni megnézni.
- Nem nézem meg, mert nem akarom látni.
Csak ültek s ittak.
- Híjjátok a cigányasszonyokat, hadd danoljanak nekem.
A cigányasszonyok az András parancsára körülülték a kis házat, s szent énekeket kezdtek énekelni.
Csörgheőnek a szeme nedves volt, úgy ült mereven s komoran, s csak a fejét csóválta, hogy ezt nem lehet érteni, ezt nem lehet megérteni, ezt az isteni gondviselést.
Lassan egészen sötét lett. Az a különös pusztai sötétség, amelynek se csillaga, se holdja, fekete ködfelhők boronganak a puszta felett, mintha a tengert álmodná vissza a föld, s a mozgó lény a tenger fenekén lézengene, mint a nagy óceánok titkos állatai.
1 Ginkgo biloba: Kelet-Kínában őshonos, lombhullató páfrányfenyő. 20-35 méter magasságúra is megnő, és akár 1000 évig is élhet. (a Kiadó megj.)
2 Salisburia adiantifolia: a Gingko biloba másik fajneve. A rendszertan az előzőt fogadja el érvényes névként. (a Kiadó megj.)