13.

Odakint az urak végre megsokallták a távollétét.

- Hol van ez a Zoltán? - kérdezte valaki a poharak mellett. Borbiró igen egyszerű s értelmes magyar szóval válaszolt, amire mindnyájan nagyot nevettek.

- Ez a kislány egészen kiforgatta ezt a szegény embert.

- Miféle lány?

- Fene tudja, valami kis parasztlány, de élő embernek nem szabad látni, mert azt hiszem; menten keresztüllőné Zoltán, aki kíváncsiskodik.

- Mindenkinek megvan a maga bolondériája - állapították meg.

- Kivált a magyarnak.

Azzal tovább ittak, s fenékig a poharat a Zoltán egészségére. Pedig szegény Zoltán most ugyancsak beteg volt. Lassan valami mély idegesség és undor telepedett a szívére. Itt ült a lánnyal egy díványon.

Itt ült a díványon, mellette, s lassan oly távol szállott tőle, mint az elrepülő illúzió.

- Azt mondtad, hogy a jóisten segít - mondta most már gúnyosan -, hát akkor hogy segített ki?

- Zoli bácsi csúfolódik - érezte meg a lány, s lesütötte a fejét.

Zoltán megijedt, hogy elhallgat a madár, pedig most már aztán mindent tudni akart.

- Én nem csúfolódom.

- De.

- Nem. Komolyan nem. Én megértem az életet, és bizonyára nem én volnék az első, aki követ dob a bűnös asszonyra.

A lány hallgatott, valahogy úgy érezte, hogy valamit elrontott, s most el kellett mondania azt is, amivel meg akarta magát szépíteni.

- Az úgy volt, hogy akkor nyáron egyszer igen nagy ünnepélyt rendeznek a városban, mert eljött a képviselő, gróf Baráth, a miniszter, tudja.

- Tudom, a nép barátja.

- Jaj, de olyan szép emlék az én életemben - mondta a kislány áhítattal, s Zoltán átült mellőle egy fotelbe, s szivarra gyújtott.

- Én éppen, a szobát sikáltam, s nagyon mocskos voltam, mikor eljött a tanító úr, aki engem nagyon szeretett, mikor kisiskolás voltam, egyszer az ölébe is ültetett, azt mondta, egész életében én voltam a legkedvesebb növendéke, milyen kár, hogy nem vagyok fiú, mert akkor kitaníttatna, iskolába járatna, a kollégiumba, s úgy tartott az ölében, s úgy ölelt és szorított, és csak úgy reszketett, és én, tudja, kicsit féltem tőle, mert olyan furcsán viselte magát, és úgy ölelgetett, s azután is, ha az utcán vagy valahol látott, mingyárt beteg lett, sápadt s izzadt, én akkor még nem tudtam, miért… Szóval jött, és mondta a mamámnak, hogy el kell menni a bálba, mert jön a képviselő úr. De én sietve elbújtam a kiskamrába, s világért sem mutattam magam olyan szutykosan, s a tanító úrral volt egy idegen úr, s engem kivonszoltak a kamarából, s azt mondta az idegen: ,;Mért kell elbújni? én szeretem, ha a kis magyar lányok dolgoznak!”

- Szóval elmentél.

- Igen, de nálunk nagyon be kell osztani, nem tudott a mamám szép ruhát venni, s azt mondta: “Nem tudlak, kislányom, elvinni, nem tudok olyan szép ruhát venni!” De én azt gondoltam, hogy volt otthon olyan szatin, amit arra vett a mamám, hogy a paplanunkat behúzza vele. Igen szép pettyes kék szatin volt, s én azt nagyon néztem: “Mamám, csináljunk ebből olyan igen szép magyar ruhát, nekem és a kisebbik nővéremnek, majd meglátja, milyen szép lesz.” És a mamám beleegyezett, s akkor éjjel elhívtuk egy barátnőmet; aki varrodába járt, s megcsináltuk reggelre a két kis ruhácskát, és igazán, higgye el, Zoli bácsi, olyan igen szép lett, hogy mikor bementünk a terembe, az egész nézte, s a képviselő úr is azt mondta: “Jöjjön ide az a két kis magyar lány!”

Boldogan ült fel, s, lelkes boldogsággal mesélte.

- És azt mondta a képviselő úr: “Lássák, kérem, én azért jöttem el az Alföldnek ebbe a nagy városába; mert azt hittem, hogy ebben a szép gazdavárosban mennyi magyar lányt látok, és csak ezt a kettőt láttam.”

Kiegyenesedett a holdvilágban, s mint egy tündér mondta:

- Kezet fogott és megveregette az arcomat.

Roppant boldogsággal sugárzott.

- Ez olyan szép emlék az én élemben, én nem is bírok mindenkivel kezet fogni, én azóta parasztokkal nem tudok kezet fogni.

- Lotyó - mondta magában Zoltán, s már egészen hidegvolt a lánnyal szemben.

- Na és akkor volt ott gyorsfényképész, és levett bennünket, és a kegyelmes gróf úr elvitte egy képemet, s azt mondta, ha valaha Pestre megyek, csak keressem fel… Olyan jó ember az a gróf, én nem tudom hallgatni se, mikor a parasztok szidják. Mert nézze, Zoli bácsi, nem tud mit csinálni! Szegény annyi sok parasztból nem tud urat csinálni, ha ők is nem akarnak. Mert úgye, egy igazi kis magyar ruha mindig szebb, mint azok a csúnya ruhák, amit ők viselnek, mert én úgy gondolom; hogy ha úri ruha, akkor aztán igazán úri ruha legyen. Nem? Nincs igazam?

- De igazad van.

- És akkor bejött a Miska bácsi, s nagyon nézet engem; és mikor valcert húztak, azt követelte, hogy csárdást húzzanak, s egy tiszttel össze is szólalkozott, mert ittas volt, és a tiszt azt kiáltotta: “Menjenek ki a parasztok!” És akkor mindenki azt kiáltotta: ;,Hol a kis pöttyes, lássuk a kis pöttyest!” És lássa, Zoli bácsi, annyi parasztlány volt, nálunk gazdagabb, és mindenki úgy ki akart tenni magáért, és úgy irigykedtek, hogy mért vagyok én a legkedvesebb abba a kis szatinruhába.

Zoltán kínjában fütyörészni kezdett.

- És akkor, tudja, odajött hozzám egy finom úriember, zsidó úr volt, az a kereskedő, akinél vásárolta a mamám a szétint, és megismerte a szatint, mert olyan nem volt más boltban, s az azt mondta, nekem: “Lássa, kedves kisasszony, ez a szatin mitőlünk való, és ha tudná, milyen boldog vagyok, hogy maga ilyen sikert hozott a mi üzletünknek.” És aztán ott maradt velem, és megtáncoltatott, és süteményt vett, a mamának is annyit vett hogy mindenki nevetett. És ez egy nagyon gazdag fiatalember volt, s azt mondta, hogy másnap menjek el a boltba, mert akar nekem mutatni még valami sokkal szebbet, mint ez a szatin.

- S te másnap elmentél.

- Mert olyan szépén hívott, és meg is tudta magyarázni, mert igen művelt ember volt.

- S hogy mentél be?

- Én mondtam, hogy nekem nincs pénzem, s nem is akarok venni; csak azért jöttem el, hogy megnézzem, mert szeretem a szépet látni.

- S megmutatta.

- Meg - mondta szélesen s nyájasan, megszokott buja ártatlanságával Rozika.

- Hol mutatta meg? A hátsó szobában?

A lány ránézett.

Maga nagyon hamis, Zoli bácsi.

Zoltán kínosan nevetett.

- Szóval a hátsó szobában.

A kislány kicsit hallgatott, akkor azt mondta:

Igen.

Zoltán felállott.

- Hű, a vendégeim azóta! - s pattintott az ujjával.

Ezzel megfordult, s kiment a szobából.

A kislány ijedten nézett utána, s mikor a férfi nem nézett vissza, óvatosan, lábujjhegyen, mint egy macska, utánalopózott.

Mikor Zoltán kiment a vendégeihez, azok nagy hujjával fogadták.

- Hol jársz, pajtás?

Nem felelt.

- Valami titok van a hátulsó szobában.

- A hátsó szobában? Nincs ott, barátom, semmi titok.

- Dehogy nincsen, valami tündért őrzöl ott.

- Fenét.

- De igen, hét lakattal lezárva őrzöl ott valami kincset.

Zoltán keservesen nevetett.

- Te Zoltán, annak egy angyalnak kell lenni, akit te ott fogtál magadnak, s úgy tartod, mint egy kalickában a madarat. Azt hiszed, nem látja az ember, hogy még ez a vén tanya is csak annak a kedvéért virágzott így ki.

Zoltán kedvetlenül hárította el magától a dolgot.

- Valld még, hogy ki az a kislány.

- Senki. Egy kis lotyó.

Erre mindenki nagyot nézett.

- Akkor hozd ide, hadd lássuk.

- Nagyon szívesen.

S bement a tornácra s be a szobába, s bekiáltott a távoli szobákba:

- Rozika!

S Rozika a legbelső szobában felelt:

- Tessék.

- Gyere csak ide.

A lány nagyon sokára jött. Úgyhogy Zoltán elunta, s beljebb ment érte.

A lányt ott találta a díványon kuporogva.

- Nem hallottad, mit mondtam?

A kislány nem felelt.

Zoltánnak, megdermedt a szíve. Talán - vége?… Talán megérezte… ah, hogyne érezte volna - ez a képessége megvan, hogy határtalan finom az idegrendszere. De nem! Most már vége legyen!

- Gyere csak! Be akarlak mutatni igen jó úriembereknek.

A lány nem mozdult.

Zoltán vívott magában, önmagával. El volt szánva, hogy véget vet ennek az egész ábrándnak, ennek az őrületnek. Radikálisan, ahogy mindennel szokott végezni. Rögtön meg kell törni a kígyó Fejét.

- Hallottad?

A lány nem mozdult.

- Öltözz fel. A legszebb ruhádba. S gyere ki. De rögtön. Megértetted?

Ezzel sarkon fordult, s kiment.

- Az urak nagy örömmel s izgalommal fogadták s várták a lányt.

- Barátom, ez kell… Így aztán lehet mulatni.

- Mulatni! - mondta Zoltán szilajon. - Ma olyan mulatás lesz, hogy még a kutya is hopszpolkát fog táncolni!

Beszélgettek, s hirtelen úgy tűnt fel neki, hogy rettenetesen sok idő tel el azóta, hogy a parancsot a lánynak kiadta, felugrott, megrémült, a vére megfagyott, úgy érezte, hogy a lány halottan fekszik odabent.

Eszeveszetten rohant be.

Egy ugrással egy szobán át, s bent volt nála.

S íme a lány gyertyavilág mellett öltözött.

Erre a felzúdult vére megint visszaömlött, oly gyorsan, hogy úgy érezte, a feje megfagyott. Minden vér leszállt belőle, s oly halálos hidegséget érzett, mint a koporsóban.

- Nagyon helyes - mondta dermedten.

A lány nem szólt egy szót sem. Ő háttal fordult neki, s alig értette, mikor a lány nesztelenül melléje állt.

- Kész vagy?… Akkor gyerünk…

Kimentek a tornácra. Az urak félkörben ültek, mert mindenki önkéntelen úgy helyezkedett el az ajtó felé fordított székeken.

- Kérem, gróf úr - mondta Zoltán hangosan a vendég felé fordulva, s szertartásosan mutatta be a lánynak:

- Gróf Goluchovsky Agenor miniszter úr őexcellenciája.

Akkor a lány felé intett kezével s meghajlással.

- Szabó Rozália kisasszony… Szentkirályi Szabó. - tette hozzá.

Rozika felpillantott rá, az ő tanyájuk van a szentkirályi laposon.