10.

Ebédre értek vissza a tanyára. Vendégekkel volt tele a tornác, szerencsére már itt volt az ezredes, s házigazdáskodott.

- Szervusz, Igazmondó - nyújtott kezet Zoltán a fiatal Boka Pistának, akit csak Igazmondónak neveztek, mert egy szava nem volt igaz világéletében.

- Ugyan ne csúfoljatok mindig, más is lódít itt-ott.

Nevettek. A másik vendég Dobokay Bandi volt.

- Van eladó juhod, Zoltán?

- Már nekem nemigen van, de az öreg Csulinak lesz.

- Akkor megyünk hozzá.

- Majd átmegyünk ebéd után.

Dobokay Bandi szikár, fekete ember volt, szolgálaton kívüli őrnagy, s most örökölt itt egy szép háromszáz holdas birtokot. Még nem volt itthon, mert egész szolgálati idejét külföldön töltötte, Galíciában s Tirolban volt garnizonban, azért is ment nyugdíjba, mert elunta az idegen levegőt. Nem lehet egy magyar embert beleszoktatni a külföldi életbe, tarthatják azt tyúkkal, kaláccsal, annak olyan honvágya van, hogy beteg bele egy életen át. Nem is csodálkozik a magyar ember semmin jobban, mint hogy vannak idegenek, németek, akik eljönnek ide, megtelepednek, s a maguk lehetetlen idegen szavával meg tudnak élni egy egész életen át. Hogy lehet az, hogy valaki nem vágyik a hazájába, hogy lehet, hogy meg tud élni más levegőn is? Ő soha nem tudna; s ha valakit a sors mégis rákényszerít arra, hogy kivándoroljon, azt a sors börtönre ítéli. Bécsben többen élnek magyarok, mint Szegeden, Debrecenben s Hódmezővásárhelyen együttvéve, de az a kétszázezer magyar kétszázezer élőhalott, aki elvesztette tetterejének javát. Semmi szervezkedésre nem bírható, idegen szervezetbe nem lép, mert lenézi az idegen világot, melyben van, s magyar szervezetbe nem lép, mert a magyar ember csak elnök tud lenni, közkatona soha. Talán ezért is van olyan varázsa az itthonnak, mert itt mindenki úr. Ez a legfőbb vonzó s leragasztó kapocs: ez a boldog s kövér úri önérzet, amit csak a magyar puszták fejlesztenek ki, mintha itt csak az úristennel volna számadása az embernek, s azzal még legkönnyebben lehet elboldogulni minden urak közt.

- Milyen szép a kerted. - mondta Dobokay.

- Semmi - hárította el Zoltán. Nem szerette, ha a kertet csak említik is, mindig félt, hogy nagyon is a fülébe viszik a feleségének, aki egyszer sem volt ki a két év alatt. Szegény sose szerette a földet, a kertet, a gazdálkodást, mindig könyörögni kellett neki, hogy egyszer kijöjjön a tanyára, most aztán senki sem könyörgött, s mélyen meg volt sértve: de legalább biztos volt, hogy nem jön; biztosabb volt mindennél a világon, inkább meghalt volna, minthogy hívatlan ide jöjjön, s ezt Zoltán jól tudta, s bármennyire is szenvedett miatta, mégis ez volt az egyetlen megnyugtató az életében: itt egyedül volt, ahogy akart s akivel akart.

- De igen - mondta ridegen Dobokay -, két esztendővel ezelőtt, mikor itt voltam, olyan volt ez a tanya, mint a kecskelegelő.

- No, egy pohár jó szilvalét, urak.

Az asztal már meg volt terítve, s szép zömök öreg borospoharak voltak felrakva. Olyan vastagok, hogy nyugodtan lehessen földhöz vagy falhoz verni, el ne törjenek. Tartanak is már vagy harminc esztendő óta, a színük homályos, mint az opál, s kopottak, de éppen olyan belőlük a bor, mint a kristálypoharakból.

- Meleg a szilva nyáron. Inkább egy pohár bort - mondták az urak.

- Micsoda bor ez? Még jó-e.

- Hjá, Zoltánnak van esze, a maga gyenge borocskáit eladja jó áron, s hozat az árán olcsón jó egri bort.

A bor nagyon ízlett.

- Még egyet?

- “Ah édes, jöjj minél előbb” - szólt Boka Pista egy adomát idézve, s mint valami színész utánozva a hangokat: “Jövök édesem, mihelyt lehetséges”… “Ah édes, mégiscsak előbb!”

Azonnal nagyon nevettek az adomán, amelynek csak így van hatása, ha valaki színezve s arckifejezéssel, mimikával mondja el.

Zoltán azonnal újra töltött, s úgy melegiben mindjárt leitták a második poharat is.

Aztán hozták a jó ebédet.

- Volt az a jó pergelt leves. Pirosra pirított tarhonya volt benne, szalonnán feleresztve. Nagyszerűen ízlett; megállapították, hagy semmiféle szakácsné a városokban ezt meg nem tudná csinálni. Elbújhat mellette a svájciaknak s tiroliaknak az a sok vastag levese - mondta Dobokay, aki húsz évet töltött el azon a rabkoszton, ami a külföldieknek a világ legjobb menüje.

- Tudnak is azok enni - mondta, s még most is mérges, hogy annyi ideig meg volt fosztva a hazai jó ételektől. - Az ám, talán mégis a konyha az, ami ideköt!…

A második étel volt a birkapörkölt.

- Tessék kinek-kinek gondoskodni magáról, mert itt az ebéd vége - adta ki a házigazda a jelszót, s meg is rakták a tányérokat, mint egy-egy tokaji hegyet vagy legalábbis kunhalmot, töltötték fel a birkaaprólékot a kövér piros lében.

Ez volt ám csak az igazi! Olyan íze volt, mint a boldogságnak. Még jobb, hiszen a boldogságot nem veszi észre az ember, de a birkapörkölt csillagot rúgat azzal, aki eszi.

- Nem ér semmit az a modern paprika; felfúvatják vastagra, fehérre, kövérre; fene látott ilyet, tököt nevelni a dinnyéből. Kövér fű… Ez az igazi, ez a régi magyar remek erős paprika, ez megadja az ízit az ételnek.

S úgy ették, minden melléklet nélkül, nem volt semmi saláta vagy ugorka vagy zöldség. Húst a hússal, zsírt a paprikával. Mire oda egyéb növény? Itt a bor… A hámozott szőlő…

- No, igazmondó, eleget ettél már, halljuk a legutolsó vadászkalandot.

- Most nem lehet vadászni, mióta ez a fene törvény van, nem akarok úgy járni, mint Incze Béla, az aljárásbíró járt József főherceggel.

- No, itt az adoma, hogy járt?

- Lelőtt egy őzet az alcsúti parkban, osztán megbüntették, százötven forintra. De ez semmi, megijedt, hogy a főherceg megharagszik, s ez ártani fog a karrierjének, hát írt egy instanciát, s elküldte a főhercegnek, hogy bocsánatot kér, de ő szenvedélyes vadász, s máskor is megeshetik vele, hogy betéved a parkba. Hát a főherceg vett egy darab papírt, s ráírta: “Incze Béla aljárásbíró úr, darabját százötven forinttal számítva, parkom összes őzeit lelőheti.”

Nagyot nevettek.

- Ez semmi - folytatta Igazmondó -, erre Incze Béla, mert benne is van egy kis vér, legközelebb megint betévedt a parkba, s újra lelő egy őzet. A vadőrök nem veszik észre. Erre ír egy levelet a főhercegnek, s beküldi a paraszttal, s azt írja neki: “Fenség, adjon kölcsön százötven forintot, hogy ki tudjam fizetni a mai őzet. Ha fenséged beprotezsál egy jobb állásba, visszafizetem.”

Újra nevettek.

- Micsoda? Egy hét múlva el volt helyezve új állásba. A fenség lemondott a szenvedélyes őzvadászról.

- Szegény Ince Béla, ha neki ennyi sütnivalója lenne!

- Nem tudom, elmondtam már a dufla nyulat?

- Halljuk.

- Mikor Párkányban lőttem egy nyúlra?… De az volta különös, hogy annak a nyúlnak a hátán volt egy másik nyúl. Nem úgy, ahogy gondoljátok, hanem a négy lábával az ég felé.

- Ne beszélj, Igazmondó.

- Bizony isten. A nyúl szaladt a négy lábán, és a hátán feküdt egy másik nyúl, s annak a négy lába, az meg az ég felé volt.

- És?

- Hát rálőttem. A nyúl leesett; szaladok oda, hát barátom, látom, hogy meghempergőznek, s újra szalad, s akkor is ott van a hátán egy másik nyúl, egy véres nyúl, lábbal az égnek. Mi az? mondok, s újra rálövök.

- Mellé.

- Nem, eltaláltam, el barátom, becsület istenemre, hát még olyat nem láttam. A két nyúl össze volt nőve, mint a sziámi ikrek. Csak nem az ódalukon, hanem a hátukon. Ha az egyik szaladt, a másik felállt.

Hát ebből aztán annyi tréfa lett, vége-hossza nem volt, de Boka Pista az istenért nem hagyta magát levágni, míg az ezredes Zsellyey Balogh csöndesen meg nem szólalt.

- Nekem vót egy esetem.

- Halljuk, halljuk. Ábel bácsit hallgassátok, parancsolj kérlek, kedves bátyám.

- Alezredes koromban egyszer nagygyakorlaton voltam, ilyenforma időben, s mondták, hogy sok róka van azon a tájon. Galíciába volt a hadgyakorlat, Przemyśl mellett. Ott nagy erdők voltak még abba az időbe, úgy Tarnow felé, olyan szelíd hegyecskék vannak, az ilyen vidéket szereti legjobban a róka… Ott állok egy leshelyen, egy rettenetes nagy tölgyfa alatt, s pipázva várom a vadat… Egyszer csak… zörejt hallok… odanézek… Hát egy róka játszik a farkával… Akkurát, mint a macska szokott…

- Fiatal róka lehetett.

- Nem, öreg vót a, mingyárt meglátjátok. Vén róka volt… No megállj, mondom, jó leszel te nekem bundabélésnek, s óvatosan leállítom a pipát magam mellé, a fa tövébe, fogom a puskát, puskaagy a pofához; püff… a róka bukfencet vet… odamegyek, keresem… nem lelem… Megesküszöm rá, hogy eltaláltam, olyan közel volt hozzám, mint az a rózsafa, az a veres üveggolyó… de én ugyan hiába keresem, nincs…Hát, mérges vagyok, abbahagyom a keresést, visszamegyek a leshelyemre… Hát mit látok, uraim: a betyár róka, az isten akárhová tegye, ott ül a fa tetején a két hátulsó lábán, s az én pipámból pöfékel.

Harsogó kacagás tört ki, s Igazmondó lesült pofával dugta az orrát a pohárba.

- No testvér, neked máma nem lehet a szádat kinyitni - mondta Zoltán a fiúnak.

- Nahát, Ábel bátyám - mondta Pista -, isten bizony, így kicsúfolni, becsület istenemre esküszöm, hogy egy szó igaz nem volt benne, amit mondtam… azazhogy…

Úgy nevettek, ahogy csak férfiak tudnak nevetni, mikor egymás közt vannak. Ha asszony van jelen, akkor már az ember nem olyan őszinte. Akkor már nem lehet ilyen becsülettel röhögni. Zavarja az embert az asszony.

- No most megint elszóltam magam - mórikált Igazmondó, s szégyenkezett -, életemben így nem röstelltem magamat, mint most, csak egyszer, Bereczky alispánnál.

- Halljuk, de ne hazudj, mert megpálcázunk.

- Ezen nincs mit hazudni, mert ez az én szégyenem. Nem volt otthon Bandi bátyám, mikor bementem a lakására, s azt mondja a huszár: “Tessen megvárni a szobájában.” Hát bemegyek a szobába, volt ott akkora bőrkanapé, hogy szekérnek lehetett volna használni, beleülök s rágyújtok egy szivarra, s kinézek az ablakon, mert az ablakok nyitva voltak, hogy hadd jöjjön be az a szép tiszta levegő. Ott feküdt a dívány mellett kétoldalt a Bandi bácsi két agara, a Villám, meg a… hogy is híjják a másikat, nem akarok hazudni…

- Szellő.

- Az az… Hát barátom, untam magam, mert ha az ember magában van, mégis no… a bizony unalmas… egy idegen lakásba…Osztán hogy egy kicsit szórakozzak, egyszer csak egy nagyot durrantok.

- Fene egyen meg, csak most ne - kacagtak az urak.

- Hát kérlek, a két agár abban a pillanatban, mintha puskalövést kaptak volna a fenekükbe, ki az ablakon!

A társaság már elfelejtette az előbbi balesetet, belement, s szájtátva hallgattak, valamennyien ráhajolva s bámulva Pistára.

- Mi bajuk ezeknek a kutyáknak, gondolom magamba, de nem bírtam kisütni, osztán jön az alispán úr. “Szervusz, Pista fiam.” “Kézit csókolom, Bandi bátyám.” “No régen itt vagy?” “Nemigen.” “Hát mi újság?” Elmondom osztán, hogy ebbe a bálrendezésbe akarok tanácsot kérni az Anna-bálba, mert mit gondol Bandi bátyám, hogy jók lesznek-e a cigányok, amék a nagyvendéglőbe van. “Hát - aszondja - azok bizony elég malacbandások, de azért nem baj, csak tudni kell őket kommandírozni. Meg lehet velük maradni, de résen kell lenni.” Igazán nagyon jó volt, hogy megkérdeztem, mert oszt az ember sose tudja, hogy jó-e valami, amit csinál, vagy nem. Betanítottam én azokat, s úgy dirigáltam, hogy egészen jól megvoltunk osztán a bálon… De mikor el akarok menni, kérdem az öregurat, hogy “tessék mán mondani, hogy hogy vannak nevelve ezek az agárkutyák, mer mikor jöttem, itt volt mind a kettő, úgy feküdtek itt, mint a budapesti Opera előtt a szfinksz, de ahogy körülnézek, eccer csak úgy ugrottak ki az ablakon, mintha megserételték vón a feneküket.” Hát néz rám az öreg, felhúzza a szemöldökeit magasra, oszt aszondja: “Pukk! s kiugrottak?” “Igenis.” Megcsóválja a fejit, s azt mondja: “De mán, Pista fiam, az én szobámba ne adj kifejezést az érzelmeidnek, hallod-e.” Pirultam-irultam. “De hogy értsem ezt, kedves bátyám, kézit csókolóm” - köntörfalaztam. “Hát öcsém, csak úgy; hogy a kutya szokott néha úgy cselekedni, - mint némely fiatalember, hogy elszólja magát. De ha az egyik ezt teszi, akkor én mind a kettőt úgy elverem, hogy nyúlva vannak. Ha osztán egy ilyen pukkanást hallanak, akkor mingyárt tudják, hogy tán a másik csinálta, s futnak a bottul! Még szerencse, hogy nyitva volt az ablak, mert ezek a zsalugátert is kitörték volna!”

Nyúlva volt az egész társaság, és Pista nyert, mert még akkor ezt az adomát senki se hallotta az urak közül, csak Lekenczey, de ő, mint vendég, hallgatott, és utálta, hogy nem ő mondta el.

- Ej, nincs is jobb, mint ezek a szép délutáni esőzések, jó paprikás birkatokány után, kint a pusztán. Becses ember, aki adomázni jól tud, s becstelen ember, aki még ahhoz se ért. Minek eszi az ilyen a jó kenyeret. Kár belé.

- Nem tud úgy adomázni senki, mint az én sógorom, Dávidházy Péter - szólt az ezredes. - Ha az elment Pesten az Országos Kaszinóba, s hozzáfogott beszélgetni, abbahagyták a kártyázást az urak, s odagyűltek hallgatni. Ennél nagyobb dicséretet nem tudok mondani rá…

- Énnél nagyobbat, Ábel bátyám, nem is lehet, mert egyszer én is...

De leintették Igazmondót, s el is hallgatott, mert Ábel bácsi még folytatta, s “öregebbek előtt felkelj, s annak orcáját megbecsüljed!”

- Egyszer odajön a társasághoz, valami kávéházban, Ágai Adolf, a Borsszem Jankó szerkesztője. És ez halálra kacagja magát az öregúr adomáin, s félrehívja, azt mondja neki: “Uram, ezek valami olyan remekek, hogyha ezt az úr leírja, ennek világsikere lesz. Írjon meg egypárat nekem, én azt nagyon jól megfizetem.” “Lehet” - mondta Dávidházy sógor, s hazament s eldicsekedett a feleségének, mert akkor bizony már nagyon ráfért volna egy kis segítség: “Lesz mán pénz, lesz mán pénz. Lesz mán neked őszi toaletted, a gyereknek is lesz úri ruhácska, ne pisszegjetek, megvan mán, gyün a píz”… Le is ült, megírt egyet-kettőt, s másnap már el is küldte a Borsszem Jankónak. No, legközelebbi szombaton megy be a Kaszinóba, mert hát megvenni, az mégis derogált neki, meg az ember sajnálja is a pénzt egy újságért kiadni… Szóval óvatosan megnézi a Borsszem Jankót az olvasóban, végignézi: nincs benne… Még eccer megnézi. Hogy lehet a… No mindegy, biztosan elkésett, ez a szám már készen volt, nem fért bele. Vár még egy hétig. Akkor újra megnézi: most sincs benne… Nem baj, nem baj - mondja magában -, sok írás van ezeknél előre, majd jön… majd jön… De a harmadik héten se jön… megazisten ezt a zsidót, hogy mert ez engem így fölültetni! s nagymérgesen felrobog a szerkesztőségbe, s azt mondja: “No uram, megkapta a levelemet, vagy nem?” ”Meg” - mondja a Zágaji. “Nahát akkor mér nem nyomtatja? híjába dógozok?” Aszongya rá az Ágai: “Hát méltóságos uram, maga megírta az adomát, de elfelejtette beleírni a rekedt hangját meg a grimászos pofáját.”

Nagyot nevettek, és igazat adtak a “zágajinak”.

- Nem is lehet azt leírni - mondta az ezredes. - Hogy az úristennek milyen rettenetes sok kincse van! Kitudná leírni a lepkének a színpompáját és azt a halhatatlan sok gyönyörűséget, amit úgy jó bor mellett egy igazi jó társaság el tud pazarolni a maga gyönyörűségére ezen a szép nagy magyar úri világban!

Ezzel odalesett Zoltánra, nem fogja-e rögtön kifiguráznia katonafilozófusságért. De Zoltán hallgatott, maga elé nézett, mintha nem is volna jelen, csak épp jelen van.

Zoltán nem reflektált, ellenben Lekenczey megragadta az alkalmat, hogy a gyümölcsre terelje a szót.

- A legszebb mégis a természetben a gyümölcs - mondta. - Van a magyar mesében szó arról, hogy szóló szőlő, csenő barack és mosolygó alma terem a tündérek kertjében. Ez a tündérkert bizony valaha a nagy magyar Alföld volt. A Gellérthegyen még ma is terem az a világ legnemesebb gyümölcse, a mi legnagyszerűbb specialitásunk, az őszibarack, amilyen csak a Heszperidák kertjében teremhetett. Az egész világon nincs olyan, harminckét centiméter a kerülete… Az almánk, a körténk, az olyan ízes, remek, amilyen sehol a világon nincs. Ha külföldi jön, az legjobban a gyümölcsünket bámulja meg. A magyar földnek olyan csodálatos hatása van, hogy ezek a gyümölcsök ízesebbek, mint a világ bármelyik más táján. S oly élhetetlenek vagyunk, hogy itt pusztul el a fa alatt. Nálunk Gömörben ősszel ott van az alma, s milyen alma, vagonszámra minden parasztházban, s még a legelőkelőbb úri kastélyban sem tudják másképp kezelni, csak úgy, hogy leöntik a magtár egyik sarkában. Úgy, ahogy a fáról szedik. Nem válogatja azt senki. Apró, nagy, férges és hibátlan együtt. Aztán várják a vevőt, az elviszi zsákokban!… Hát hova lehet azt így szállítani?…

- Ez már igaz, míg a termelőtől eljut a fogyasztóig, az rettenetesen nagy út lehet - mondta Borbiró -, mert addig nagyon megnő az értéke.

- Egyszer, régen diákkoromban, gyalogszerrel mentem keresztül az epedi lápon - szólt Lekenczey. - Az egész lápot abban az időben csapolták le és szárították ki, s első vagy második évben volt még bevetve: Sohasem felejtem el, mekkora kukoricák voltak. A kocsi nem látszott ki a mezei úton, a kocsin ülő ember alig látta az eget, pláne a gyalogos, a véghetetlen hosszú úton, mintha a kettévált tengerben ment volna. S mennyi cső, minden száron kettő-három, vagy volt ott tán tizenhárom is… Na aztán valahogy megérkeztem Nagykárolyba.

Bemegyek a Nagyszállodába ebédelni, s szerény ebéd végén látom az étlapon, hogy kukorica is van. Boldog lettem, alig vártam; hogy kukoricát egyek… Hát kérem, abban az időben Budapesten egy cső kukorica az étlapon tizenhat fillérrel szerepelt. Képzeljék el, milyen határtalan düh fogott el, mikor látom, hogy itt egy cső kukorica, Nagykárolyban, a kukoricatenger közepén: húsz fillér volt.

- Az én tábornokom esete az őszibarackkal nem volt ilyen szembeszökően igazságtalan, de nagyon kellemetlen volt - mondta az ezredes. - Magas rangú tisztviselőnek csak spórolással lehet félretenni annyi pénzt, hogy egyszer felvigye a feleségét s a két kislányát Bécsbe.

Megérkezünk - mesélte az öreg -, megszállunk a Bristolban, s estére jegyet veszünk az operába.

Nagyon szép volt, nagyuraknak éreztük magunkat, és boldogok voltunk.

Előadás után megvacsoráztunk, a pincér egy tál gyönyörű őszibarackot hozott. Akkor még ritkaság volt az őszibarack, kora nyár volt, s a feleségem és a kisleányom nagyon megörültek neki.

Hozzáfogtak enni, közben beszélgettünk a szép és olcsó Bécsről, s egyszerre csak elfogyott az egész tál barack.

Jön a pincér: fizetni.

Nézi a számlát, nézi, azt hitte, nem jól lát. Megkérdi, kiderül, hogy egy őszibarack mennyibe kerül.

Azt mondja a főpincérnek: Nálam nincs annyi pénz, hanem felmegyek a szobába, s lehozom…

Fölment, s lehozta az egész összeget, amit a bécsi útra szánt. A számlát kifizette, s mondja a családnak:

- No gyerekek, holnap reggel hazautazunk.

Képzelni lehet az ijedtséget, szegénykék azóta mindig emlegetik az őszibarackot. Muszáj volt másnap már reggel utazni, mert még annyi se volt, hogy kifizesse az ebédet…

Dobokay őrnagy a következőt meséli:

- Erről az őszibarackról egy remek történet jut az eszembe.

- Volt egy barátom, aki Budán nagy őszibaracktermelő volt. Bemegy egyszer ebédelni Petánovitshoz, s nagyon gúnya barackot kapott.

- No megállj - mondta a gazdának -, majd én küldök neked barackot.

Megegyeztek, hogy ennek a kedvéért egy társaságot hív össze, s azokat az ő barackjából kell kiszolgálni.

- Hogy veszitek a barackot?

- Mi két krajcárjával vesszük a budai sváboktól. - No jól van hát, adom én is két krajcárjával.

Megjön a vacsora, összeverődnek vagy húszan a barátok, s a vacsora végén szól az én budai gazdám: gyerekek, a barackot én fizetem.

Leküldött reggel száz darab válogatott remek őszibarackot, és tényleg azt hozták fel, s oly gyönyörűek voltak, hogy mindenki kettőt; hármat megevett, s el is fogyott mind a száz.

Fizetésre kerül a sor, a főpincér, aki semmit sem tudott a gazda s a vendég közti alkuról, felír a számlába őszibarackért száz koronát.

Barátom nézi, eltátja a szemét: mi ez? - Ez kérem száz darab fajbarack.

Egyet nyel, s azt mondja:

- Stimmt… De most legyen szíves két forintot leírni belőle, az jár nekem a gazdájától…

Igazmondó is belekottyant:

- Akkor mégis a cinkotai kántor járt legjobban, mert neki nem került pénzébe a szőlőmag…

Tudniillik a nagy iccébe egy döglött egér került. Behörpinti a borát, s az egér leszalad a gégén.

Hüj de nagy szőlőszem volt - azt mondja -, de jó, hogy azt nem fizettetik meg külön.

Így repült el a délután, mint a többi szép magyar délután a fehér asztal mellett, s míg az urak ott ültek s nevettek és szórták a szikrákat, azalatt kint nevetett a nap, s szikrázott a sugár a búzatáblákon, s nevelte, érlelte a tejes, kövér búzaszemeket, hogy a sok-sok tengernyi szemecske táplálja, s élettel élessze ezt a nemes úri világot.

Alkonyatkor újra két kocsi jött. Egyikben Parragh Gábor jött Kudora cimborával. Azért jöttek, hogy megkérdezzék, hogy a tarokkban jó volt-e a hívás, mikor így meg így állott a blatt. Mert Zoltán volt a legnagyobb tekintély a tarokkban az egész vármegyében.

A másik kocsin pedig két cívisgazda volt, Malmosi meg Kalma István, a Városi Juhtartó Társulat elnöke és titkára; ezek azért jöttek, hogy megnézzék a Zoltán új selymes merinó nyáját, amit a bérleten állított fel nagy költséggel, mert volt ott vagy háromszáz hold puszta, szikes legelő, ami semmi másra nem volt jó, tehát ő egy legelsőrendű modern juhászatot rendezett be. Már voltak is kint a “Csúnyafődön”, ahol a birkaaklok vannak, s most bejöttek az úrhoz vizitelni, hogy ne gondolja, hogy csak lopni jöttek a szemükkel.

Szívesen látta őket, s beültette maguk közé, s a két veres nyakú magyar úgy megült az urak asztalánál, mintha ők is abból a fajtából valók volnának, csak egy kicsit csendesek maradtak, mert nem bírták az úriemberekkel felvenni a versenyt, s nem is akarták, tisztességből, mivelhogy mindenkinek megvan a maga rangja.

Mikor az erős nap elment, kitelepedtek a lugasba, ahol fiatal ecetfák adtak vékony árnyékot. Az italt ott is lehet.

- Ültessetek fát - kezdte újra a rögeszméjét Lekenczey -, ültessetek sok fát.

- Nem nyől - mondta Kudora.

Dehogynem nyől. Még a Hortobágyon is láttam szép kerek erdőt.

- Én is láttam olyanokat; hogy húszéves korában ki lehet vágni ostornyélnek.

- Oda ültessétek, ahol nyől.

- Oda inkább búzát vet az ember.

Nevettek.

- Tudod-e, külügyminiszter uram - szólt Parragh Gábor -, hány ezer holdat ültetett bele a gróf abba a parkba? Hétezret… Mert mikor hozzáfogott, tizenötezer holdja volt, de most már csak nyolcezer van neki.

- Minden fának külön gödröt ásatott, úgy hordták bele a jó földet, négyökrös igás szekérrel, mert ott minden fának más összetételű föld kell. Most osztán addig, míg meg nem eszi azt a jó fődet, amit kapott addig nől, nől az, mintha az édesanyja kötőjébe vóna, de ha eccer a szik felver benne, majd meglátjuk, hogy fognak lehervadni. Barátom, az én kertemben úgy néz ki az almafa, hogy nem merek ránézni, olyan az, mint a tátrai szanatóriumokba a vendégek. Ott voltam a Tátrába a múlt nyáron, de úgy megijedtem, úristen, ezt kell nekem nézni, gyere, feleségem, kislányom, itt csak betegek lehettek. Hát ilyen a mi fődünkbe a gyümölcsfa.

- Beteg ott a grófnak minden vagyona, akármilyen is a birtoka. Nem szeretem én az olyan uradalmat, ahol olyan kövér a jószágigazgató.

- Nem is a gróf ott a gróf, hanem a jószágigazgató, hisz a gróf nincs is itthon sose. Az mindig Afrikában van, oroszlánt vadász.

- Tán az oroszlányok tépik szét az uradalmát? - mondta csöndesen Lekenczey.

- Tépi azt még a szederinda is. Hanem a Makláry, az legjobban feji mégis, a jószágigazgató. Barátom, a sógora vett egy hatszáz holdas kerek kis birtokot. A sógora! Nem ő vette! A sógora vette! Csak az ő nevére van írva. Ja, nem az ő nevére, hanem a kisfia nevére! De mindenesetre a sógora vette. Nem ő.

- Nála voltam, megnéztem egyszer a disznait. Mert azok valami csudálatos disznók, az ő disznai mind tizenkettőt fial. Soha kevesebbet. Megyek, ott vannak a gróf disznai. Hány van alatta? “Kettő” - azt mondja a kondás. “Hát ez alatt?” “Három.” “Ejnye - mondom a jószágigazgató úrnak -, mért nem vesz bátyám a grófnak is olyan jófajta disznókat, mint saját magának?”

Nevettek.

- De elszólta a titkot, aszonta, hogy “szeretném én azt a kondást látni az uradalomban, amelyiknek a keze alatt az én disznóm kevesebbet tud fiadzani tizenkettőnél… De még azt is, amelyiknél megnyom egy malacot az én kocám…”

Nagyon kacagtak, nagyon értették.

- Az a szegény, jó ember, a gróf. Most harmadéve itthon volt, emlékeztek, akkor, mikor Doktor Bezzegh az állomáson messziről kiáltotta neki: “Szervusz, méltóságos uram!”, hogy az egész állomás hallja, hogy ő tegeződik a gróffal.

- Hát ő örülhet ennek a tegeződésnek, mert egyszer vele utaztam Pestre. Kérdem tőle: Hova utazik, ügyvéd úr? Azt mondja az öreg: Pestre megyek egy kis tyúkpörbe… Ejnye, gondolom magamba, hogy lehet az, hogy ez a kényes ember tyúkpört vállal. Kérdem, milyen összeg a kereset. Azt mondja, hétszázezer korona… Mi a macska, ez neki tyúkpör? “Az bizony barátom, mert ez nekem minden esztendőbe tojik egy-két százezrest.”

Most olyan igazi alföldi hangulat volt. Az égen, a puszta nagyszerű egén csudálatos vörös, színes fényjátékok voltak, amit semmiféle festő nem merne megfesteni, mert a valószínűtlenség vádjába keverednék, egy kis szél is jött északról, s az urak nekigombolózva úgy ültek s ittak, mint a mulató istenek. Mindenki kövér volt, s mindenkinek kivörösödve az arca.

- Zoltán, hozd a hegedűdet.

S Zoltán bement a hegedűért.